A mogul India: A Tadzs Mahal, az örök, múlhatatlan szerelem jelképe

Etédi Alexa

Minden bizonnyal a világ egyik leghíresebb és leglenyűgözőbb épülete az indiai Agrában található Tadzs Mahal, melyet Sah Dzsahan mogul uralkodó építtetett szeretett felesége, Mumtaz Mahal emlékére. A fehér márvány mauzóleum a mogul építészet legkimagaslóbb példája, mely egyaránt magában hordozza az iszlám, a perzsa, az ottomán török és az indiai építészet stílusjegyeit. A Tadzs Mahal 1983 óta az UNESCO Világörökségi listáján szerepel, míg 2007-ben a világ hét új csodája közé is beválasztották. India leglátogatottabb turistanevezetességeként évente több mint 2,5 millió látogató keresi fel, de éppen ennek „köszönhetően” a Tadzs Mahal 1996-ban a világ száz legveszélyeztetettebb látnivalóinak listájára is felkerült.

Mumtaz Mahal 1631-ben, 40 évesen halt meg a tizennegyedik gyermeke, Gauharara Begum születése okozta vérveszteségben, 30 órás vajúdás után. Halála olyan komoly hatással volt Sah Dzsahan személyiségére, hogy ezt követően a férfi leginkább emlékeibe menekült. Ekkor kezdte megtervezni soha el nem múló, örök szerelme jeléül az asszony (és később saját) sírhelyeként funkcionáló Tadzs Mahalt. Az épületkomplexum – melynek „csupán” egy része a hófehér márvány síremlék – 1632-47 között épült Sah Dzsahan saját tervei alapján. Csak a helyszín kiválasztása több mint hat hónapot vett igénybe. A gondos tervezésnek és kimagasló kivitelezésnek köszönhetően az épület azóta is ellenáll a földrengéseknek és árvizeknek.

Mumtaz Mahal halála olyan vigasztalhatatlanná tette Sah Dzsahant, hogy először le akart mondani fiai javára. Az udvar több mint két évig gyászba borult; Mumtaz egy szerdai napon halt meg, ezt követően minden mulatságot betiltottak ezen a napon. Az uralkodó magányba vonult, két teljes évig nem hallgatott zenét, nem viselt drága, szép ruhákat, ékszereket, s parfümöt sem használt. Amikor ismét megjelent, haja hófehér volt, háta görnyedt, arca nyúzott, s a sok sírás miatt szeme annyira megromlott, hogy szemüvegre volt szüksége. Sah Dzsahan ekkor úgy döntött, hogy egy olyan gyönyörű épülettel emlékezik meg szeretett nejéről, amilyet még soha nem építettek azelőtt. A császárnőt 1631 decemberében kihantolták burhanpuri nyughelyéről, s maradványait Agrába szállították, ahol a Yamuna-folyó partján temették el, amíg a Tadzs Mahal el nem készül.

Sah Dzsahan a birodalom legnevesebb kézműveseit, mérnökeit és szakmunkásait gyűjtötte egybe, az épület alapjául szolgáló hófehér márványt pedig a 320 kilométerre lévő makranai kőbányából hozatta (a hattonnás, speciálisan válogatott, s méretre vágott tömböket nagy teherbírású, 20 ökör vontatta kocsikon szállították). A kenotáfium, sőt az egész sírépület kalligráfiáit az iráni Amanat Khan készítette. A temetés időpontjában a kupola még nem készült el (a főépület teljesen csak 1638/39-ben lett kész), míg a teljes komplexum 1648-ban készült el, de a díszítő munkálatok még tovább, 1647-ig is elhúzódtak, a teljes építési költség a 4-5 millió rúpiát is meghaladta. A sah utoljára 1654 decemberében kereste fel a síremléket, majd fia 1657-ben megfosztotta trónjától, s a hátralévő kilenc évet a szomszédos Vörös Erődben, házi őrizetben töltötte.

Ezt követően a Tadzs Mahal sorsa egészen a XVIII. századig ködbe vész; amikor a britek gyarmatosították Indiát, s a turizmus is fellendült, 1803-ban régészeti szempontból is feltárták a területet. Az 1830-as években már olyan rossz állapotban volt a komplexum, hogy szóba került márványberakásainak angliai értékesítése, de az 1857-ben kitört szipojlázadás sem tett neki jót, a felfordulásban sok drágakövet kivéstek az épület falaiból. A XIX. század a felújításról szólt, Lord Curzon, India alkirálya 1898-ban elrendelte az épület restaurálását, melyhez a XX. század elején az Indiai Régészeti Hivatal is csatlakozott. A múlt század háborúiban, illetve helyi konfliktusai során a Tadzs Mahal kupoláját többször is faburkolattal látták el az ellenséges repülők megtévesztésére, hogy így védjék meg az épületet a támadásoktól.

Érdekes módon, bár a főépítész személye máig nem azonosított, mivel akkoriban az építészek helyett a patrónusok nevét jegyezte fel a történetírás, azt tudjuk, hogy a vezető kőművesek Bagdadból és Delhiből jöttek, míg a kupolát ázsiai törökök és szamarkandiak építették. A csaknem húszezer építőmunkást India egészéből toborozták, a szobrászok Bukharából, a kalligráfusok Szíriából és Perzsiából, az intarziakészítők Dél-Indiából, a kőfaragók Beludzsisztánból érkeztek. Ez utóbbiak egy része csak az épület elemeinek alakzatait, mások pedig csak virágdíszítéseket faragtak. Az oszmán Iszmail Afandi a fő kupola építéséért felelt, Mimar Koca Sinan, a híres török építész két neves tanítványa, Usztád Isa és Isa Muhammad Effendi építészek pedig a szerkezeti tervezésben vettek részt. A lahori Kázim Khán a tömör arany tárgyak öntéséért volt felelős.

A Tadzs Mahal – mely a mogul építészet és művészet csúcspontja – kiválóan szemlélteti a kor helyi architektúrájának alapelveit: szigorú geometria, mely egy bizonyos rácsrendszer használatával, az ún. sahdzsahani yardon alapul (hosszmérték: 80,137 cm), a kétoldali, tengelyes szimmetria konzekvens használata, a felhasznált anyagok, formák és színek hierarchikus rendszere a legapróbb részletekre is kiterjedően, valamint a kifinomult szimbólumrendszer alkalmazása. Ezután a mogul építészet hanyatlásnak indult, s bár előfordult még egy-két kísérlet a hajdani nagyság megismétlésére, ezek az épületek már csak „árnyékai” voltak a Tadzs Mahalnak: vagy arányaik miatt nem tükrözték annak nemes eleganciáját, vagy túldíszítettségük nem vált javukra.

A Tadzs Mahal épületkomplexuma egy észak-déli tengelyen elhelyezkedő, több teraszból álló együttes, melyet díszkertek, síremlékek, udvarok, lakóépületek, karavánszerájok, pavilonok, mecsetek szabdalnak. A mauzóleum a folyó partján helyezkedik el – ez ellentétes a kor építészeti alapelveivel, mely szerint annak a kert közepén kell lennie – viszont a látvány szempontjából ez volt a legjobb megoldás. Eredetileg magát a mauzóleumot díszesen faragott szantál- és ébenfa bútorok, drágakő-berakásos szekrények, hímzett gyapjú-, perzsa- és selyemszőnyegek, bársony és brokát függönyök, sárgaréz csillárok díszítették. Ezeket a drága berendezési tárgyakat azonban az idők során elvitték, a sírépítményt az anarchia idején kifosztották. Az ezüst bejárati ajtókat beolvasztották, a kenotáfiumot borító gyöngyfűzért egy későbbi uralkodó vitte magával.

A komplexum ’char bagh’-ja a perzsa kertépítészet egyik szép példája, melyet még Bábur, az első mogul sah honosított meg Indiában. A kertépítészet unokája, Dzsahangir idején tovább fejlődött, majd a hagyomány Sah Dzsahan idején érte el csúcspontját. Szokás szerint a mauzóleum a kert közepén helyezkedett el, ebben az esetben azonban annak végén, a folyóparton lett kialakítva, hogy ne akadályozza az allegorikus kép, a túlvilági paradicsomkert hatását. A perzsa kertek esetében a sétautak, vagy mesterséges csatornák (melyek a Paradicsom négy nagy folyamát szimbolizálják) szimmetrikusan négy egyenlő részre osztják a teret, s középen egy mesterséges tóban találkoznak. Az itt felhasznált tájépítészeti elemek mind a Korán szimbolikájára utalnak. A komplexum kiegészítő épületei (főbejárat, mecset, stb.) vörös homokkőből készültek, mely színkettősség a mogul építészet sajátja.