A mogul India: Mumtaz Mahal, a világ legszeretettebb asszonya

Etédi Alexa

Mondhatjuk úgy is, nőt nem szerettek még annyira, mint őt, bár az is igaz, férje meg is engedhette magának, hogy soha nem szűnő szerelmét oly formán nyilvánítsa ki, hogy megépíti számára a világ ma is létező talán leggyönyörűbb, legfenségesebb épületét, az agrai Tadzs Mahalt. De az is igaz, hogy Mumtaz Mahal soha életében nem látta az iránta való igaz szerelmet jelképező épületet, mivel az halála után, tulajdonképpen az ő (és később férje) mauzóleumának épült. A Tadzs Mahal – melynek megépítése meglehetősen kimerítette az államkasszát – a mogul építészet csúcspontja, mely 1983-ban az UNESCO Világörökségi listájára is felkerült, sőt, 2007-ben a világ hét új csodája közé is beválasztották.

Mumtaz Mahal – eredeti nevén Arjumand Banu Begum – 1593-ban látta meg a napvilágot Agrában, egy perzsa származású nemesi családban. Apja Abdul Hasan Asaf Khan, Dzsahangir sah minisztere, nagynénje (apja nővére), Nur Dzsahan pedig az uralkodó főfelesége volt. A kis Arjumand korai éveiről semmit nem tudunk, 14 éves volt, amikor eljegyezték Khurram herceggel, a későbbi Sah Dzsahannal, de csak öt évre rá tartották meg az esküvőt, ami ekkoriban igazán hosszú jegyességnek számított. Sah Dzsahan – politikai indíttatásból – ez idő alatt két másik asszonyt is feleségül vett, akik egy-egy gyermeket szültek neki, de ezen kívül több szerepük nem volt az uralkodó életében. Sah Dzsahan legfontosabb és legszeretettebb felesége Mumtaz Mahal (a palota ékessége) lett.

Bár viszonyuk elsősorban az őszinte szerelmen nyugodott, Mumtaz Mahal politikai szempontból is ügyesen irányította kapcsolatukat: bizalmasa és fontos tanácsadója volt férjének, de arról is ő győzte meg a férfit, hogy az több gyermeket ne nemzzen másik két feleségével. Császárnőként valódi hatalom összpontosult Mumtaz kezében: állami ügyekben konzultált férjével, és használhatta az uralkodói pecsétet, a Muhr Uzah-ot, mely lehetővé tette, hogy hivatalos dokumentumok végső tervezetét felülbírálja. Az asszony – bár élete során szinte végig állapotos volt – elkísérte férjét annak minden utazására, sőt, még a hadjárataira is.

Mumtaz 40 évesen, 1631-ben halt meg Burhanpurban, a tizennegyedik gyermeke születése okozta vérveszteségben. A császárnő harminc órás vajúdás után hozta világra kislányát, Gauharara Begumot. Legidősebb lánya, a 17 éves Dzsahanara anyja fájdalmaitól lesújtva, az isteni beavatkozás reményében drágaköveket osztogatott a szegények között, míg Sah Dzsahant a bánat bénította meg, s tehetetlenségében sírt. Mumtaz testét átmenetileg egy Zainabad nevű, fallal körbevett kertben helyezték nyugalomra a helyszínen, majd 1631 decemberében kihantolták, s Agrába szállították, bár a Tadzs Mahal építése ekkor még el sem kezdődött.

Az uralkodó egy évre elvonult gyászolni, s mikor ismét megjelent, haja hófehér volt, háta görnyedt, arca nyúzott, s a sok sírás miatt szeme annyira megromlott, hogy szemüvegre volt szüksége. Legidősebb lányuk – aki átvette anyja szerepét az udvarban – csak hosszú idő után tudta apját megvigasztalni. Mumtaz egy szerdai napon halt meg, ezt követően minden mulatságot betiltottak ezen a napon. Az uralkodó két teljes évig nem hallgatott zenét, nem viselt drága, szép ruhákat, ékszereket, s parfümöt sem használt. Annyira átadta magát gyászának, hogy az egyik családtag megjegyezte, ha ezt így folytatja, Mumtaz még azt gondolná, hogy feladja a Paradicsom örömeit, hogy visszatérjen a földre, ebbe a nyomorúságba – arról nem is beszélve, hogy gyermekeikre is tekintettel kellene lennie, akiket az asszony a gondjaira bízott.

Mumtaz Mahal személyiségét számos kortárs udvari krónikás leírta, így tudjuk, hogy nagynénjével, Nur Dzsahannal szemben ő egyáltalán nem törekedett a politikai hatalomra, egyszerűen kedves lénye miatt az uralkodó megbízott benne, s megosztotta vele minden feladatát. Bár nagy befolyással bírt férjére, kapcsolatuk intenzív, szeretetteljes és bizalmas volt (a történetírók intim szerelmi életükről is sokat írtak). Támogatta a szegényeket, elesetteket, erényességéről, legendás szépségéről, kecsességéről, szenvedélyességéről pedig ódákat zengtek. Kedvét lelte a harci elefántokkal és harcosokkal előadott udvari játékokban, valamint a kerttervezésben. Halálos ágyán állítólag megkérte az uralkodót, hogy az ne nősüljön meg többé, s hogy állítson emléket szerelmüknek, amelyet Sah Dzsahan azonnal meg is ígért.