A Seuso-kincs igaz története

 „Maradjanak meg neked sok évszázadon át ezek az edények, Seuso, és utódaidnak méltón a hasznára váljanak”

Krimibe illő a sztori: titokzatos halálesetek, hamis papírok, megkérdőjelezett eredet, eltüntetett koronatanúk, elvesztett perek sora, a tulajdonjogért bejelentkező országok jelezték útját, miközben a kincs kétes műkincskereskedők, nagynevű aukciós házak és tehetős lordok kezén „ment át”, ügyvédi irodák és a Scotland Yard foglalkozott vele. S még mindig nincs meg minden darabja, holott a történet 1975-ben kezdődött. Sőt, már sokkal korábban, de e korai története is Agatha Christie tollára kívánkozott volna…

A Seuso-kincs az antik kultúra (pontosabban a késő császárkor) egyik legértékesebb kollekciója, tizennégy ismert darabjának összsúlya 65,5 kilogramm, anyaga pedig szokatlanul nagy tisztaságú ezüst, s így a világ egyik legkomolyabb ilyen jellegű lelet együttese. Nevét – és eredetének egyetlen perdöntő bizonyítékát – az egyik 70 centiméter átmérőjű ezüsttálca közepét díszítő dombormű körszegélyére vésték: Sevso (Seuso), aki a feltételezések szerint egy igen tehetős, germán származású katonatiszt, vagy a Római Birodalom tartományi főtisztviselője, s egyben az értékes ezüst nemű tulajdonosa lehetett, s az edénykollekciót jegyajándékba kaphatta.

Seuso az ezüstedények korából ítélve a Kr. u. IV. század végén, esetleg az V. század legelején Pannoniában élhetett, melyre a tál egy másik felirata ad magyarázatot: egy tó vizében ficánkoló hal felett a Pelso szó olvasható, mely a Balaton latin elnevezése volt. Az edényeket egy barbár betörés elől áshatták el, ami a római kori Pannónia végét jelentette. Ez a feltételezés megfelel a provincia korabeli történetének, valamint az edények datálásának is. A Seuso-kincsek valószínűsíthető megtalálásának helyén, Polgárdi-Kőszárhegyen egy feltehetően Kr. u. 374-ben kvád, szarmata támadásban elpusztult római kori villagazdaságot (valószínűleg Seusoét) tártak fel 1993-ban, de a térségben vezetett egy fontos római út, és Gorsium (a mai Tác) is a közelben terült el.

Előkerülés rejtélyes halálesetekkel
Az edénykészlet gyors elrejtését valószínűleg erőszakos események követhették, hiszen azt korabeli tulajdonosa már nem ásta elő, a kollekció csaknem 16 századon keresztül a földben pihent. Hasonlóan erőszakos események követték az ezüstök megtalálását is, melynek részleteire valószínűleg soha nem derül fény. Mivel az edények illegális ásatáson, kincsvadászok által kerültek elő, eredetüket homály fedi, az sem teljesen világos hogy hol és kik ásták elő, és az sem, hogy ezt követően milyen úton-módon kerültek Bécsbe, New Yorkba, illetve Angliába. Csupán egy biztos: az ezüst készlet feltételezett megtalálója, Sümegh József kiskatona felakasztott holttestét 1980-ban egy kőszárhegyi pincében találták meg, a nyomozás szerint öngyilkos lett (később nyilvánvalóvá vált, hogy gyilkosság áldozata lett).

A haláleset helyszíne újabb „csavarral” szolgált a titokzatos ügyben: a holttestet éppen annál a pincénél találták meg, mely mellett 1878-ban egy szilvafa kivágásakor, és gyökerének kiásásakor a Seuso-kincs eddigi egyetlen Magyarországon (Nemzeti Múzeum) őrzött darabja, egy quadripus, azaz négylábú állvány előkerült. E lelet az egyetlen bizonyíték volt a Seuso-kincsek magyarországi eredetére nézve, melyet azonban a magyar állam hiába hangoztatott, mivel az amerikai törvények a tulajdonos jogait képviselik, az edények akkori birtokosa, az angol Lord Nordhampton pedig nem adta oda a kincsek egyetlen darabját sem összevetésre (erre egyébként az amerikai törvények nem is kötelezik).

A Seuso-rejtély 2003-ban tovább bonyolódott: egy Pápán fogvatartott személy, Lelkes József egy bulvárlapnak azt nyilatkozta, hogy 1976-ban együtt ásták ki a kincseket Sümegh Józseffel a Polgárdi melletti ipartelepi kőbányában, ahol a kincseket egy két méter mély gödörben, két nagy bronz üstbe rejtve, vastag iszaprétegtől fedve találták. A kincslelet akkor még negyven darabból állt – sőt, a szakértők összesen 248 darabra saccolják a kollekció számát – melyek egy részét eladogatták. Sem ők, sem vevőik nem ismerték fel az ezüstkincsek valódi értékét, értéktelen ócskaságoknak vélték, volt, aki a rézüstben bitument szeretett volna hevíteni. Lelkes József hozzátette azt is, hogy három további, a titkot ismerő barátja is rejtélyes körülmények között halt meg. De ne szaladjunk ennyire előre.

Illegális papírokkal
Sümegh József máig nem tisztázott halála után a Seuso-kincs a kétes hírű műkereskedők, a libanoni Halim Korban és a horvát Anton Tkalec bécsi antikvitás üzletében bukkant fel. Ők a kincseket libanoni eredetpapírokkal adták el Spencer Comptonnak, Northampton márkijának, és az általa vezetett befektetési társaságnak (1982), akik a lelet együttest az angol Sotheby's-en keresztül, nyilvános árverésen szerették volna értékesíteni. A kincsek iránt a Los Angeles-i J. Paul Getty Museum is érdeklődött, mely egyik kurátorának azonban szemet szúrtak a hamis libanoni papírok, miközben a kincsek valószínűsíthető eredetét az éppen a múzeumban kutató magyar régész, Szilágyi János György a ’Pelso’ felirattal lokalizálta, s ekkor a múzeum elállt vásárlási szándékától. 

Ezen a ponton a Seuso-kincs sorsa holtpontra jutott, ugyanis a hamis eredetpapírok miatt sem kiállítani, sem eladni nem lehetett, holott a lord 16 millió dollárt költött a 15 tárgyra, s szándéka szerint legalább háromszoros áron szeretett volna rajtuk túladni. Ettől függetlenül az ügy tovább bonyolódott, amikor 1990 februárjában a Sotheby's New York-i irodájában tartott sajtótájékoztatón a nagyvilág előtt is ismertté vált a Seuso-kincs: ekkor a magyar állam bejelentette igényét a kincsleletre, de Magyarország mellett ott volt még Libanon (szerintük a kincsek a Türosz – Szidon környéki ásatási területről származtak), valamint Jugoszlávia (majd a jogutód Horvátország, akik szerint az ezüstöt az Isztrián találták) is. A kudarcba fulladt árverést per követte, mely végül 1993-ban az igényeket megalapozatlannak nyilvánította; az ezüstök a lordnál maradtak.

A bizonyítékok
A per lefolytatása finoman szólva is megkérdőjelezhető volt: egyrészt a koronatanút meg sem hallgatták, kicsempészték a szállodából, majd az első Magyarországra tartó repülőre felültették, másrészt Magyarország esetében a közvetlen bizonyítékot szolgáltató talajminta-analízis eredményét sem vették figyelembe. De mit is takartak e vizsgálatok? 1993. május 15-én mintát vettek az úgynevezett Meleagros-tálról New Yorkban, mely megegyezett a Borbély-pincéből – ahol Sümegh József holttestét megtalálták, és a kincseket elrejtették – származó mintával. A BME Nukleáris Technikai Intézetének tudományos munkatársa megállapította, hogy a tálról származó földmintában talált ősmaradványok és kovamoszatok vázmaradványai a Balaton környéki tavakban élő algatársulásokban ma is megtalálhatók.

Emellett a bírónő a magyar igényeket alátámasztó régészeti bizonyítékokat is figyelmen kívül hagyta. Egyrészt az ezüst edényeket tartalmazó, úgynevezett fogazott-varratos technikával készült rézüst is tipikusan pannóniai jegyeket visel, melyek közül legtöbb épp a Balaton térségéből került elő (e technika a Kr. u. III-IV. században volt divatos), de a Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus mintázata is teljesen megegyezik a Seuso-kincs geometrikus kancsóinak mintáival, mely az ugyanazon műhelyből (Sirmium, vagy Siscia) való származást, és így feltehetően azok összetartozását támasztja alá. A pert így Magyarország és Horvátország is elveszítette, a kincsek továbbra is a lord birtokában maradtak, de a legális nemzetközi műkincspiacon gyakorlatilag eladhatatlanná váltak.

A Scotland Yard az ügyet a bécsi antikvitásig tudta visszafejteni, de e ponton megrekedtek; arra, hogy az ezüst kincs megtalálása, Sümegh József halála, majd nyugatra való kerülése között kiknek, milyen körülmények között ment keresztül a kezén, nem derült fény máig sem. A kincset a ’90-es évek vége óta a Christie’s aukciósház őrizte, majd 2006-ban lord Northampton a Bonham aukciósházat bízta meg egy újbóli – csak potenciális vásárlók és muzeológusok részére nyilvános – kiállítás szervezésével, de a márki szándéka nagy ellenkezésbe ütközött a Múzeumi Szövetség – élén a híres régész, Colin Renfrew – részéről. Indokaik szerint a problémás kincs kiállítása vétene az etikai szabályok ellen, míg a Bonham képviselője úgy reflektált e felvetésre, hogy a legnagyobb sértés az lenne, ha a kincs egy múzeum mélyén tűnne el.

További erőfeszítések
Mindeközben Magyarország továbbra sem mondott le a Seuso-kincs visszaszerzéséről. A kulturális tárca Seuso Titkársága 2000-ben tízmillió forintot ajánlott fel annak, aki olyan tárggyal szolgál, amely minden kétséget kizáróan része az ominózus lelet együttesnek, és igazolt eredete bizonyítja a Seuso-kincs magyarországi lelőhelyét. 2006-ban a Bonham aukciósház igazgatójának levélben jelezték, hogy a magyar jogszabályok szerint a Seuso-kincsek a magyar állam tulajdonát képezik, az tulajdoni igényét továbbra is fenntartja és minden lehetséges jogi lépést megtesz. Érvelésük szerint ugyanis a kincsnek lord Northampton csak a birtokosa, ami kevesebb jogot jelent, így eladni sem lehet a tárgyakat. Ugyanakkor, ha a magyar tulajdoni igényeket nem is fogadnák el – mivel a kincsre egyetlen ország sem adott kiviteli engedélyt, vagyis illegálisan jutott határain túlra – lopott tárgyból nem lehet vagyont szerezni.

Az ügyet nehezíti az Egyesült Királyság meglehetősen rendezetlen, s számos kiskaput is hagyó, műkincskereskedelmet szabályozó 2003-as törvénye, mely bár nem teszi lehetővé a hasonló hátterű értéktárgyak bemutatóra vagy aukcióra bocsájtását, ugyanakkor az csak a 2003 után felfedezett kétes eredetű műkincsekre vonatkozik. Így a kincseket az aukciósház egy rövid tárlaton valóban be is mutatta a New Bond Streeten álló székházában, de az árveréstől elálltak. Rupert Redesdale, a brit kormányzat régészeti ügyeit koordináló szakértője szerint az ügy legnagyobb problematikáját az jelenti, hogy Magyarország hiába áll elő követeléseivel, az általa felsorakoztatott bizonyítékok nem elegendőek a szakszerű bizonyításhoz. Azzal azonban ő is egyetért, hogy egy szakszerű vizsgálat mielőbb szükséges lenne.

2007-ben horvát források tudni vélték, hogy – bár az ezüst gyűjtemény Horvátország és Magyarország között vita tárgyát képezi – Soros György magyar származású amerikai üzletemben megvenné a kincseket lord Northamptontól, hogy aztán valamelyik budapesti múzeumban állítsák ki őket, de a hír végül megalapozatlan volt. 2012 nyarán újabb vevő jelezte a lelet őrzési jogának vásárlási szándékát: Zelnik István a budapesti Dél-kelet Ázsiai Aranymúzeum tulajdonosa, aki azokat egy Seuso Múzeumban állította volna ki, halála után pedig a magyar államra hagyta volna. Zelnik hozzátette, a kincsek – amíg eredetük nem bizonyított – nem piacképesek, de a brit kormány engedélyével őrzési joguk átadható. A kulturális államtitkárság azonban tagadta a Zelnikkel kötött szerződést, és állította, hogy Magyarország nem mondott le a tulajdonjogáról.

Hazatért kincsek
Végül 2014 márciusában a magyar állam a tizenöt darabos ezüst kincsből nyolcat – köztük a legfontosabbat, a névadó Seuso-tálat is – Magyarországra szállított; mivel a leletek eredete továbbra sem tisztázott, a britek csupán az ezüstkészlet őrzési jogát adták át, a 15 millió eurót (mintegy 4,5 milliárd forint) pedig kompenzációs díjként fizettünk ki. A kincseket a TEK szakemberei hozták haza szárazföldön. A nyolc műtárgyat március 29-től három hónapon át az Országházban lehet megtekinteni ingyenesen, ezt követően pedig a Múzeumi Negyed legfontosabb látnivalói lesznek. S bár egyelőre a Seuso-kincs még mindig nem magyar tulajdonú, és a tizenöt darabos kollekciónak csak a fele került haza, a pillanat mégis történelmi, hiszen Magyarország 25 éve próbálja azt visszaszerezni.

Sokan felteszik a kérdést, ami a miénk, azért miért kell fizetni, pláne ennyit? Csakhogy mivel a kincslelet nem hivatalos ásatásból származik, hiteles eredetpapírjai nincsenek, azt kicsempészték a határokon túlra, tulajdonjoga nem tisztázott. A legfontosabb, hogy megelőzzék az illegális műkincs kereskedelemben való eltűnését. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ez a költség az 1990-es kikiáltási ár (40 millió font, mai áron 100 millió euró) egyharmada. A kincsek a közeljövőben a szakemberek számára tanulmányozhatóak lesznek, kutathatóvá válnak, és lehetőség nyílik az összehasonlító vizsgálatokra is, amely közelebb visz a sikeres végeredményhez, azaz hogy bizonyítani tudjuk, a Seuso-kincs csaknem negyven évvel ezelőtt magyar földből került elő.