Honnan kapták halvány fényüket a dolomit csúcsok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság az Alpok déli sarkában. Gazdag, szerencsés királyság boldog emberekkel. Egy valaki vágyott csak el: éppen a király fia, akinek nem volt más álma, mint eljutni a Holdra. Azon a napon, amikor a herceg egyszer vadászat közben az erdőben barangolt, késő este egy vörös havasi rózsákkal borított réten heveredett le, és furcsa álmot látott: egy sosem látott, virágokkal teli réten gyönyörű gyermekkel, a Hold leányával találkozott, és egy csokor havasi rózsát ajándékozott neki.
 

Amikor a herceg felébredt, a Hold már magasan járt az égen, és ezüst fényével fedte be a hegycsúcsokat. A herceg nyitott szemmel álmodott tovább a Hold leányáról, és közben hatalmas csokorra való havasi rózsát gyűjtött. Hirtelen azonban távoli hangok ütötték meg fülét. A hangok egy fehér felhőről érkeztek a hegycsúcsok felé. A herceg közeledni kezdett, és amint elérte a felhőt, két öreggel, két holdbeli öregúrral találkozott. A herceg elmesélte nekik vágyát, így amikor az öregek útra keltek hazájuk felé, a herceget is magukkal vitték.
 

A Holdon minden fehér volt – a föld, a hegyek, a mezők... A fehér ragyogást az egész tájat beborító furcsa, fehér virágok még jobban fokozták. A herceget, aki még mindig kezében tartotta a vörös virágokat, meglepetéssel kérdezték, hol nőnek ilyen káprázatos színű növények, és amikor elárulta, hogy a Földről érkezett, azonnal a Hold királyához kísérték. A hosszú, fehér szakállas öreg király oldalán aztán a herceg újra megláthatta a lányt, akiben felismerte különös álmának gyönyörű gyermekét: ahogyan álmában is tette, átnyújtotta neki a csokor vörös hegyi rózsát.

Évek teltek el, a herceg régóta élt már a Holdon, amikor ráébredt, hogy a Hold tündöklő ezüst fénye napról napra gyengébbé teszi látását. Attól tartva, hogy teljesen megvakul, hazatért a Földre immár fiatal arájával, a Hold királyának leányával. A hercegkisasszony azonban különbözött a Föld lányaitól amiatt a finom szépség és lágy fény miatt, ami belőle áradt. Magukkal vittek a földre néhányat abból a holdbéli fehér virágból, amely idővel az egész Alpokban elterjedt. Ma is élnek virágaik, „alpesi csillagnak” (magyar nyelven havasi gyopárnak) ismerjük őket.

A hercegnő igyekezett örömét lelni a mezők sokszínű gazdagságában, a hegyi tavak mélységes kékjében és az erdők friss zöldjében, de a hegycsúcsok komor színe és kopársága, amely mint sötét szörny emelkedett az ég felé, súlyos gondolatként tanyázott a holdbéli lány lelkében. Komoly betegségbe esett, így történt, hogy életét mentve a hercegnő visszatért a Hold hófehér vidékeire. Hazájában azonnal meggyógyult, de betegsége helyére bánat költözött -- Földön maradt hitvese miatt...

A herceg sem nyughatott a távolság miatt: vadként bolyongott egyedül az erdőkben, és a Holdban gyönyörködve virrasztott át minden teliholdas éjszakát. Történt egy alkalommal, hogy egy törppel, éppen a salvanok királyával találkozott, aki elmesélte neki országuk kegyetlen végzetét: idegen emberek támadták meg hazájukat, és legyőzték őket, így népével völgyről völgyre kell vándorolnia. A herceg is feltárta szívét a törpék előtt és elmesélte szomorú sorsát. Épp csak befejezte történetét, a törpök királya hangosan felkiáltott: „Örvendj Herceg, mert mindketten legyőzhetjük végzetünket!” – és elmondta, hogy a törpök képesek beszínezni a sötét hegyeket, amik annyira elszomorították a Hold királyának leányát. Festhetnének holdszínekkel, így a hercegnőnek nem kell majd soha honvágytól szenvednie, cserébe pedig a herceg helyet adhatna a törpék királyságának.

Így történt, hogy a törpék új hazára leltek a herceg földjén, és az első teliholdas éjszakán munkához láttak – hét törp kört alakítva különös táncba kezdett. Kis kezeiket lengetve, mintha nagy hullámok mozgását utánoznák, fonni kezdték a hold fényét. Kis idő múlva a kör közepén már észrevehető volt a fény világító gombolyagja, aminek szálait a többi törp húzni kezdte először a csúcsról a hegy lábai felé, majd a hegyek körül, így becsavarva őket a fény hálójába. Eltűntek a sötét színek, a csúcsok a hold ezüstös fehérjében világítottak.

A herceg visszahozhatta aráját a földre, aki soha többé nem szenvedett honvágytól, hiszen a csúcs, amiket ma Monti Pallidi néven ismernek, így már szebb volt, mint a holdbéli fehér vidék.

Ezeket a halvány színű hegyeket ma is megtaláljátok azon a vidéken, amit az emberek később Dolomitoknak neveztek el. A királyságot hiába keresnétek, de a Dél-Alpok földjének szikláit és érintetlen erdőit máig a törpök salvan nemzetsége lakja.

(K. F. Wolf meséje nyomán)