Londoni felhőkarcoló körkép

Az angolokat elkapta a gépszíj, az utóbbi időben meglehetősen felgyorsult a felhőkarcoló építési kedvük. Egy-két évvel ezelőtt még semmi nem állt ott, ahol ma már hatalmas monstrumok meredeznek fenyegetően az alattuk megbújó épületek fölé. Pedig London klasszikusan nem egy, a felhőkarcolóiról ismert metropolisz, mint Dubai, New York vagy Chicago. Persze ez még önmagában nem volna baj, elvégre számos világváros, amely korábban inkább régi műemléki épületeiről volt ismert, bekapcsolódott a felhőkarcoló építésbe, csakhogy ennek is lennének ésszerű „szabályai”. S ami ezt illeti, Londonnal kapcsolatban egyre több az éles kritika.

Történelmi világkörkép
A mind magasabbra törekvő építkezés nem új keletű dolog, gondoljunk csak a bibliai Bábel tornyára, már az ókorban is történtek ilyen irányú próbálkozások (s mielőtt valaki megjegyezné, hogy Bábel-tornya nem létezett, Robert Koldewey német régész 1899-ben kezdte meg a bábeli vár a „Kasr” keleti oldalán Bábel tornyának kiásását, mely Nabukodonozor uralma idején épülhetett). A középkori Itália több városában (pl. Firenze, San Gimignano, Bologna), Grúzia magasan fekvő hegyi falvaiban (Svaneti, Ushguli), Jemen nagy múltú városaiban (Shibam, Sana’a) számos magas lakótornyot találhatunk, míg a XVII. századi Edinburgh-ban a városfal „kinövése” után kezdtek egyre magasabbra építkezni, általánosak lettek a 11-14 emeletes épületek is. Ezek a „felhőkarcolók” alaposan megelőzték koruk technikai követelményeit.

A XIX. századig az előbb említett példák igen ritkák voltak; 6 emeletnél magasabb épületeket csak elvétve lehetett találni, hiszen sem az építési technika, sem a használt anyagok nem voltak elegendőek ahhoz, hogy egy magasra épített ház biztonsággal használható legyen, s akkor még a víz felpumpálásáról (50 méternél magasabbra), valamint a felvonóról nem is beszéltünk.  Az első, mai értelemben vett felhőkarcolók az 1880-as években kezdtek megszületni, s bár ezek mérete ma már nem számítana különlegesnek (pl. a tízemeletes Home Insurance Building Chicagoban), akkoriban azonban építészeti bravúrnak számítottak. E korai felhőkarcolók közül ma már szinte egy sem áll. Az első „igazi”, klasszikus skyscraperek a New York-i Chrysler Building (1930) és az Empire State Building (1931) voltak.

A XX. században aztán felgyorsult a felhőkarcoló építési verseny, melyben ma főleg a gazdag távol-keleti, valamint arab államok viszik a prímet, Európa (és az USA) meglehetősen visszamaradva „kullog” mögöttük. Ennek ellenére több európai nagyváros is büszkélkedhet modern toronyház-negyedekkel, melyek első sorban az adott városok gazdasági-financiális központjaként funkcionálnak. Ennek legjobb példái a frankfurti Bankviertel (Németország 15 felhőkarcolója közül 14 itt található), a párizsi La Défense, a moszkvai Nemzetközi Biznisz Center (Moszkva-City), illetve a londoni Canary Wharf, amelyek viszonylag távol az adott város történelmi központjától, egy területen csoportosítják az újonnan (vagy kevésbé újonnan) épült felhőkarcolókat, melyek így nem veszélyeztetik a történelmi központok védett látképét.

Egy új kor…
De ez nincs minden esetben így. Az elmúlt hónapban megfordultam párszor London belvárosában, s álmélkodva tapasztaltam, ahol egy-két esztendeje még szinte semmi sem volt, ott most gigantikus méretű felhőkarcolók sötétítik el az eget, s változtatják meg a városképet rövid időn belül. A 306 méteres monstrum, a The Shard építése 2009 márciusában kezdődött a Southwark negyedben (ma az EU legmagasabb épülete), a 160 méter magas, Walkie-Talkie-nak becézett 20 Fenchurch Street-et 2009-ben kezdték építeni, míg a Sajtreszelő névre is „hallgató” Leadenhall Building (225 méter magas lesz, ha elkészül) építése 2010-ben kezdődött. A 230 méter magas The Heron Tower 2007-11 között épült, ma ez a City legmagasabb, s Nagy-London harmadik legmagasabb épülete a The Shard és a Canary Wharf-on álló One Canada Square épülete után.

S talán mind közül a legismertebb a The Gherkin (Az Uborka), azaz a 30 St Mary Axe, melynek jellegzetes formája számos mozifilmben feltűnt már (a 180 méter magas toronyház 2001-2003 között épült). Éppen ez utóbbi – egyébként építészetileg igen tetszetős kivitelezésű – irodaház megépülte jelentette az új kor hajnalát. A torony helyén korábban a Baltic Exchange épülete állt, ahol a globális tengeri-szállítmányozási tőzsde is működött, azonban 1992. április 10-én az IRA pokolgépet robbantott a közelben, mely során az épületben és a környező házakban is komoly károk keletkeztek. A kormány történelmi értékekért felelős tanácsadója, az English Heritage, valamint a City of London kormányzati testülete a régi épület eredeti állapotban történő visszaállítása mellett kardoskodott, végül azonban pénzhiány miatt ez nem volt kivitelezhető.

A telket eladták a Trafalgar House vállalatnak, mely eredetileg egy 386 méter magas irodaházat, a Millenium Towert szerette volna itt felépíteni, azonban ezt a tervet még elutasították. Némi átgondolás után azonban a ma látható torony terveit már elfogadták, s elkezdődhetett az építkezés, annak ellenére, hogy ekkoriban a bankok és kereskedelmi intézmények inkább a kedvezőbb, nagyobb építési területtel kecsegtető Canary Wharf-ra költöztek ki. A City területén ugyanis ekkora toronyházak építésére sem hely, sem kedvező fogadtatás nem volt korábban, de a városvezetés hamarosan belátta irányelvei sebezhetőségét a nagyvállalatokkal szemben, s ekkor a felhőkarcolók elleni kifogásaik is alábbhagytak. Az engedélyt viszonylag könnyen kiadták, mivel az új épület egyetlen „látósáv” útjában sem helyezkedett el.

Jellegzetes városkép – építési irányelvek
S ezzel el is érkeztünk a felvetődő problémák alapjához. London elvileg szigorú építési szabályai ugyanis kimondják, hogy a Szent Pál katedrális jellegzetes kupolájának a város minden részéről látszania kell, védett panorámáját nem takarhatja el semmilyen épület. Ugyanakkor a Tower UNESCO Világörökségi védettsége is komoly veszélybe kerülhet azzal, ha a több száz éves épületkomplexum eltűnik a felhőkarcolók rengetegében. (Az UNESCO már jelezte is, hogy a kialakult problémát felül fogják vizsgálni, s akkor még csak a The Shard-ról volt szó.) De nem csak a nemzetközi műemlék felügyelet emelte fel hangját a gigászi monstrumok gombamód történő szaporodása ellen: maga Károly herceg is több szakmai fórumon kifogásolta a kortárs építészet eme darabjainak esetlegesen történő elszaporodását.

Márpedig a brit trónörökös – akinek régész, történész végzettsége van – az épített örökség elszánt védelmezője, aki igencsak kifejező hasonlatokkal illette az elmúlt években megépült toronyházakat: gennyhólyagok, melyek himlőhelyessé teszik London városképét. Véleménye szerint a modernség álcája mögé bújó felhőkarcoló építés a néhány még érintetlenül maradt londoni városnegyed tönkretételét takarja, amely megfosztja a jövő generációit a vizuális örökség fontos részétől. Károly persze nem maguk a felhőkarcolók ellen tett kifogást (Canary Wharf sziluettje nincs kifogására), hanem azoknak a történelmi városrészen belül, véletlenszerűen történő felépítése ellen szólalt fel, hogy e magas toronyházak tönkreteszik a város történelmi városképét, és több esetben belelógnak a világörökségi helyszínek rálátási sávjába.

Legújabban pedig a mostanra végleges magasságát elnyerő Walkie-Talkie verte ki a biztosítékot. Bár a toronyház belső kialakításában mindenképpen innovatívnak számít (felső három szintjén körpanorámás tetőkert lesz), mérete és elhelyezkedése beleesik a Tower rálátási sávjába, tökéletesen elvonva róla a figyelmet, még annak ellenére is, hogy a felhőkarcoló hét szinttel alacsonyabb, mint amekkorának eredetileg tervezték. Mostanra már nem csak az örökségvédelem kifogásolja a toronyházak nyakra-főre történő építését, hanem a lakosság egy része is erősen megosztott, ugyanakkor a szakmát tömörítő CABE (Commission for Architecture and the Built Environment), és az építészeti témában mérvadó ’bdonline’ weboldal kiálltak a 20 Fenchurch Street mellett, amely a hasonló okból meghiúsuló projekteket az örökségvédelem „áldozatainak” tartja.

Háromszáz éven keresztül Sir Christopher Wren lenyűgöző mesterműve, a Szent Pál székesegyház hatalmas kupolája (Európa 5. legnagyobb temploma) uralta London egét. 1710-1962 között a 111 méteres épület volt a város legmagasabb pontja, ma azonban szinte eltörpül a körülötte feltörő felhőkarcolók között. E toronyházak megépítésének támogatói azonban éppen azzal érvelnek, hogy egykor pontosan ez a gigantikus kupola telepedett rá hasonló módon a városra, s befolyásolta annak középkori városképét. Nem tisztem ítéletet mondani az ügyben, csupán annyit tennék hozzá, hogy a Walkie-Talkie hatalmas, kifelé dőlő tömbje alatt álldogálva, mint apró porszem, furcsán fenyegető érzés kerített hatalmába. Azt hiszem, nem lennék ma londoni műemlékvédő.

(A londoni képek 2010 szeptembere és 2014 januárja között készültek, jól láthatók az idő közben történt változások.)

Az angol főváros további nevezetességeiről a Látnivalók Londonban című oldalon olvashat részletesebben.