Perzsia legtetején - A Damavand megmászása

Egy 5671 méteres hegyet nagy tisztelet övez. Lehet, hogy a meghódításához komoly expedíció kell, sok magashegyi tapasztalat, emberfeletti fizikum, na meg egy rakás pénz. Nos, a Damavand pont nem ilyen: följutni rá nem több mint két-három napos elfoglaltság, kiadós séta egy kis magaslati betegséggel felütve. Ott aztán egy szál cigi nagyon vagány, pár népdal, majd laza lekocogás… Leírni persze egyszerűbb, mint lejönni.

Hét éve egyszer sikerült már megmászni – miért is ne sikerült volna – igaz, akaratom ellenére. Csak nagy hegyet akartam látni. Hetekkel később láttam igazán nagyot is Afganisztánban a Hindukusban, meg Pakisztánban a Rakaposhi, az Ultar meg a Nanga Parbat képében. Ja, meg élvezni akartam egy kicsit a hegyi levegőt a teheráni CO tüdőszanatórium után. Felszerelésem nem volt, csak egy öt percig égő főzőalkalmatosság (vagy az eredményt tekintve inkább alkalmatlanság), egy fél zacskó lencse, meg egy széldzseki. A cél az alaptábor volt, ott aztán találkoztam iráni hegymászókkal, akik magukkal ragadtak, és szó szerint fölcibáltak a csúcsra. Természetesen én is kellettem hozzá… Kaját adtak, a kezemre zoknit húztam, hogy el ne fagyjon, sapkát és polárt kölcsön kaptam valakitől.

Egy hazai „hegyi cég” Damavand mászásának túravezetőjeként ennél lényegesen profibbnak kellett lennem úgy hat évvel később. Az iráni csapat egy része ugyanaz, Meysam barátom vezette a csoportot, Meghdad pedig videózott. Heten voltak hat magyarra, lányokkal kiegészítve, ezért a turistáim külön örülhettek: a megérkezésük után azonnal egy teheráni lakásban találták magukat két nővel, pár faszival, meg irdatlan mennyiségű kajával, amit az evőgép perzsák beszereztek a mászásra.

Irán tetejére

A Damavand hálás hegy: közel van Európához, magasabb az Ararátnál (5165 m) és az Elbrusznál (5642 m) is, három nap alatt megjárható Teheránból tokkal-vonóval, egy nagy kúp az egész. Sőt, a sokat látott helyiek akár egyetlen nap alatt is lenyomják, bár az igen combosító teljesítmény (2500 méter fölfelé, ugyanannyi le). Ha a pucér adatokat nézzük, a 3000 méteren lévő alaptábortól mindössze 8 kilométert kell baktatni a csúcsig, nagyjából 2600 méteres szintkülönbséget leküzdve. A 4200 méteren lévő Bargah nevű második alaptáborig a bandukolás joyride, ott a hegy vulkáni jellegéből adódóan meredekebbé válik, és a csúcsig tartó bő 3 kilométeren majd’ 1500 métert emelkedik. Az alaptábortól a csúcsig az összmászás tehát nagyjából 10 óra alatt lenyomható, de aki először jár ilyen magas vidéken, aligha lesz boldog a légiós tempótól. Bargahtól a csúcsig tart a valódi erőfeszítés. A magashegyi séta átlagosan 6 órát vesz igénybe jó kondi esetén. Úgy 4800 méternél jön egy kis meglepetés: rövid szakaszon 39 fokos emelkedő nehezíti a följutást, miközben az 5500 méter körül lévő vulkanikus lukakból sűrű kéngázt fúj le a szél. Ezen a szakaszon nincs megállás, és a nyílegyenes csúcshódítás helyett kerülgetni kell a kénfelhőt, ami néha úgy terít be, mintha irgalmatlan kéz húzna lepedőt a hegyre.

Eddig volt az elmélet. A gyakorlat ennél kegyetlenebbre sikerült. Csapatom felét hajnali 4-kor szedtem fel a teheráni reptéren, reggel hétig összepakoltuk a cuccokat a túrára, a délelőtt már Reyneh felett ért a hegyen. Egy Zamyad márkájú autó platóján állva, tizenhatod magammal értem az aranykupolás mecsetes alaptábor, helyi nevén Gosfand Sara parkolójába.

Az idő kiváló, a csúcs kivételesen tisztán látszik, szeptember eleji péntek reggel van, az utolsó hétvégék egyikén, amikor még járható a hegy. Az előző heti havazásnak nyoma sincs, a meteorológia szerint három nap tiszta, meleg idő, aztán tízfokos lehűlés – de addigra már lent leszünk, ha minden jól megy. Egy órát alkudozunk a szamárbérléssel kapcsolatban, zsákonként úgy 25 dollárban sikerül megállapodni, ami egyértelműen turistaár, de nincs mit tenni, elvégre turisták vagyunk. Ugyancsak kizárólag nekünk szól az 50 dolláros csúcsdíj, amit a hegy másik oldalán nem kérnek – igaz, ott nincs is semmilyen infrastruktúra. Hat évvel ezelőtti emlékeimnek alig van nyoma, a lepattant menedékház mellé hatalmas kőház épült, és az akkori szolid embermennyiség helyett komoly expedíciós tábor fogad – hiába, ez az utolsó alkalmak egyike idén. Iránban a hegymászás egyébként is népbetegség. Talán csak az én baráti körömben van némi torzulás, de mindenki vagy hegymászó, vagy nem az, csak rendszeresen mászik hegyet.

Első nap rendesen nekimegyünk a hegynek, estére mindenki esik-kel, de a másnap az akklimatizálódásé meg a pihenésé. Kajálgatunk, fölsétálunk még párszáz métert, aztán mindenki elájul a másnapi erőfeszítéshez erőt gyűjteni. Hajnalban indulunk, az első pár óra elröppen, de 4800-5000 méter körül lesz egy kis törés – valahogy senki sem túl fürge a magasság miatt, miközben Vastüdőnek nevezett iráni barátunk a sokadik cigijét nyomja el várakozás közben. A láncdohányos srác egy karton helyi Bahman cigivel indult a négynapos túrára. Rutinja van, a múltkor is elfogyott, és mindenki stikában szívta az utolsó szálait.

Felfele küzdés közben mindenki talált valami egyéni stratégiát, hogyan vészelje át a magaslati betegség kegyetlen óráit. A többiek mantráznak (egy-kettő-három-lépés, egy-kettő-három-lépés), én csak felteszem a fejemre a fülest és betolom a durva zenét, mert tapasztalataim szerint egy kis death metáltól beindul a járógép. Ettől visszatér belém az élet, és már tudok léggitározni a mászóbottal. Ez a stratégia beválik, a csúcs közelében az első felderítő csapatba kerülök Vastüdővel. Mi keressük a legmegfelelőbb ösvényt úgy 5500 méter körül.

A csúcsra érve mindenki döglődik, sehol egy értelmes mondat, de legalább az egész csapat boldog félhalott. Egy órát töltünk a csúcson, ebédelünk a kráter szélén, meghallgatjuk, ahogy a rutinosabb irániak dalolnak egy fél órát, aztán ereszkedünk lefelé. Ez a túra legkegyetlenebb része, kikészíti a térdet és a combot. Seggen csúszva, óvatosan le lehet csalni több-kevesebb ereszkedést, de alapvetően nem sokat segít. Mire éjjelre leérünk az első alaptáborba, már mindenki zombi, és nehezen élvezi az egyórás pickupozást a zsúfolt platón, földúton. A levegő kellemes meleg, az alaptáborban mínusz pár fok volt éjjel, a csúcson meg olyan -15, de ebből nem sokat éreztünk a tűző nap és az euforikus állapot miatt.

A Damavand túra fizikai és lélektani szempontból helyretett mindenkit. Először is, az előkészített természetjárós programnak lőttek, senki sem lelkesedett további túrákért, de legalább az első élmény olyan sokkszerűen és gyorsan következett be, hogy az alkalmazkodás Iránhoz minden átmenet és kellemetlenség nélkül lezajlott. A túra után közkívánatra visszamentünk Teheránba, majd elmentünk a Zagroszba a nomádokhoz, aztán Iszfahán és Jazd következett. Ezt a túrát először és utoljára vezettem, elhatároztam, soha nem lesz két egyforma. A következőn fakultatív lesz a Damavand, egyébként Nyugat-Irán felfedezése a cél, az iraki határ mentén lévő kurd falvakkal, hegytetőre épített várakkal, barlangokkal, és természetesen sok-sok szép perzsa lányra való mosolygással.

Átélte, írta és fényképezte: Belényi Dániel