Látnivalók Velencében: A Canale Grande és a Rialto-híd

Lomha, békésen hömpölygő vízfolyam vág keresztül a lagúnák városán, melynek fordított S-alakú kanyarulata mentén szebbnél szebb paloták kelletik magukat a víz tükrében. A nagy csatorna vizén kecses gondolák, gyors mozgású vízi taxik, vagy éppen teherszállító hajók cikáznak oda-vissza. Velence a Canale Grande élő, lüktető vonalán éli mindennapjait, mely nem csupán a város verőere, de egyben gazdagságának, kultúrájának, büszkeségének és történelmi nagyságának fokmérője is. Ma pedig nem utolsó sorban egyik legfontosabb turisztikai vonzereje.

Velence híres vízi útja a főpályaudvar (Santa Lucia pályaudvar) és a Szent Márk-medence között csaknem négy kilométer hosszan tekereg (30-90 méter széles, és átlagban 5 méter mély). A Canale Grande (Nagy Csatorna) felett négy híd - a Rialto, a Ponte degli Scalzi, a Ponte dell' Accademia faszerkezetű hídja, valamint a legújabb építészeti csoda, a Ponte della Costituzione (mely a híres spanyol építész, Santiago Calatrava műve; az ő nevéhez fűződik többek között a valenciai Művészetek Városa, a Ciutat de les Art is) - ível át, melyeken kívül csak gondolás átkelő helyeken (traghetti) lehet átjutni a túlpartra.

Máig nem tudni biztosan, hogyan is alakult ki a Canale Grande, feltételezések szerint egy ősi folyó - talán a Brenta egyik ága - nyomvonalát követte. Már a legkorábbi időkben - a római kor előtt - adriai venét törzsek éltek az akkor Rio Businiacus-nak nevezett folyó mentén; épületeiket cölöpökre építették, s halászatból és sókereskedelemből tartották fenn magukat. A római kor, majd a bizánci uralom idején vált sűrűbben lakottá a lagúna, majd a IX. században a dózse Malamoccoból a biztonságosabb 'Rivoaltusba' helyezte át székhelyét. A növekvő kereskedelmi forgalom így áthelyeződött a mélyebb Canale Grandéra, ahol biztonságos és a hajók számára könnyebben megközelíthető csatorna-kikötő jött létre. Akkoriban még jóval szélesebb volt a Canale Grande, mely parányi, kiépületlen szigetecskék között keresett utat magának, melyeket csupán alkalmi fahidak kötöttek össze egymással. 

Velence, mint köztársaság a IX-X. században politikailag is kezdett megerősödni: kereskedelmi kapcsolatai egyre jelentősebbekké váltak, Szent Márk evangelista hamvait elhozták Egyiptomból (ezzel Velence védőszentje lett, az államot pedig Szent Márk Köztársaságnak nevezték), majd a X. században a Nagytanács vette át az irányítást, vagyis a dózse mellett egy 6 tagú tanács, a Signoria ténykedett. A politikailag legbefolyásosabb szereplők a patrícius családok közül kerültek ki, így az arisztokrácia már igen korán megerősödött. A Velencei Köztársaság a XII-XV. század között élte fénykorát, erre utalnak az ebben az időszakban a Canale Grande partján felépült fényűző palazzók. 

A több mint 170 nagyszabású épület - melyek a Canale Grande partján sorakoznak - azt a jólétet és művészi értéket képviseli, melyet a Velencei Köztársaság ekkoriban kivívott magának. A nemesi családok hatalmas költségeket fordítottak palotáik díszítésére, fényűzővé tételére, ezzel is büszkén mutogatva gazdagságukat, büszkeségüket, és nem utolsó sorban a lagúnához való kötődésüket. A legismertebbek közülük a Palazzi Barbaro, a Ca' Rezzonico, a Ca' d'Oro, a Palazzo Dario, a Ca' Foscari, a Palazzo Barbarigo, illetve a Palazzo Venier dei Leoni, mely ma a Peggy Guggenheim Gyűjteménynek ad otthont. 

Persze a szebbnél-szebb paloták mellett másfajta épületeket is találunk a csatorna mentén. Mivel a velenceiek első sorban kereskedelemből éltek, így nem meglepő módon éppen e tevékenységgel összefüggő épületekre, ún. "fondaco" házakra bukkanhatunk Canale Grande parti-sétánk során. Ezek az épületek magukban foglaltak a kereskedők lakóhelyei mellett bizonyos raktárakat is. Szerkezetüket tekintve egyik legfontosabb külső jegyük az ún. portico, amely a víz felőli fedett partszakaszt illeti, és megkönnyítette a hajók ki-, illetve berakodását. A porticoról folyosó vezetett a hátsó udvarra, melyet mindkét oldalon raktárhelyiségek kísértek. Az első emeleten a portico felett hasonló méretű loggia helyezkedett el, amely az épület világításáról gondoskodott; innen nyíltak a kereskedő-helyiségek. Gyakori építészeti jellemzőik még a két oldalsó védelmi torony is.

Ennek az épülettípusnak a két leghíresebb példája a Fondaco dei Turchi (amely a törökök raktárépülete volt - XIII. században épült, XIX. században felújították), illetve a Fondaco dei Tedeschi (német raktárépület). A raktárépületek jól tükrözik Velence kereskedelmi politikáját: a városban mindig nagyszámú idegen kereskedő működött, ahol a köztársaság nem csupán kereskedelmi tevékenységüket támogatta, de lakhatási és áru tárolási lehetőséget is biztosított számukra. A fondaco házak mellett számos más középülettípus is előfordult a Canale Grande partján, így több bank, kereskedelmi és pénzügyi célt szolgáló épületek (a Palazzo dei Camerlenghi, amely bizonyos kereskedelmi magisztrátusok, a camerlenghik palotája volt, vagy a Palazzo dei Dieci Savi, a köztársaság pénzügyi magisztrátusainak székhelye), illetve a pénzverde.

A 'rialto' szó a 'rivo alto', azaz magas part szókapcsolat összevonásából ered. Ez a lagúnának egy magasabban fekvő, ritkábban elöntött, de korábban mocsaras részét jelentette, ahol a legelső települések kialakultak. A X-XI. században lecsapolták a mocsarat, így már nem volt akadálya, hogy a város kereskedelmi központja terjeszkedhessen. 1097-ben ide költöztették a város élelmiszerpiacát, melynek következtében a Rialto lett Európa egyik legnagyobb kereskedelmi központja. A középkorban a San Marco negyed a köztársaság politikai, míg a Rialto a kereskedelmi csomópontja volt. Innen felügyelték a keleti és a nyugati világ közti áruforgalmat, s itt osztották el az Európába továbbítandó luxuscikkeket. Itt működtek a nagy európai bankok kirendeltségei és a nemzetközi kereskedelmi cégek irodái is. Az aranykornak 1499-ben lett vége, amikor Vasco da Gama felfedezte a Jóreménység-fokot, s így új utak nyíltak a kereskedelem számára, amely a velencei monopóliumok lehanyatlását jelentette.

1181-ben Niccolo Barattieri ponton hidat építettetett a Canale Grandén, összekötve a Rialto és a Mercerie negyedeket. Ennek, az ún. Ponte della Moneta-hídnak az elnevezése valószínűleg a közeli pénzverdére utalt, mely a keleti bejártánál helyezkedett el. 1255-ben a pontont egy fából épült híd váltotta fel, mely szerkezetileg két ferde rámpából és egy mozgatható középső részből állt, amit a nagyobb felépítményű hajók áthaladásakor fel lehetett emelni. A XV. században üzleteket létesítettek a hídon, melyek bevételei - a híd fenntartására - az Államkincstárat gazdagították, hiszen karbantartása létfontosságú volt. Ennek ellenére több alkalommal is megsemmisült: először 1310-ben, amikor egy felkelés során leégett, majd két alkalommal - 1444, illetve 1524 - a hajós felvonulást néző tömeg súlya alatt összeomlott. 

Már a XVI. század legelején is felmerült a faszerkezet kőhídra történő cseréje, így a következő évtizedekben olyan neves építészek dolgoztak a megvalósítandó terveken, mint Jacopo Sansovino, Palladio, vagy Vignola, de klasszikus megközelítésű, több boltív által alátámasztott szerkezeteik alkalmatlanok voltak, így elutasították őket (ennek ellenére a képzőművészet kedvelt témája volt a meg nem valósult hidak ábrázolása is, olyan művészek is megfestették a képzeletbeli hidat, mint Canaletto). Állítólag még maga Michelangelo is a tervezők között szerepelt. A Canale Grande legkeskenyebb pontján álló, isztriai kőből készült jelenlegi hidat Antonio da Ponte tervezte: egyetlen hídnyílása 28 méter, magassága 8 méter, 1588-91 között készült el, s kora építészeti bravúrjaként tekintettek rá. Kivitelezésében a korábbi fahídra hasonlít: két ferde rámpa vezet fel a központi oszlopcsarnokig, s itt is megtalálhatók az üzletsorok. 

1854-ig a Rialto-híd volt Velence egyetlen hídja, akkor - nem messze a csatorna déli végénél - megépült a Ponte dell'Accademia is. Igények 1488 óta voltak e híd elkészültére, erre azonban csaknem négyszáz esztendőt várni kellett. Alfred Neville először egy acélvázas szerkezetet tervezett a csatorna fölé, majd miután ez összedőlt, Eugenio Miozzi egy újabb, ezúttal faszerkezetes hidat tervezett, melyet 1933-ban adtak át a gyalogosoknak, ezzel végleg keresztbe húzva azok számításait, akik egy újabb kőhidat szerettek volna látni a Canale Grande felett. Ugyan ez a második híd is összeomlott, mégsem tartósabb szerkezettel helyettesítették, hanem egy újabb, az előzőhöz hasonló fahíddal, mely 1985-ben készült el. A Ponte dell'Accademia ugyanakkor a szerelmesek kedvenc hídja is, fémkönyöklőin számos szerelemlakatot helyeztek már el, bár a velencei hatóságok igyekeznek megakadályozni ezt.

Az 1934-ben épült Ponte degli Scalzi az északi Cannaregiot és a déli Santa Croce negyedeket köti össze, nevét (Mezitlábas Szerzetesek hídja) az északi parton lévő Mezitlábas Szerzetesek templomáról kapta, mely a közelben található. A kőből épült ívhíd szintén Eugenio Miozzi alkotása, s 1934-ben készült el, felváltva a korábbi osztrák vashidat, mely a helyén állt. A Ponte degli Scalzi Velence negyedik, s egyben legmodernebb hídjának, a Ponte della Costituzione közelében található, melyet 2008-ban adtak át a forgalomnak.

A palazzók többségének lábazatát közvetlenül a Canale Grande vize nyaldossa, csak nagyon kevés helyen találunk az épületek és a csatona között járdát, ezért egy igazi városnéző túrát célszerű hajóval szervezni; így rögtönzött művészettörténeti időutazást is tehetünk Velence múltjába. Az épületek homlokzata hűen adja vissza a lagúnára épült város minden építészeti korszakát, kezdve a legkorábbi időkből, amikor Velence még a bizánci birodalom befolyása alatt állt. Keletről nem csupán fényűző kereskedelmi cikkek érkeztek, de a bizánci művészet legszebb, legizgalmasabb elemei is: szobrok, frízek, oszlopok, melyekkel a korabeli patrícius családok házait díszítették. Velence sajátos velencei-bizánci stílusa az újonnan érkezett és a korábbi, helybeli építészet összeolvadásából keletkezett, jellemzői a nagy loggiák kerek, vagy hosszúkás ívekkel, valamint a sokszínű márvány bőséges használata. Legszebb példái a XII-XIII. század között épült Ca' Farsetti, Ca' Loredan, és a Ca' da Mosto. Jelentős hatással bírt Velence építészetére a negyedik keresztes hadjárat, valamint Konstantinápoly 1204-ben történt kifosztása, mely még hosszú idő után is éreztette a város építészetében a hatását.

A gótikus építészet viszonylag későn vált kedveltté Velencében: a Dózse-palota déli homlokzata éppen ezt a feltűnő, késő gótikus, a lángnyelv-szerűen kialakított mérművekről 'flamboyant' (Itáliában 'gotico fiorito') elnevezéssel illetett stílust tükrözi. A késő gótikának ez - a függőleges irányra, illetve a megvilágításra hangsúlyt helyező törekvése - fellelhető a 'fondaco' házak loggiáinál illetve oszlopcsarnokainál is: az oszlopok vékonyabbak lettek, míg a hosszúkás boltívek helyébe hegyes, szamárhátíves, vagy karélyos boltívek kerültek. A homlokzatok ragyogó színeket kaptak. A csipkéhez hasonló márvány homlokzatok gyorsan terjedtek el a Canale Grande XV. századi palotái között: legnevezetesebb példái a Ca' d'Oro, a Ca' Foscari, a Palazzi Barbaro, a Palazzo Bernardo, a Palazzo Pisani Moretta, illetve a Palazzo Cavalli-Franchetti.

A XV. század kezdetén a reneszánsz építészet motívumai is megjelentek a Canale Grande palotáin, így például a Palazzo Dario-n, vagy a Palazzo Corner Spinellin, melynek a korszak híres reneszánsz építésze, Mauro Codussi volt a tervezője. Az ő nevéhez fűződik a ma casinonak otthont adó Ca' Vendramin Calergi kivitelezése is. A klasszikus építészet jegyei még nyilvánvalóbbak a Rómából 1527-ben érkezett Jacopo Sansovino épületein: a Palazzo Corner illetve a Palazzo Dolfin Manin nem csupán nagyvonalú stílusáról, de hófehér homlokzatuk vízszintes elrendezéséről, illetve a központi udvar körüli kialakításukról is nevezetesek. Ehhez az építészeti stílushoz tartoznak még a Palazzo Papadopoli és a Palazzo Grimani di San Luca is. Néhány reneszánsz palota homlokzatát olyan művészek freskói díszítették egykor, mint Tintoretto, Veronese, vagy Il Pordenone, ezek azonban mára sajnos mind megsemmisültek.

A barokk 1582-ben jelent meg Velencében, ekkor kezdte ugyanis építeni Alessandro Vittoria a Palazzo Balbi épületét (ma Veneto tartomány regionális kormányzatának épülete), melyen elsőként fedezhetők fel a korszak építészetének sajátos jegyei. A barokk legnagyobb velencei művésze azonban Baldassarre Longhena volt: 1631-ben kezdett neki a fő művének is tekinthető, lenyűgöző Santa Maria della Salute bazilika építésének, mely nem csak hogy Velence egyik legszebb temploma, de a Canale Grande jelképe is egyben. Longhena nevéhez további - világi és vallási - épületek is kapcsolódnak, hisz ő tervezte többek között a Ca' Rezzonico és a Ca' Pesaro palotákat, valamint a Santa Maria di Nazareth-templomot is. A nagy építész azonban legtöbb művének befejeztét nem láthatta, így például a Santa Maria della Salute épületét is módosították halála után. A XVI-XVII. századra tehető a Köztársaság hanyatlásának kezdete, ennek ellenére a Canale Grande építészetén ez akkoriban nem látszott: számos palota épült, vagy újult meg ebben az időszakban. Ez részben azzal is magyarázható, hogy egyre több tehetős család (pl. a Labia) nyert felvételt a patriciusok közé, azzal, hogy hatalmas összegeket fizettek a Köztársaságnak, amely így próbálta megoldani pénzügyi nehézségeit. Ahogy e családok elnyerték az áhított státuszt, azonnal nagymértékű építkezésekbe kezdtek a csatorna partján, s egyre több lenyűgöző palazzo épült a Canale Grande mentén.

A Köztársaság 1797-es bukása után a velencei építkezéseket felfüggesztették, ahogy arról a befejezetlen San Marcuola-templom, vagy a Palazzo Venier dei Leoni (ma a Peggy Guggenheim-gyűjteménynek ad otthont) tanúskodnak. A patricius családok többsége elvesztette önnön magasztalásának hivalkodó vágyát, és sokan közülük kihaltak. Számos történelmi palotát lebontottak, de több túléte, és a XVIII. századi megjelenése alapján helyreállították. Ezek többsége ma állami tulajdonban van, és különböző intézményeknek, illetve múzeumoknak adnak otthont.

Napóleon szigorú, elnyomó rendeletei a szerzetesrendek sorsát is megpecsételték Itáliában, így az egyházi épületeket, templomokat, kolostorokat kifosztották, bútoraikat, műtárgyaikat elhurcolták, vagy megváltoztatták funkciójukat, esetleg lebontották őket. Ennek legjobb példája a Santa Maria della Carita-templom, mely ma a Gallerie dell'Accademia gyűjteményének ad otthont, illetve a részben Palladio által tervezett Santa Lucia templom komplexum, melyet földig romboltak, hogy helyén 1861-ben megépülhessen a Santa Lucia pályaudvar.

Az évszázadok során Velence ünnepségei, fesztiváljai, és évről-évre megtartott eseményei is a Nagy Csatornával kapcsolatban alakultak ki, annak bevonásával bonyolítják le őket. Nem csak a Velencei Karnevál megszokott látképe a csatornák vízén gondolázó jelmezes tömeg, de hasonlóan nevezetes a 'Regata Storica', vagyis a Történelmi Regatta színes, vidám, maskarákba öltöztetett hajós felvonulása és versenye is, melyet minden szeptember első vasárnapján szoktak megrendezni. A velencei hajók küzdelmét több ezer ember figyeli a partokról, vagy az ideiglenesen felállított stégekről. A versenyeket egy történelmi felvonulás, a 'Corteo Storico' előzi meg, mely a ciprusi királynő, Catherine Cornaro érkezésének állít emléket, miután 1489-ben lemondott trónjáról: a jelmezbe öltözött gondolások felvonulása mintha csak visszarepítene a XV-XVI. századba, a korhű hajók pedig a 'Bucintorot', azaz a dózse gályáját követik. 

November 21-e Szűz Mária emléknapja: a velenceiek ekkor köszönik meg, hogy megmentette a várost az 1630-38-as pestis járványtól. Ilyenkor a zarándokok egy ideiglenesen felállított ponton hídon kelnek át a Canale Grandén a Campo Santa Maria Zobenigotól, s látogatják meg a Santa Maria della Salute templomot. 

Velence további nevezetességeiről a Látnivalók Velencében oldalon olvashat többet.