Látnivalók Velencében: Murano-sziget

Kevésbé színes, kevésbé látványos, mint Burano, messze nem olyan titokzatos és elhagyatott, mint Torcello, és Velence romantikáját sem közelíti meg, mégis az egyik legfelkapottabb látnivaló a lagúnákban. Ez Murano, melynek egy sajátos vonzereje csábítja földjére a turistákat, mégpedig messze földön híres üveggyártása. 

A Velencétől másfél kilométerre északkeleti irányban fekvő sziget - akárcsak Burano - öt, egymástól csatornákkal elválasztott városrészre tagolódik, s középütt - akárcsak Velencét - saját "Canal Grandéja", a Canale Ponte Longo választja ketté a városrészeket. A szigetnek ma 5600 főnyi lakossága van, akik elsősorban az üvegművességből élnek, persze ez nem volt mindig így.

Torcellohoz és Buranohoz hasonlóan, Murano is a velencei lagúna legkorábban lakott szigetei közé tartozott, már a rómaiak idején is lakták földjét, s ahogy a többi északi szigetnek, Muranonak is halászatból, sókitermelésből és kereskedelemből éltek lakói a XI. századig. Ekkor azonban - a Velencébe való kivándorlás okán - a sziget hanyatlásnak indult. Bár Muranonak az elkövetkező egy-két évszázadban is több kiváltsága volt, mint szomszédainak (saját Nagytanácsa volt, és saját pénzt verethetett), igazi fellendülése csak 1291 után kezdődött meg, amikor - a tűzveszély miatt - Velencéből kitiltották az üvegműveseket, s a mesteremberek Muranora költöztek.

Az üvegművesség első emlékei még az ókorból maradtak fenn a térségben, a velencei lagúna szigetein és a környező szárazföldön mindvégig jelen volt az üveggyártás. Torcellón VII. századi üvegtárgyakra bukkantak a régészek, míg a különböző krónikák a X. századtól említik a környék üvegiparának folyamatos jelenlétét.  Konstantinápoly 1204-ben elesett, ettől fogva Velence maradt az egyetlen a térségben, amely luxuscikkek előállításával és kereskedelmével foglalkozott. Az üvegtermékek exportja a XIV-XVI század között élte fénykorát - eleinte tükröket és üveggyöngyöket, később csillárokat készítettek - amikor is 37 üveggyár működött a szigeteken. Az üvegkészítők hamarosan olyan kiváltságokat élvezhettek, amilyet más mesteremberek nem, így például a nemesség köreiből választhattak maguknak feleséget, ugyanakkor szigorúan, halálbüntetés terhe mellett megtiltották nekik, hogy a Velencei Köztársaság területét elhagyják (megóvva így az üvegkészítés titkait).

Az évszázadok során többféle üvegtípust is kidolgoztak, kedvelt volt a kristályüveg, a zománcozott smalto, az aranycseppeket tartalmazo aventurin, a tejüveg (lattimo), a sokszínű millefiori, illetve a különféle drágakövek üvegből készült utánzatai. A XVII. századra azonban megerősödött a külföldi konkurencia is, így keresettek lettek a francia és morva üveg tárgyak is, ráadásul a kereskedelmi útvonalak áthelyeződése is erősen sújtotta Velencét, melynek üveggyártása ennek következtében hanyatlani kezdett. A mélypontot Velence Habsburg-kézre kerülése jelentette (1814), mely a muranoival szemben a cseh üvegipart támogatta, s Velencére súlyos adókat vetett ki. A fénykor 37 üveggyárával szemben ekkor már csupán 13 működött, s abból is csak ötben készült fúvott üveg. Az 1850-es évek után azonban a velencei üveg újra virágzásnak indult, elsősorban az üvegmozaikoknak köszönhetően, valamint azért, mert az új termékeket a Habsburg Birodalmon kívül igyekeztek értékesíteni.

Bár a középkorban halállal büntették azokat, akik az üveggyártás technikájának titkait kifecsegték, ma a turisták egyik leginkább kedvelt célja Muranon az egykori püspöki palotában, a Palazzo Giustinianban helyet kapott Üvegmúzeum, és az üveggyárak felkeresése, hogy bepillantást kapjanak e gyönyörű, csillogó üvegcsodák elkészültének folyamatába.

Persze a kis sziget további látnivalókkal is büszkélkedik, bár, például templomból már messze nincs annyi, mint a francia és osztrák megszállás előtt volt, amikor sorra rombolták le a vallási épületeket, hogy helyükön újabb és újabb üveggyárat és lakást létesítsenek. A szigeten így csupán három templom maradt, melyek közül kettő - a Basilica Santa Maria e Donato valamint a San Pietro Martire - látogatható. Előbbi egy VII. századi templom helyén a XII. században újjáépített, velencei-bizánci stílusú bazilika, ahol Szent Donát hamvait őrzik. Utóbbi a dominikánusok kolostortemploma, melyet 1437-ben építettek, majd egy tűzvészt követően 1511-ben renováltak. A templom - melynek belsejét többek között Veronese, Bellini, valamint a két Tintoretto festményei díszítenek - ma protestáns plébániatemplomként működik. A sziget további látnivalói az egykori pompájukat mára ódon patinára cserélő paloták, a sziget délkeleti részén felállított 35 méter magas világítótorony, valamint a Campo Santo Stefanon álló XIX. századi óratorony. 

Velence további nevezetességeiről a Látnivalók Velencében oldalon olvashat többet.