Látnivalók Rómában: A Svájci Gárda

Róma – azon belül is a Vatikán – egyik leggyakrabban fotózott, legérdekesebb történettel rendelkező és leglátványosabb „nevezetessége” a Svájci Gárda. A Vatikán kapuinál szolgálatot teljesítő, színes, középkori hangulatú egyenruhát viselő, jó kiállású katonák a Szentatya személyes védelmét látják el, immár 500 esztendeje. Jelmondatuk: „bátorság és hűség”.

1506. január 22-én este Kaspar von Silenen luzerni nemes vezetésével 150 svájci zsoldos vonult be Rómába a Porta del Popolón át, hogy felajánlják szolgálataikat a Szentatyának. A régi Szent Péter-bazilika loggiájáról maga II. Gyula pápa áldotta meg őket. A jelenetet a pápai udvar akkori krónikása, Johannes Burckhardus jegyezte fel, mint a Svájci Gárda megszületésének pillanatát. Persze a pápák által felfogadott svájci zsoldosok alkalmazásának már a XV. században is voltak előzményei – először IV. Sixtus, majd VIII. Ince és VI. Sándor is hozzájuk fordult, amikor a Pápai Államot veszély fenyegette – de a hivatalos Pápai Svájci Gárda felállítása Giuliano della Rovere, azaz II. Gyula pápa regnálása idején történt.

„Az egyház szabadságának védelmezője”
Ma – elnézve a célnak kevésbé megfelelőnek tűnő ruházatukat – talán feltesszük magunknak a kérdést, miért pont ők? Miért a svájciak, hiszen az aprócska alpesi ország az elmúlt évszázadok háborúit figyelembe véve mindig semleges volt, Svájcról legkevésbé sem a harciasság, a háborús részvétel jut az ember eszébe. Márpedig a svájci gyalogság a XIV-XVI. század során a legmegbízhatóbb, legütőképesebb és legjobban képzett zsoldosokat adta az európai hadviselő feleknek, így a legkeresettebb harcoló egységeknek számítottak. Svájc akkor még szegény ország volt, így a fiatalemberek külföldön keresték a boldogulást. A Pápai Államot akkoriban többször is a széthullás veszélye fenyegette, de az 1503-ban megválasztott II. Gyula pápa – aki művészetpártoló mecénás mivolta mellett hadvezérként is megállta a helyét – nem csak megálljt parancsolt a fenyegetettségnek, de a korábban elfoglalt területeket is vissza kívánta szerezni.

II. Gyula pápa így a Svájci Konföderáció hozzájárulását kérte svájci zsoldosok toborzásához, akiknek felszerelését a híres bajorországi bankárcsalád, a Fuggerek előlegezték meg. Bár a 200 zsoldos helyett csak 150 katona állt a Szentatya szolgálatába, a pápa „az egyház szabadságának védelmezője” címét adományozta a Konföderációnak. Az idegen zsoldosok alkalmazása már csak azért is elterjedt volt ekkoriban, mert azok nem rendelkeztek helyi kapcsolatokkal, így kevésbé állt fenn a veszélye, hogy összeesküvésekben, lázadásokban vegyenek részt. Kizárólag az őket felfogadó személyéhez – és első sorban pénzéhez – kötődtek. Itália történelmét, politikáját pedig ekkoriban a császárpárti ghibellinek és a pápa-párti guelfek csatározása jellemezte.

Sacco di Roma
A Pápai Állam fenyegetettsége alig 20 év múlva kulminálódott: az Észak-Itália feletti hatalom állandó konfliktushelyzetet teremtett Franciaország és a Habsburgok között (ez utóbbiak ekkoriban a német korona mellett a spanyol trónt is magukénak tudhatták), melynek egyik pillanatnyi szünetében, 1527 májusában I./V. Károly spanyol illetve német király tétlen (és fizetetlen) zsoldosai a Károlytól elpártolt, és a cognac-i liga (1526. máj. 22. - a pápa, Franciaország, Velence, Milánó és Firenze között kötött szövetség, melynek célja V. Károly Itália fölötti hatalmának megtörése) szövetségéhez húzó pápa székvárosa ellen fordultak. A 24 ezer főnyi spanyol és német zsoldos sereg egy hónap alatt bevette és kifosztotta (’sacco’) Rómát, az ellenállókat legyilkolták, a nőket megerőszakolták.

Az Örök Várost az ötezer fős városi őrség mellett 500 fő svájci gárdista védte, akik önmagukban nem voltak elegendőek, hogy megvédjék Rómát, ugyanis a városi őrség inkább a falak erősségében bízott. Eredménytelenül. A pápa, VII. Kelemen ugyan megpróbálta lefizetni Bourbon Károlyt, a zsoldosok vezérét, de nem járt sikerrel. Május 6-án Bourbon Károly a Vatikánhoz közel eső, legkevésbé erődített falszakasznál áttörte a város védelmét, és csapatai bejutottak Róma Borgo nevű részébe. A Svájci Gárda – Kaspar Röist vezetésével – a Szent Péter bazilika előtt hősiesen vette fel a küzdelmet a zsoldosok ellen, lényegében esélytelenül. A pápa oldalán harcolt a híres ötvös- és festőművész, Benvenuto Cellini, aki – legalábbis a saját elbeszélése alapján – lelőtte a zsoldosok vezérét, Bourbon Károlyt.

A gárdisták a hatalmas túlerő ellenére végig kitartottak: a pápát a Passetto di Borgon – a Borgo-átjárón – át az Angyalvárba kísérő 42 gárdistán kívül a többi elesett. A Rómát megszálló német zsoldosok egy csapata, Sebastian Schertlin von Burtenbach kapitány parancsnoksága alatt ostrom alá fogta az Angyalvárat. Schertlin református katonái a bennszorult védőket „Éljen Luther pápa!” kiáltásokkal provokálták, de tüzérség nélkül az Angyalvár teljesen bevehetetlen volt. A császáriak nyolc napon keresztül gyilkoltak, fosztogattak és erőszakoskodtak; nem csak a megvadult, embertelen felindultság, de a katolikus-lutheránus szembenállás is generálta az indulatokat. A Svájci Gárda ezen a napon, minden év május 6-án emlékezik meg a Sacco di Roma során elesett bajtársairól. Tradicionálisan e napon tartják az újoncok ünnepélyes felesketését is az apostoli palota Szent Damasus udvarán.

A császáriak még hosszú hónapokig uralmuk alatt tartották a várost: több mint 12 ezer embert öltek meg, a rablott zsákmány értéke pedig meghaladta a 10 millió dukátot. A reneszánsz Róma – építészetileg, műemlékeit tekintve – felbecsülhetetlen károkat szenvedett, a pápa pedig kénytelen volt megadni magát és elfogadni a kemény feltételeket: csak hosszas tárgyalások után, hatalmas váltságdíj és területi engedmények fejében távozhatott az Angyalvárból Viterbóba. Ezen kívül le kellett szerelni a Svájci Gárdát, helyettük német és spanyol katonákból állítottak össze testőrséget, de a pápa engedélyt kapott, hogy az életben maradt gárdisták is beléphessenek az új alakulatba; közülük csak tizenketten éltek a lehetőséggel. A Svájci Gárdát ezt követően csak 1548-ban hívhatta életre III. Pál pápa, aki emellett az egész várost is újjáépíttette.

A török háborúktól az olasz egységig
A Svájci Gárda a következő századokban a törökellenes harcokból is kivette a részét. A katolikus Szent Liga 1684-ben jött létre az Oszmán Birodalom ellen a pápa, a Habsburg Birodalom, Lengyelország, a Velencei Köztársaság, majd Oroszország, Bajorország, a szász és a brandenburgi választófejedelemség részvételével. A gárdisták közül sokan életüket áldozták Lepantónál a keresztény Európa védelmében. A Gárda létszáma ezt követően 100-250 fő között váltakozott. A XVII. század második felétől nős férfi nem léphetett be soraikba. 1798-ban a francia seregek elfoglalták Rómát, VI. Piuszt foglyul ejtették, s a Svájci Gárdát ismét feloszlatták. 1808-ban ugyanez megismétlődött VII. Piusszal, s a pápa csak 1814-ben térhetett vissza Rómába (a Szentatyát egy magyar huszárezred kísérte), majd újjáalakította a Gárdát is. XII. Leó 1824-ben kötötte meg a luzerni kormánnyal azt az egyezményt, amely máig a Svájci Gárda toborzásának és szolgálatának alapjául szolgál.

A XIX. század közepére megérett az olasz egyesítés eszméje, így amikor 1846-ban Giovanni Maria Mastai-Ferrettit választották pápává (boldog IX. Piusz) az olasz liberálisok annak reményében támogatták a reformer pápát, hogy vezetésével majd egyesítik Itáliát. Piusz világi kormányt nevezett ki Rómában, de amikor 1848-ban kitört a forradalom, s a Szentatya megtagadta a katolikus Ausztria elleni hadviselést, a közhangulat ellene fordult. A tömeg körbevette a Quirinale palotát, ahol a pápa ekkor lakott, s csak a hűséges gárdistáknak köszönhette, hogy élete megmenekült. A pápát később északról osztrák, Rómában pedig francia csapatok védték, de még így sem tudták megakadályozni, hogy az egyesítésért küzdő piemontiak 1861-67 között fokozatosan el ne foglalják a pápai tartományokat. 1870 szeptemberében végül az Olasz Királyság csapatai Rómát is bevették.

A Svájci Gárda a kapuknál akadályozta meg, hogy az olaszok a Vatikánt is megszállják. A pápai hadsereget feloszlatták, csak a nemesi testőrség, a palotaőrség, a csendőrség és a Svájci Gárda maradhatott a Szentatya mellett. II. Viktor Emanuel király felszámolta a Pápai Államot, a Vatikánba kényszerült pápa fogolynak nyilvánította magát. E naptól a gárdisták feladatai a pápa védelmezésére, a Vatikán és a Castel Gandolfó-i pápai villa őrzésére szorítkoznak. Ekkoriban a Gárda parancsnoka iskolát hozott létre ének-zene oktatással, és elrendelte, hogy 18 év szolgálat után a gárdisták nyugdíjat kapjanak. A „római kérdés” végül 1929-ben oldódott meg a Lateráni Szerződéssel, ami létrehozta a szuverén államként létező Vatikánvárost: elismerte a pápa fennhatóságát a Vatikán teljes területén. A II. világháború alatt a Svájci Gárda teljes készültségben volt, amikor az Örök Város német megszállás alatt volt, de a Vatikán szuverenitását nem érte sérelem.

A Gárda, mint szervezet
A Gárda megalakulásának 500. évfordulója alkalmából 2006. január 22-én kibocsátott szabályzat szerint a Svájci Gárda napjainkban 110 főből áll (egy ezredesi rangú parancsnok, hat főtiszt, köztük az alezredesi rangot viselő tábori lelkész, akik mind a svájci hadsereg hivatásos állományából kerülnek ki). Feladataik között az újoncok toborzása, kiképzése, a vatikáni hivatalokkal való kapcsolattartás, adminisztratív és logisztikai feladatok ellátása szerepel, illetve a lelkész szentmisét celebrál (a Gárda saját Szent Márton és Sebestyén-templomában), lelkigyakorlatot szervez és a kulturális élet szervezése is az ő feladata. A gárdistákat származásuk szerint három alegységbe osztják: az első főleg német, a második francia anyanyelvűekből áll, míg a harmadik alegységben a vegyes anyanyelvűek és a Gárda 10-15 fős, fúvósokból és dobosokból álló zenekarának tagjai szolgálnak.

S mi kell ahhoz, hogy valaki a Gárda tagja legyen? Először is otthon le kell tölteniük a kötelező katonai szolgálatot, így a gárdisták már megfelelő katonai alapképzettséggel érkeznek Rómába. Alapfeltétel a svájci állampolgárság, a 19-30 év közötti életkor, a nőtlenség, a 174 centimétert meghaladó testmagasság és középiskolai bizonyítvány, de az sem árt, ha katonai iskolában szerzett papírokkal rendelkezik. Felvételük előtt alapos orvosi és pszichológiai vizsgálaton esnek át. A feddhetetlen magaviselet és a katolikus vallás is követelmény, a gárdistáknak gyakran már a felmenőik is pápai szolgálatban álltak. Először két évre szerződnek, amelyet meg lehet hosszabbítani. Ez esetben már családot is alapíthatnak – az első két évben a szűkös elhelyezés (2-3 fős szobákban laknak) miatt nem engedett a nősülés. 26 napos kiképzésük során elméleti és gyakorlati oktatásban részesülnek; elvárt az olasz nyelv ismerete, az önvédelmi sportokban való jártasság, és a testőrség parancsainak, a helyszíneknek és a személyeknek az ismerete.

Feladatok és szabad idő
A Svájci Gárda feladatai közé tartozik a Szentatya személyének, testi épségének és lakóhelyének biztonsága feletti őrködés, a pápa kísérete utazásai során, a Vatikán bejáratainak felügyelete, illetve a rendfenntartással kapcsolatos egyéb szolgálatok teljesítése. Tevékenységük a biztonsági szolgálatra, a díszőrségre, a rendfenntartásra és a testőri feladatokra oszlik. A vatikáni csendőrséggel együtt ellenőrzik a városállam forgalmát, felvilágosítják az érdeklődőket, így jól kell ismerniük a Római Kúria és a különféle vatikáni hivatalok vezető személyeit, a hivatalok pontos helyét, de fontos az idegen nyelvek ismerete is. Mindezt a feladatot az alabárdosok, a tiszthelyettesek és a magasabb rangú tiszthelyettesek látják el.

A Svájci Gárda legfiatalabb tagjai adják Vatikán Városállam kapuinak díszőrségét, amely munkájuk kisebb részét teszi ki. Ők állnak a pápai trón körül a miséken, kihallgatásokon, valamint jelen vannak külföldi állam- és kormányfők, külügyminiszterek, nagykövetek fogadásakor. Díszegységük sorakozik fel a hagyományos karácsonyi és húsvéti ’Urbi et Orbi’ áldás alatt a Szent Péter téren is, a szentmisék és általános kihallgatások alatt pedig a rendfenntartásban segédkeznek: irányítják a tömeget, biztosítják a rendet. Az ő kizárólagos feladatuk a Szentatya testi épségének közvetlen védelme, erről professzionális kiképzésben részesült civil ruhás tisztjeik gondoskodnak. Őket látni a pápamobil, vagy a nyitott terepjáró mellett haladni, és két tiszt a külföldi utakra is elkíséri a pápát. S bár a svájci törvények tiltják, hogy svájci állampolgár idegen hadseregben szolgáljon, de mivel a Svájci Gárdát rendfenntartó alakulatnak tekintik, így az érdeklődők gond nélkül vállalhatják a vatikáni szolgálatot.

A XIX. század második felében a Gárda parancsnoka iskolát hozott létre ének-zene oktatás céljából, hogy ezzel is emelje a gárdisták képzettségét. A művelődési lehetőségek mellett testmozgással, sporttal tölthetik szabadidejüket; 1975 óta saját labdarúgó csapatuk van, az „FC Guardia”, de rendelkezésükre áll tornaterem, úszni valamelyik római egyházi intézmény uszodájába járhatnak, a vatikáni kertekben pedig futhatnak is. A gárdisták többsége a két éves szolgálat után leszerel – a svájci embereknek nehezen megszokható az olaszok kötetlensége, laza idő-tudatosságuk – de akik a Gárda kötelékein belül képzelik el a karrierjüket, maradnak és családot alapítanak, azok a Vatikánban kapnak lakást. Jelenleg négy-öt család él itt; a Vatikánnak saját gyógyszertára, szupermarketje van, de az itt élő gárdisták gyerekei Rómába járnak iskolába. A közelmúlt legtovább szolgáló gárdistáját 2009-ben búcsúztatták el: Peter Hasler 42 év alatt négy pápát szolgált VI. Páltól XVI. Benedekig.

Michelangelo, Raffaello, vagy Repond?
A Svájci Gárda tagjai első sorban színpompás egyenruhájuk miatt oly ismertek és kedveltek a turisták körében, és régóta tartja magát egy ezzel kapcsolatos legenda, mi szerint a híres sárga-kék-vörös uniformist (a Medici-család címerének színei) maga Michelangelo tervezte volna. Nos, ez nem így van. A gárdisták mindig is a kornak megfelelő egyenruhát viseltek, természetesen a pápa színeivel és jelvényeivel, minthogy öltöztetésükről ő gondoskodott. A legvérzivatarosabb időkben, a XV-XVI. században viselt reneszánsz egyenruhák Raffaello festményein is feltűnnek (Stanze di Raffaello), és a későbbi festményeken is mindig korhű egyenruhákban ábrázolták őket. A ma ismert viselet azonban csak 1914-ben alakult ki (idén 100 éves!): Jules Repond, akkori parancsnok a pápai palota Raffaello-festményei alapján rekonstruálta a korabeli, eredeti uniformist, ezek alapján állt össze a ma ismert viselet.

Az egyenruha színei a Gárda alapítója, II. Gyula és VII. Kelemen pápa címeréből származnak. Ünnepélyes alkalmakkor a mellvérthez fehér körgallért, és XVI. századi, spanyol morion sisakot viselnek (vasárnap és ünnepnapon feketét, ünnepek alkalmával fényes fémsisakot), amit kétoldalt a Rovere család címeréből kölcsönzött tölgyfa díszít. Az alabárdosok sisaktaréja piros, a dobosoké sárga-fekete, míg a tiszteké fehér vagy lila strucctoll. Gyakorlatozáshoz, éjszakai szolgálatra, valamint a Szent Anna oldalbejáratnál szolgálatot teljesítő gárdisták a sisak helyett fekete baszksapkát, barettet és egyszerűbb gallért viselnek, hozzá egyszínű sötétkék egyenruhát. A parancsnok és a főtisztek díszegyenruhája hasonló szabású, de vörös, illetve vörös és fekete színű. Ha a gárdista öt évet leszolgál, örökbe megkapja díszegyenruháját. Hideg esetén sötétkék köpenyt hordanak. A speciális kiképzéssel rendelkező gárdisták és a különleges megbízású testőrök civil ruhában szolgálnak.

A Gárda zászlaját egy fehér kereszt osztja négy mezőre. Az első mezőben az éppen regnáló pápa címere, míg a negyedikben az alapító II. Gyuláé látható. A második és harmadik mezőt a svájci gárda kék-sárga-piros színei töltik ki. A zászló középét a mindenkori parancsnok címere díszíti. Jelmondatuk: acriter et fideliter (bátran és hűséggel). Fegyvereik is a régi hagyományokat követik: díszőrségben alabárdot, vagy spontont, illetve hosszú, egyenes kardot hordanak, a zászlót két hatalmas pallost vivő gárdista kíséri. E díszfegyverek mellett modern lőfegyverekkel (géppisztoly, pisztoly, gépkarabély) is fel vannak szerelve, s az önvédelmi oktatás mellett azokat a védelmi taktikákat is megtanulják, amiket a világ többi vezetőjének védelmében alkalmaznak. Az utóbbi időben a svájci hadsereg tisztjei terrorelhárító kiképzést is biztosítanak számukra.

A Gárda jövője
Bár a XV. században több európai királyi udvarban is szolgáltak svájci zsoldos egységek, közülük a Pápai Svájci Gárda az egyetlen még ma is létező aktív katonai szervezet (és egyben a világ legrégebbi katonai alakulata, 2006-ban ünnepelte 500 éves fennállását). Napjainkban azonban egyre nehezebb a toborzás, mert az otthoni fizetésekhez képest a gárdisták havi keresete csupán nettó 1300 euró (plusz túlórák kifizetése, szállás és étkezés). S bár a gárdistákat kizárólag svájci állampolgárok közül toborozzák, az nincs kikötve, hogy az illető svájci származású családból származzon, így a gárdisták korábbi névsorában magyar név is feltűnik. Sajnos az előírt szigorú feltételek és a pszichológiai vizsgálatok ellenére is előfordult már a Gárdán belül bűncselekmény, mely szintén nem teszi vonzóbbá az egységbe való belépést. 1998-ban tragikus kettős gyilkosság történt: egy zavarodott elméjű gárdista megölte az alig tíz órája kinevezett parancsnokot, Alois Estermannt és feleségét, majd öngyilkos lett.

S bár eddig négy alkalommal – 1526, 1789, 1848, és 1870 – is feloszlatták a Gárdát, az minden alkalommal főnix madárhoz hasonlóan támadt fel. S szolgálatukra a középkor véres csatározásai után is szükség van, ha csak II. János Pál pápa 1981-es merényletére gondolunk, amikor egy szélsőséges török nacionalista szervezet, a Szürke Farkasok soraiba tartozó merénylő, Ali Agca meglőtte a Szentatyát. A pápát akkor éppen az előbb említett Alois Estermann a saját testével óvta meg a további golyóktól. 

Az Örök Város további látnivalóiról a Látnivalók Rómában című oldalon olvashat többet.