Papok, pávák, pillangók - India másképp

Kozma Dániel: Vannak, akik szeretik a vezetett utakat. Ők azok, akik bejárják az ismert ösvényeket és eljutnak a híres helyekre. Vannak azonban olyanok is, akik szeretnek letérni a bejárt utakról a felfedezés, a kaland, a valódi találkozások érdekében.

Ez utóbbiak vagy egy saját újfajta vezetettséget alakítanak ki a barátaik vagy helyi belső emberek segítségével, vagy egész egyszerűen csak improvizálnak. Mindenképp másfajta tapasztalatot szerezhetnek így. Érdekes, de az ő beszámolóik azok számára is vonzóak lesznek, aki nem merészkedtek veszélyes vizekre.

Párommal eltökélt felfedezőként vágtam neki újra Dél-Indiának. Korábban hónapokig dolgoztam ott, és kerestem azt, miként lehet, hogy még a koldusok a porban is boldogabbak és őszintébbek, mint én, aki nyugatról jöttem, ahol a csapból (többnyire) iható víz folyik, mindenki (leginkább drága és viszonylag új) cipőben jár és tányérból eszik késsel-villával. Sok mindent megtanultam akkor, most pedig tapasztalt és szinte hazatérő fehér indiaiként kész voltam arra, hogy még közelebb menjek és még többet lássak. A valóságból. Chennait a művész-, és menedzservilág lüktetésén át, belső, baráti kapcsolatokon keresztül láttuk. Rejtőzött közöttük, eljutott általuk hozzánk egy tanító is, egy igazi mester. Tiruvannamalaibe azonban egyedül, barátok nélkül, csak a mindent folytonosan igazgató és védelmező áramlatra bízva indultunk. A csendet kerestük. Azt hittük, könnyű lesz meglelni. A 20. század egyik legnagyobb szentjének és számtalan spiritualitást kereső lénynek lett már uticélja és otthona ez a hely. Ennek legfőbb oka az, hogy itt található a bölcsesség tüzének ősi hegye, az Arunachala. A helyiek úgy tartják, hogy Síva, a háromarcú hindu Ősistenség pusztító aspektusa, akit az egyetemes tudatossággal és a színtiszta létezéssel is azonosítanak végtelen tűzoszlopként jelent meg a világban, majd könyörületességből a szent hegy formáját vette fel. Ez a világ tengelye a hinduk számára, a tűz hatalmának jelképe, Síva teste és a bölcsesség ősi hagyományának is a jelképe. Olyan népszerű lett azonban a csendnek ez a szentélye, hogy alig lehetett nyugton megmaradni. Úgy lehetett érezni, hogy a magasztos hegy, Ramana Maharsi csodálatos lénye olyan sztárkultuszt vont maga köré, amelyen át már alig lehet eljutni hozzájuk. Ezek a kezdeti és felszínes benyomások és aggodalmak eloszlottak végül, de valóban dolgozni, keresni, menni kellett, mire megtörténhetett e két jelenléttel a személyes, bensőséges találkozás. Mintha nem találnád a hegyet, ami az orrod előtt van, vagy nem látnád annak a tanítónak az arcát, aki éppen rád mosolyog. A nyüzsgő nagyvárosi hangulatból én persze egyből fejest akartam ugrani a meghittségbe, a szentségbe. Ez még Indiában sem történhet meg ilyen egyszerűen és átmenet nélkül. A nagyon is turisztikus és városias Tiruvannamalai a maga nemében szintén mozgalmas, emberekkel és mozgással teli spiritualitása mégis megérte a keresést. Ramana mindent átható csendje helyett a társas, nyilvános, mégis bensőséges családi és társasági életnek otthont adó hatalmas Siva templom hangulatát kaptuk először. Sokezer éve is minden biztos így zajlott. A szerelmesek ájtatosságot mutatva az ősi oszlopok között tudnak találkát adni egymásnak, ahol lopva érhetnek egymáshoz, de mégis látják egymást legalább és ketten lehetnek. A vonzalom és a szexualitás az ősi időkben szentség volt, az Istenhez vezető egyik útnak tekintették. Azóta már nagyon szemérmetessé váltak az indiaiak más kultúrákkal való találkozások nyomán. A templom lépőkövei égetnek, egész nap szívták magukba a perzselő nap hevét. Éjjelre lehűlnek annyira, hogy a trópusi alkonyat színes árnyai között sok-sok család gyűljön össze még színesebb ruhákban a szentség jelenlétében gyülekezni és együtt lenni egymással. Az áldozati lótuszvirágot arcátlan majom ragadja el tőlünk, és élvezettel elmajszolja két sarokkal arrébb a templomban. Tűzáldozatot adunk a szokásoknak megfelelően, éppen miután szentséges zajáradattal szertartásosan kiűztek minden épkézláb gondolatot (tehát a rossz szándékokat és érzéseket is) a fejünkből. A papi kaszt az ősi, tiszta és nagyon magas szintű szellemi indiai kultúra spiritualitásának oldalhullámain a tűzimádat és az áldozati kultuszok középpontba helyezésével emelkedett fel, máig erősen tartja pozícióit. Egy különös pap, azaz templomszolga egy festett idomított elefánt volt, aki adomány fejében ormányával megáldotta a látogatókat. Az elefánt hatalmas szerencsét jelent egyébként, ez Síva elefántfejűvé lett fia, Ganésa népszerűségének is köszönhető. Ramana asramjának saját szállásán aludtunk, ahol szerzetesek, hippik, turisták, indiai családok és utazók is mind szép számmal gyülekeztek. Náluk már csak páva volt több. E színpompás madarak India jelképének számítanak. Hangjuk emberi kiáltás és macskanyávogás közötti rikoltás, hihetetlenül hangos. Pózolni ellenben szeretnek. Még egy albínó nőstényállatot is sikerült megpillantani. A kakasok bátrabbak. Egy tamil zarándokcsalád üvöltött torkaszakadtából azaz beszélgetett kedélyesen mellettünk egész nap, még éjjel is. Hajnalban már fenn voltak, nem is nagyon aludtak, csak esetleg délután. Ramana évtizedekig tanított, de ritkán szólalt meg, mégis tömegek keresték jelenlétének beavatását. Nem éppen a megvilágosodottak türelmével viseltem ezt, ezért tudakozódni kezdtem Suddhananda mester asramjáról. Megtudtam, hogy nincs messze. Információt többek között egy kasmíri muszlim kelmekereskedőnél találtam, akivel a barátság és az alkudozás művészetét is nagy odaadással gyakoroltuk az izzasztó, fülledt boltocskában, amit vezetett. Suddhananda egy távoli vidékről származó tanító, aki az egyik legnagyobb beavatást adta nekem évekkel ezelőtt egyetlen könnyűnek tűnő technikával, hogy maradjak szótlan egy napig, miközben a szent hegy körül sétálok. Égett bennem a vágy, hogy újra lássam. Közben napról napra nőtt a forróság. A hegy körüli zarándokutat már csak hajnalban volt értelme elkezdeni, és még kerestük hozzá az erőt. A nyár áprilisban kezdődik, és olyan nagy a hő, hogy többnyire ekkor vakációznak a déli-indiaiak. Tőlünk eltérően ők gyakran hűvös, hegyi üdülőkhöz húzódnak, nem pedig melegebb égtájra. Ennek nyomán a végre megtalált Önvaló Ismerete Alapítvány birtoka csaknem teljesen elhagyatott volt. Mindössze egy első fokozatú fehér és egy végleges szerzetesi fogadalmára készülő halvány okker szövetbe öltözött szerzetesnő, valamint a kertészek, munkások és a tamil szakácsnő voltak jelen a mintegy 16 hektárnyi területen. Kiderült, hogy az egyetlen esélyünk ebben az asramban tartózkodni az volt, hogy a mester távol legyen, mert jelenlétében telve vannak a házak, mindenki tanulni vágyik tőle, önmagáról. Úgy döntöttünk, hogy kiveszünk egy házikót és a további napokat ebben a környezetben fogjuk tölteni.

2010. 07. 09. Szöveg: Kozma Dániel Fotók: Pethes Zsuzsi