Málta és a Máltai Lovagrend

Málta szigetének gazdag történelme szinte összefonódott  a Máltai Lovagrend történetével. A most Máltai Lovagrendként ismert egyházi rendet 1070 körül alapították Jeruzsálemben. A fő célja a Szentföldre zarándoklok segítése, a betegek ápolása volt. A rendházat eleinte bencés szerzetesek kórházként üzemeltették, majd a sikeresen működő intézményt 1113-ban II. Pascal pápa pápai bullával is megerősítette, szuverén vezetőválasztási joggal ruházta fel és a Szentszék közvetlen fennhatósága alá vonta. A rend főnöke, a Nagymester, megkövetelte a belépőktől a szerzetesi fogadalmat és kiegészítette a hitetlenek elleni küzdelem fogadalmával: így lett a gyógyító rendből lovagrend. Jelképük a nyolcágú fehér kereszt lett, melynek nyolc ága az evangéliumi nyolc boldogságot szimbolizálja.

Az Oszmán Birodalom elfoglalta Jeruzsálem városát, így a lovagok menekülni kényszerültek. Egy rövid ideig Cipruson, majd Rodoszon építették ki bázisukat, itt folytatták tevékenységüket. A XVI. század első felében azonban Rodosz szigetéről is elűzték őket az ottomán seregek. A Földközi-tengeren bolyongó flott a biztonságos kikötőt és új földet, ahol a hajóikat, értékeiket, szellemiségüket biztonságban tudhatják. A megoldást V.Károly adta a Nagymesternek, amikor is 1530-ban a Johannita, vagy más néven Szt. János rendi lovagoknak ajándékozta évi egy betanított vadászsólyomért cserébe Málta szigetét. Az a történelmi lépés mintegy 250 évre meghatározta a lovagok és Málta életét, biztosította túlélésüket. A lovagok azonnal erődíteni kezdték a Máltát, de  európai kultúrát, felvirágzást hoztak a szomszédos szigetekre is – az évszázadok alatt megalkották Máltai máig is jellegzetes arculatát.

A lovagok a mostani Valletta melletti Nagy Kikötőnél érkeztek Máltára. A sziget teljes mértékben megfelelt elképzeléseiknek, hisz a természetesen kialakult hatalmas öböl biztonságot nyújtott a hajóhadnak. Az öböl bejátrata elég szűk volt ahhoz, hogy jól védhető legyen a tenger hullámai és ár-apály mozgása pedig ne tegyen kárt a hajókban. A Szt. János rendi lovagok elsőként a ma Három Városként ismert településeken (Sengle, Cospicua és Vitoriosa) leltek otthonra. Védőbástyájuk a St Angelo erőd volt, mely ma is a Nagykikötő déli oldalán található. A későbbi főváros, Valletta legkeletibb csücskében igen hamar elkezdték építeni a Szt Elmo erődőt. A sietség oka persze a törököktől való félelem volt. Nem alaptalanul, mert 1565-ban megérkeztek a törökök Málta szigetéhez. A Vitoriosa beli St Angelo erőd és és a kikötő túlpartjánál álló St Elmo erőd maroknyi csapata, mintegy 700 lovag és néhány ezer máltai szállt szembe Szulejmán hatalmas, több mint 40.000 fős török seregével. A májustól szeptemberig tartó ütközet nagyon sok emberéletet követelt. A csaták során elbukott a Szt. Elmo erőd is, de a Szt. Angelo erődöt sosem tudták bevenni a törökök. Szulejmán szeptemberben csúfos vereséget szenvedett. A „Great Siege” győzelme megmentette a keresztény Európa déli részét a török seregek pusztításától. A győzelmet, szeptember 8-át ma is megünneplik a máltaiak. A félelem azonban nem múlt el, az akkori nagymester Jean Parrisot de la Vallett továbbra is tartott a törököktől. Biztos volt benne, hogy még visszatérnek, ezért gyors építkezésbe kezdtek és a kor csúcs hadi-technikájának megfelelő védelmi rendszert alakítottak ki. Így született meg az  erődváros Valletta, Málta mai fővárosa. A város jól megtervezett, katonai szempontból jól védhető szerkezete, várfala akkor igazi kuriózumnak számított – annak ellenére, hogy  Valletta alapépületeit és falát kevesebb mint 10 év alatt építették fel. A várt ütközet azonban elmaradt, a törökök nem támadtak a lovagok pedig a harci kedvüket sutba dobva a művészetek, a jólét és a kulturális felvirágzás felé terelték a szigetország életét.

A mintegy 250 éves időszak alatt egyre több európai nemesi család sarja csatlakozott a Johannita lovagrendhez. A gazdag családok igen nagy vagyont halmoztak fel a rendben. A rend nyolc rendházból állt, melyek nyelv szerint alakultak ki. Így volt például olasz, francia, német-habsburg, aragón-kasztíliai rendház. A rendházak mindegyikéhez tartozott egy saját templom. A főváros Valletta lett, így a katedrális rang is a fővárosba került. Mivel egy korábban felszentelt épületet mégsem lehetett csak úgy lefokozni, mindkét épület megtartotta, mint társ-katedrális a rangot. Ezért nevezik ma is Szt. János társ-katedrálisnak a vallettait.

A lovagok „uralkodója” továbbra is a nagymester maradt, kinek palotája szintén Vallettában épült fel. Ma ez ad otthont a máltai parlamentnek. A barokk építészet remeke igazi gazdagságról árulkodik, csak úgy mint a többi lovagkori épület a szigeten. A művészet pártoló lovagok otthont adtak a „bohém” Caravaggionak is, aki hálából olyan festményeket hagyott a szigeten, mint a Szt. Pál vagy Szt. János lefejezése. A lovagok magukkal hozták eredeti gyógyító tevlkenységüket és tudományukat is a szigetre. Megépítették a kor egyik legmodernebb kórházát, ahol nemre és származásra való tekintet nélkül gyógyítottak, meglepően higiénikus körülmények között mindenkit. A kórház ma a Mediterran Conference Centrenek ad otthont.

A lovagok jelenléte nem aratott osztatlan sikert a máltai lakosok körében. A keresztény élet velejárója lett a félelem, amit az inkvizíció jelentett. 1574-ben Máltán is bevezették az inkvizíció intézményét. Talán részben ennek a szigornak köszönheti Málta, hogy még ma is olyan erősen katolikus hitű ország. A rend máltai történetének Napóleon vetett véget, aki 1798-ban foglalta el a szigetet. Ekkor a franciák voltak túlsúlyban a renden belül, így a Nagymester a francia lovagok nyomására harc nélkül adta át a szigetet Napóleonnak. A lovagok továbbra is Máltán maradtak, de a hatalom a franciák kezébe került, akik minden mozdítható értéket magukkal vittek. A máltaiak nehezen tolerálták a franciák kalózkodását és az angolok segítségét kérték.

Az angol csapatok 1802–ben érkeztek Máltára. A franciákat hamar elkergették, de annyira megkedvelték a szigete, hogy az elkövetkező 160 évre gyarmatosították. Málta függetlenségét 1964-ben vívta ki, bár a köztársaságot csak 1974-ben kiáltották ki. Idővel a lovagrend távozni kényszerült. Hivatalosan 1834-ben a Johannita lovagrend központja és a Nagymester is Rómába költözött és azóta is ott van.