Krakkói villámlátogatás

A régi lengyel főváros azonnal rabul ejt, akár hagyod, akár ellenállsz. Romos és felújított házak, szűk utcák, tágas terek, és rengeteg-rengeteg látnivaló... Lengyelországot az első pillanattól a szívembe zártam. A kihalt szlovák falvak után hirtelen megpezsdült az élet, emberek jöttek mentek az utcákon, „fura táblák” iránt érzett régi rajongásomat is bőven kiélhettem menet közben.

  Sötétedés környékén végre megpillantottuk a Kraków feliratot. Tudtuk, hogy a neheze még csak most jön, a mennyiség után a minőség: a lezárt területek és egyirányú, szűk utcák tömkelegében kellett megtalálnunk az óváros szívében lévő szállodánkat. Még a GPS is széttárta karját, hogy ő ebben a helyzetben bizony tehetetlen, oldjuk meg, ahogy tudjuk. Azért bíztunk a lehetetlenben, próbáltuk követni az időnként kapott utasításokat, lehetőség szerint odafigyelve a tiltó táblákra. Már a célegyenesben (vagy annak tűnő helyzetben) voltunk, mikor a vonattal már réges-rég megérkezett kollégák aggódni kezdtek értünk. Megnyugtattuk őket, hogy már csak 1,7 km, percek kérdése, és ott leszünk, mehetünk vacsorázni, sörözni. Majd egy hirtelen kanyarral 3,6 km-re ugrott a távolság. A következő aggódó hívás közel egy óra múlva érkezett, amikorra végre sikerült ismét 2 km alá csökkenteni a céltól való távolságunkat. Lepakolás és röpke vacsora után Piotr, a lengyel kolléga körbevezetett bennünket a szűk óvároson. Kalauzolása hallatán felmerült bennem a gyanú, hogy diák korában idegenvezetőként működött a környéken, de mint kiderül, csak lelkes lokálpatrióta. Krakkó Lengyelország régi fővárosa. Piotr szerint véletlenül lett az, és véletlenül szűnt meg annak lenni. Bár korábban is jelentős kereskedelmi központ volt, a tatárok betöréseinek köszönhetően földrajzi helyzete tette fővárossá. Tulajdonképpen fővárosként való megszűnését is ennek köszönheti: egy időben kvázi demokratikus rendszerként választották a királyt, és történetesen a svédekkel közösködtek egy vasa királyon. neki azonban nagyon messzi volt Svédországból lovon Krakkóig döcögni a „munka” miatt, szép lassan átszervezte a fővárost Varsóba. A költözés annyira lassú és annyira nem hivatalos volt, hogy a modern alkotmányig nem is volt „lepapírozva”, hogy melyik is az igazi főváros. A városba a királyok útján, a főkapun léptünk be. A városfalat lebontották, csak jelképes szakaszok maradtak belőle, a helyére Planty-nak keresztelt parkot építették. 

Körbejártuk a főteret, ami valaha Európa legnagyobb piactere volt, megnéztük az asszimetrikus Mária bazilikát. Anno egy építész testvérpárt bíztak meg a tornyok építésével, ami természetesen nem ment konfliktusmentesen. Az egyik torony lassabban épült, mint a másik, gazdája nem is viselte jól ezt a szégyent, egy éjjel megölte a testvérét. Az eset persze nem maradt titokban, elzavarták a városból. A lassabban épült torony azóta sem érte utol a másikat. (A gyilkos eszköz a tér közepén lévő Posztópiacon helyet kapó múzeumban van kiállítva.) A templomtornyokban minden egész órában felhangzik a kürtszó, ami meglehetősen hirtelen marad abba. A tarárok ezen a részen is komoly fenyegetést jelentettek, a kürtöst egy támadás alkalmával nemes egyszerűséggel torkon nyilazták. Az ő emlékének szól a csonka zene. Bár a templomba nem volt alkalmunk bejutni, Piotr szerint mindenképpen érdemes bemenni. Az egyik kápolnában az oltár fából faragott, nagyon különlegesen kimunkált, 2,5 m-es emberalakokkal díszített. A Posztópiacon épülete a maga korában szintén a legnagyobb volt Európában, és a mai napig megtartotta kereskedelmi funkcióját. Bár az árukínálat kicsit megváltozott, a hajdani fűszerek, selyem és só helyét átvették a fröccsöntött kínai sakk készletek, borostyán nyakékek, hűtőmágnesek és társaik. A tér másik oldalán álló torony a régi városháza egyetlen maradványa. A Jagelló egyetem az ország legrégebbi, 1364-ben alapított, és legjobb egyeteme. Még van működő, eredeti épülete, bár oktatás már nem folyik benne, csak protokoll célokra használják. A diákok a mai napig oda járnak sörözni, ahova Kopernikusz is járt. Valahol az egyetemen ki van állítva Kopernikusz füzete is, amiben a heliocentrikus világképet felvázolta. Ha kicsit közelebbről nézzük, még a körző hegyének nyoma is látszik. Wawel várát a környék egyetlen buckájára építették. A domb alatti barlangban egy sárkány lakott, amit csak a teljes ellátás és napi egy szűzlány árán sikerült féken tartani. Sokan próbálkoztak a legyőzésével, de csak az egyszeri suszterinasnak volt hozzá elég sütnivalója: élelem helyett szurokkal és kénnel tömött birkabőrt vetett a sárkány elé, aki hogy éktelen szomját oltsa, addig ivott a Visztula vizéből, míg szétpukkadt. A barlang (nyáron látogatgató) bejáratánál tűzokádó sárkány emlékeztet a legendára. A várat –mint a legtöbbet– folyton át- és újraépítették, lerombolták, leégett.... ennek megfelelően a legkülönbözőbb építészeti stílusok keverednek. Piotr javaslatára nem a „normál múzeumba” mentünk, szerinte a festmények, fegyverek bútorok ugyanolyanok, mint bármely másik vármúzeumban, viszont egy másik kiállításon faliszőnyegek, szőttesek és gobleinek tekintetében egyedülálló gyűjtemény látható (arra azért fel kell készülni, hogy a 125. faliszőnyeg után ugyanúgy telítődik az ember, mint a kövér angyalkák látványával a firenzei templom-túrán). Vacsorameghívásunk a régi zsidó negyedbe, Kazimierz-be szólt. A város történetének kezdetén bárki bárhol letelepedhetett, Nagy Kazimir azonban kijelölt a város jelentős zsidó lakosságának egy helyet. A rossz nyelvek szerint egyik szeretőjének, Eszternek kérésére. A régi többszázezres közösség azóta néhány ezer főnyire zsugorodott, de a városrész jelentősége nem csökken. Napjainkban az egyik legdivatosabb negyed Krakkóban, apró éttermekkel (a mézes fahéjas húsleves egyszerűen zseniális), kocsmákkal, galériákkal....