Interjú Németh Csaba ultrafutóval

 

 

 

N.CS: Ki lehet jelenteni, hogy nem a fiatalok sportja. Természetesen kirívó esetek mindig lesznek, például az idei nyertes Kilian Jornet, aki fiatalon már tudott itt versenyt nyerni. De ilyen ember kevés van a világon. Ehhez tényleg kell önismeret, tapasztalat illetve olyan elszántság, ami az idősebbekben inkább megtalálható. Fiatalon, tapasztalanul könnyebben feladja az ember, vagy éppenséggel el sem indul hosszabb távon.

 

 

N.CS: Nagyon fontos a ruha, az öltözék megválasztása. Régebben súlyra adták meg (maximálták 2 kg-ban), hogy mit vihetsz magaddal a versenyre, manapság viszont a kötelező felszerelést szabják meg: dzseki, fólia, vízálló alsó, vízálló kesztyű, meleg sapka, stb. Ezt mindig vinned kell, mivel bármikor ellenőrizhetik. S mivel nincs súlyhatár, épp ezért fontos minden adott terméknél a súly: minél könnyebb és praktikusabb annál jobb. Nem mindegy hogy 200 grammos egy dzseki, vagy 100 gramm. A futó inkább az utóbbit fogja választani, mert sok ruhánál összeadódnak ezek a súlyfeleslegek. Persze lehet játszani a ruhák méretével is, a lehető legkisebb méretet kell használni bizonyos felszerelésekből. Például egy női XSS-s méretű széldzseki tökéletesen megfelel arra a feladatra. Szabály erre nem vonatkozik. Mint említettem a sok kicsi gramm nyereség összeadódik és akár fél kg-ot is érhet a verseny alatt, ami egy 20 órás futásnál nagyon nem mindegy. A mező nagy része persze visz mindent, a fentebb elmondottak – hogy játszanak a súlyokkal és technikai anyagokkal - inkább az élmezőnyre vonatkoznak.

 

 

N.CS: A szabály azt mondja, hogy csak a frissítőzónákban frissíthetsz, ha van kísérőcsapatod. Azon kívül pedig a frissítőpontokon teheted meg. Ezek kínálata állandó, még jónak is mondható, de az élmezőnyben azért már speciális dolgok kellenek. A sok éves edzés és versenyek megtanítanak arra, hogy mit fogad be a szervezeted, mikor és mennyit kell enned, innod. Épp ezért az élmezőny az étkezést megoldja saját ételekből, italokból, mert a kihelyezett élelmiszert nem ismeri, nem tudja, hogy miként fogja a megterhelt szervezete azt befogadni, képes-e egyáltalán befogadni.

Előírás az is, hogy egy liter folyadéknak kell lennie nálad induláskor, vagy a frissítőpontok elhagyásakor. Mi ezektől meg is válunk az adott pontok elhagyása után, mert felesleges súly lenne a futáshoz. Nagyon fontosak az izotóniás keverékek. Sokszor friss hegyi patakokból töltünk vizet kulacsunkba, amit magunkkal vitt izotóniás porokkal keverünk. De sokszor a természet adta lehetőségeket használjuk ki, ha kell gyümölcsök, nővények adnak erőt átlendülni az energetikai holtponton.

 

u.c: Mire kell figyelned futás közben? Mit teszel, ha begörcsölsz vagy eléhezel?

 

N.CS: Kicsit úgy kell elképzelni az ultrafutást, mint egy háromlábúszék, ami stabilan áll. Viszont ha az egyik elbillen, akkor dőlhet az egész. A három láb, három külön résznek felel meg: az energetikai oldal (táplálkozás, folyadékpótlás), a váz rendszeri oldal (láb izomzat, térd ízület), és a legfontosabb, de látszólag a legkisebb láb a mentális oldal.

Energetikai oldal: ezt rendszeresen gyakoroljuk edzéseken, versenyen - ha eléhezel, mennyi idő alatt tudod magad visszahozni: 5-10-15 perc alatt. Ezek tapasztalati úton jól begyakorolható dolgok.

Váz rendszeri oldal: amikor azt érzed, hogy fáj, meg egyébként is minden problémád van, akkor ezeken tudsz segíteni kineziológiai tapaszokkal, kompressziós termékekkel.

Mentális oldal: Ez a legnehezebb része a futásnak, ha itt megcsúszol, ha negatívan gondolkozol, ha nincs a szívedben energia, akkor ott már nincs visszaút. Gondolatot nem tudsz befolyásolni úgy, hogy akkor mostantól pozitívan gondolkozom, de közben fáj mindened. Máshonnan kell erőt venned, itt lépnek be a lelki tényezők, a spirituális dolgok: honnan tudsz majd erőt meríteni és itt derül ki, hogy kiben milyen hit van, ki mit motivál, ki mit akar elérni.

 

 

N.CS: Azt szokták mondani, hogy a legjobb edzés a verseny. Sok ehhez hasonló verseny van, amik felkészítenek a főversenyre, jelen esetben az UTMB-re. Idei szezonom főállomásai a következőek voltak: a Transgrancanaria (123 km), majd T-100 Magyarországon (100 km), Zugspitz Ultra Trail Németországban (102 km), Lavaredo Ultra Trail (90km) majd a végén az UTMB. Szépen lépcsőzetesen lett felépítve, mindegyiken tanul az ember valamit - jobb esetben. Rosszabb esetben pedig mindegyik versenyen jól megy minden, de éppen a főverseny nem sikerül. Nekem ilyen volt a 2008-as évi felkészülés, minden sikerült előtte, de az UTMB nem. A siker az elaltat a kudarc ébren tart. A kudarc hasznos dolog, abból mindig tanulni lehet. Idén például a Transgrancanaria-ból tanultam, a T100 jól ment, Zugspitz-en már rám koppintottak, míg a Lavaredo-n begörcsölt a lábam és hibát hibára halmoztam. Annak ellenére, hogy a Lavaredo-t háromszor egymás után megnyertem, idén negyedik lettem. De nem volt baj, mert éreztem, hogy az UTMB viszont nagyon jó lesz. Persze akkor, ott utálom, de utólag hálás az ember, mert olyan erőt tudtam meríteni, amit az UTMB-n használni tudtam, s megverni azokat az embereket, akik előtte előttem végeztek.

 

 

N.CS: Inkább a verseny elején, a vége felé már kevésbé vagyunk kommunikatívak. Igazából két dolog miatt történik beszélgetés, egyrészt taktikai okból: szondázzuk a többieket, van-e kedvük beszélni, mennyire fáradtak, mennyire lihegnek. Másrészt pedig emberi kapcsolatokból: sokszor csak itt találkozunk a versenyen, és átbeszéljük pár szóban kivel mi újság, de ezek inkább a verseny előtt vagy a verseny elején lezajlanak. Bent amikor „élesedik” a versenyen ott inkább a szemkontaktus megy, próbáljuk felmérni a másik állapotát. Ott már nincs nagy barátkozás, egyre inkább befelé fordulsz.

 

 

N.CS: A futás olyan picit, mint a metronóm: a lábad ütemesen ad egy fajta monotonitást, rákapcsolódsz egy belső rendszerre, amit a természet a saját szépségével erősíti meg. Néha arra figyelsz fel, hogy úristen milyen gyönyörű valami, s ezek visszahatnak rád, a belső állapotodat fokozzák fel. Folyamatosan erősödsz, kialakul egyfajta mámoros érzés, ami órákon keresztül tart. És ez az egész egyfajta öngerjesztő folyamatként működik: mivel megerősödsz belülről, még jobban észreveszed ezeket a dolgokat

Az egész verseny egy nagyon mély élményként írható le. Része leszel a természetnek – nem érzékeled, hogy milyen gyorsan mész vagy éppenséggel lassan. Nincsenek korlátok, nincs idő, nincs tér, csak mész és mész. Nem fáradsz, nem lihegsz, nem izzadsz, csak vagy és létezel. Egy vagy a természettel, ahol az időtlenség uralkodik. Csak azt veszed észre, hogy lemegy a nap, aztán feljön, majd megint lemegy. Egy nagy pillanatnak érzed az egészet – s ez az, amiért át akarod élni még egyszer és még egyszer. Az örök pillanat varázsáért. Mi emberek sokszor azt gondoljuk, hogy ha valami nagyon szép, vagy nagyon jó dolog történik velünk, akkor az életünk pillanata, ami nem ismétlődik meg még egyszer. De ez nem így van.   Mindig meg lesz az a pillanat, az a dolog, amit keresünk. Lehet, hogy kicsit másként, de újra és újra megtalálhatjuk. Csak el kell mennünk érte…

 

 

N.CS: Aránylag jó a kapcsolat, pedig jómagam nem vagyok az az ismerkedős fajta. A problémát inkább abban látom, nehéz hogy elfogadjanak: nem ismerik Magyarországot. Sokszor téves információkat kapnak, hosszú időbe telik, amíg pontosan megtanulják, hogy ki vagyok. Pedig nemzetközi szinten hatvan ország van jelen a terepfutásban és Magyarország az első tíz közé tartozik. Kis anomáliának tekintem, hogy ha például egy versenyen bent vagyunk az top tízben, még sincs kint a magyar zászló a többi nemzet zászlója között– s ez fájó pont az embernek. Fordított esetben nálunk sosem hagynánk ki egy induló és eredményes ország zászlaját a többi közül.

Érdekes összehasonlítani az egyes nemzetek futóinak a futáshoz való hozzáállását is. Ilyen tekintetben, japán versenyzőtől félek a legjobban. Egyszerűen beléjük van nevelve a tisztelet a másik iránt, borzasztóan fegyelmezettek, nagyon tudnak küzdeni, a végsőkig elmennek. Sokat futottam japánokkal, és ha lehet választani, akkor inkább egy könnyelmű amerikai vagy egy európai versenyző legyen az ellenfél. Hihetetlen alázat van a japánokban, ez annak a jele, hogy meg van a tisztelet a másik iránt. Mikor utolér, meghajol és elnézést kér, hogy megelőz, majd elfut mellőled. 2009-ben futottam be egy japán mögött, aki nem sokkal a cél előtt előzött meg. A célban megvárt, megölelt és ott kért elnézést. Így kellene talán nekünk és mindenkinek versenyeznie.

 

u.c: Egy érdekes elemzés az idei versenyről: Courmayerur-ig az első 6 helyezett gyakorlatilag együtt volt. Onnantól viszont az élboly elhúzott, Carlos pedig lemaradt tőled. Mi történt?

 

N.CS: Igen, nagyjából fél távnál volt egy döntő pont. Ugye az első három futó spanyol versenyző volt: egy tapasztalt és két tapasztalatlanabb UTMB versenyzővel. Egyikük, Kilian pedig fogta, vitte a bolyt (ez egy verseny taktika volt részükről). Nekem erős volt ez a tempó, eleve jobbak voltunk egy órával, mint eddig bármikor UTMB versenyeim során. Vagy megyek velük és jó leszek, vagy visszaállok egy olyan tempóra, amivel biztos bejutok. Ez utóbbit választottam. Ők ekkor még négyen voltak, s bíztam benne hátha szétszedik egymást. Így is lett, mert Heras ki is dőlt a verseny során.

Fouly után volt egy kritikus rész, amit lélektanilag volt nehéz feldolgozni: menet közben kivettek egy hegyet a távból és egy jóval nagyobb hegyet tettek be helyette. Itt valószínűleg Carlosék hibáztak ezért maradhatott le, megjegyzem én is meginogtam. Aztán Trienttől kezdve kijöttem a holtpontról. Egyrészt halottam, hogy Miguel Heras feladta, ezért a negyedik vagyok, másrészt tudtam, hogy a mögöttem lévő pedig kb. 30 percre van. Itt már eldőlt, hogy ha nagy baj nem történik velem, akkor beérek a célba és a helyezésemet is meg tudom tartani.

 

u.c: Vannak kísérőid a versenyeken, akik a megadott pontokon várnak? Mi a feladatuk?

 

N.CS: Kétélű a dolog: ha nincsenek, akkor személy szerint jobban megy, mivel akkor nincs kinek panaszkodni. Ugyanolyan „gyenge ember” vagyok, mint bárki más. Mindenki szereti azt, ha sajnálják. Még ha nincs is bajom, akkor is kitalálok valamit Ha viszont nincs kísérő, akkor sokkal jobban kezdek működni, mert lenyelem a gondjaimat. A probléma olyan, hogy ha foglalkozol velük, akkor megmaradnak és társulnak veled, ha nem foglalkozol velük, akkor tovább állnak és keresnek maguknak mást. Viszont egy ilyen jellegű versenyt már lehetetlen megcsinálni kísérő nélkül, mert szükséged van olyan dolgokra (étel, ital), amit nem tudsz magaddal vinni. Nagyon fontos a feltétlen bizalom, hiszen egy hosszútávfutó nehezen kezelhető: lehet minden baja, s ilyenkor kin tudja levezetni a feszültséget? Természetesen a kísérőn. Szóval jó kísérőt nehéz találni, talán még nehezebb, mint egy jó edző partnert. Tudnia kell, hogy a kellő időben a kellő mondatot mondja, vagy ne szóljon egy szót se.

 

u.c: 2008 óta a világgazdaság eléggé alul teljesít. Sikerül ebben a recessziós időszakban szponzort találni?

 

N.CS: Nos, ez egy nagyon nehéz kérdés. Nehéz találni szponzort függetlenül a válságtól. Kis ország vagyunk, a nagy márkáknak nincsenek nagy eladásaik itthon, állami szinten pedig nem figyelnek a terepfutásra. Ezek miatt nehéz itthon szponzort találni. Sokszor az edzőtársak vagy a család segít. Nyugati társadalomban 100-140 euró nevezési díjat befizetni nem probléma. Egy francia amatőr futó 4000-5000 eurónyi költségvetésből készül fel az UTMB-re, itthon ennek a töredékéből kell megoldanunk. A sors érdekes fintora, hogy egy futball csapat – a Videoton FC - vezetője figyelt fel rám, s segíti a munkámat. Az ő segítségével tudtam az idei UTMB-re is kijutni kísérőmmel együtt.

 

u.c: Gyönyörű tájakon keresztül vezet az UTMB. Szoktatok gyönyörködni benne?

 

N.CS: Akármennyire éles a verseny, a szépet mindig meglátjuk. Egyfajta konnektorként működik, amiből kapjuk az energiát. Öten-hatan futunk elöl, a természet adta szépséget mindenki észreveszi. Ha egyikünk szól, akkor lehet le is lassítunk mindannyian, csakhogy megcsodáljuk azt. Az átélt élmény nem kerülhet a helyezés elé. A csillagos éjszaka, vagy a leveleken megjelenő harmatcseppben megcsillanó napfény, a madarak csicsergése, amivel jelzik a közeledő hajnal érkezését – mind, mind csodálatos dolog. Minden él körülötted, benne vagy egy egyensúlyban, azonos frekvencián működsz a természettel.

 

u.c: Mennyire lehet felkészülni egy ilyen vagy hasonló versenyre kishazánkban?

 

N.CS: Alapvetően fel lehet készülni, egy biztos stabil teljesítésre. De ha az ember szeretne jobbat elérni, akkor bizony kellenek a magasabb hegyek. Itt a legmagasabb hegyre is felérünk 20-30 perc alatt, míg kint másfél két órákat megyünk felfelé. Én például a bükkben tartom edzéseimnek a 80-90%-t. És az sem elhanyagolható itthon, hogy az embernek nincs potenciális ellenfele: se medve, se farkas, de még mérges kígyó se…

 

u.c: Mit tehet az a futó, aki ultra-futásra adná a fejét idehaza? Van valamilyen szervezet vagy társaság ahol esetleg segítséget tudnak neki nyújtani?

 

N.CS: Hivatalosan nincsen, de baráti szerveződések vannak. Ha valaki ultrafutással szeretne foglalkozni akkor két dologgal kell összebarátkoznia a rendszerességgel és a fokozatossággal. Kitartónak, következetesnek kell lennie. 3-5 év alatt el lehet jutni valahova, de egy UTMB versenyre nem egy év alatt lehet felkészülni, mert annak kudarc, ne adj isten sérülés lesz a vége. Vannak fórumok az interneten, például a terepfutás fórum, ott bármit meg lehet kérdezni és szívesen válaszolnak rá. Önszerveződések is kialakulnak együttfutásra, partnert is midig találhat az ember. Jó csapat van itt: szeretünk együtt futni, elbeszélgetünk az erdőben, ahol nincs közlekedés, nincs városi civilizáció. Különleges, barátságos segítőkész társaság ez, valós értékrendekkel.

Van egy ultra-maratonifutó szövetség is, amibe egyaránt beletartozik a terepfutó és az aszfalt futó vonal. Ők felkarolták a dolgot, van terepfutó bajnokság, terepfutó válogatott. Itt is van rövidebb illetve hosszabb szakág. Egy fiatal nem kezdhet rögtön ultrával. 5-8-10 km-el kezd, majd a 30 utána pedig az 50 és hosszabb távok következhetnek. Érdekes, hogy sok iskolában voltam előadást tartani és nagyon nyitottak a gyerekek a terepfutásra. Nem az atlétikai pályán akarnak körözni, hanem kimenni a természetbe. Kibújik belőlük egyfajta szabadság iránti vágy: a szabályozott világból kilépnek a természetbe, ahol minden szabad: jó hogy csíp a csalán, patakon átfutni, úgy hogy vizes, sáros leszel. Ezt egész héten nem teheti meg, sőt még a tornaórán sem. Fiatal szervezetnek nagyon kell ez, mint egy falat kenyér.

 

u.c: Kabalád van? Vagy olyan mozzanat/tevékenység, amit meg kell tenned a „sikeres” verseny érdekében?

 

N.CS: Nem jellemző. Véletlenekben nem hiszek, abban hiszek, hogy minden dolog a saját döntésünknek a következménye, éppen ezért mivel nem vagyok babonás, nincs is kabalám. Inkább azt mondom, hogy alkuk vannak magamban. Ez egy belső dolog, amikor tudom mit kell tennem, pedig lehet nem az a legkedvezőbb számomra, de mégis aszerint cselekszem, mert úgy érzem hogy jó útra terel. Az embernek meg kell tanulnia hallgatni önmagára. Magadat soha nem fogod becsapni, s az a valaki, aki magadban beszél, az mindig jót akar.

 

 

N.CS: Szintén nincs, konkrétan senkit nem emelnék ki. Az ember, aki le tudja győzni önmagát és mindig meg tud újulni, mindig tud tolni a saját határain és végül belátja, hogy nincs is határ. Talán a határtalan ember a példaképem.

 

 

N.CS: Idén még lett volna pár verseny, de sajnos az idő és a pénz híján nem fér bele. Ilyenkor van egy nagyon nehéz időszak, egy nagy űr. A beteljesülést nem mindig követi rögtön a megújulás, az új célok kitűzése. Hagyni kell, hogy magától jöjjön a következő kihívás. Olyan ez, hogy már akkor elfogadjuk, amikor még el sem hangzott. Csak arra tudsz igazán motivált lenni, ami belső kihívásként érkezik, amit belülről el tudsz fogadni. Valószínűleg az UTMB-re már nem megyek. Az elmúlt nyolc évben ötször indultam ott és mind az ötször hiba nélkül célba érkeztem. Ilyennel senki nem büszkélkedhet a világon, ötből ötször senki nem volt az első nyolcban, úgyhogy egyszer sem adta volna fel a versenyt közben. Én ezt megcsináltam így, sőt évtizedek óta nem adtam fel versenyt. Úgy érzem, hogy ott már nem kell bizonyítanom.

Egyébként is, nem csak ez az egy dolog van a világon. El szeretnék jutni a világ más pontjaira is. Az is lehet, hogy már nem a futás lesz ez a sport. Néha szoktam sportágat váltani, amikor úgy érzem, hogy elég volt. Ami motiváló erő volt, az kiteljesedett – ilyen volt anno a hegymászás. Az hogy a futás ilyen lesz-e vagy sem, még biztosan nem tudhatom.

Ami talán kicsit hiányzik az UTMB-ből, hogy gyerekeimnek meg mutassam. Lássák mire képes az apjuk, és büszkék lehessenek rám. Talán ez is eljön egyszer, lehet öt –tíz év múlva. Ráérek, nem sietek, a dolgok utóbb mindig a legjobban alakulnak…

 

u.c: Köszönjük az interjút, és sok sikert kívánunk a tervek megvalósításához!

 

(Az interjú elkészítéséért, köszönet az awolf.hu-nak)