Látnivalók Isztambulban: a Beyoglu-negyed

Isztambul Beyoglu negyede olyan, mint egy kis francia hatású ékszerdoboz, sokan úgy is nevezik, mint a Kelet Párizsa. A turisták között rendkívül népszerű kerület az Aranyszarv-öböltől északra terül el, különválva így a régi városrésztől, mellyel a Galata-híd köti össze.

A legelső öblöt átívelő híd a VI. században, I. Iustitianus bizánci császár idején épült, majd a középkorban II. Bajazid szultán Leonardo da Vincit és Michelangelot kérte fel egy újabb híd terveinek elkésztésére. Leonardo elképzelése nem tetszett a szultánnak (tervének egy kisebb méretű változata azonban Vebjørn Sand kortárs művésznek köszönhetően 2001-ben megépült Oslo közelében), Michelangelo pedig nem vállalta a munkát. Végül a XIX. századig kellett várni, hogy az Aranyszarv-öblön ismét száraz lábbal lehessen átkelni. Ez egy Hayratiye nevű pontonhíd volt, melyet II. Mahmud szultán építtetett. 1845-ben fahíd épült I. Abdul-Medzsid szultán anyja, a valide megbízásából, melyet Cisr-i Cedid-nek, azaz Új Hídnak hívtak, megkülönböztetésül a kissé feljebb álló Régi Hídtól, a Cisr-i Atik-tól, ami a Hayratiye pontonhíd másik elnevezése volt. Újabb Galata-híd épült 1863-ban III. Napóleon császár érkezése alkalmából, s ezt követően még három híd épült a XIX-XX. század során. A legutolsó, ma is látható kétszintes Galata-híd 1994 óta szolgálja a közúti és gyalogos forgalmat. Középső szakasza a nagyobb hajók számára felnyitható, míg alsó szintjén hangulatos haléttermek, sörözők sorakoznak, kiváló panorámát nyújtva akár a régi városrészre (Eminönü, az Új mecset és a Szulejmanije mecset), akár Karaköyre és a Beyoglura, csúcsán a mindig figyelő Galata-toronnyal. A híd tetején egymást érik a horgászok, mely a híd sajátos képéhez tartozik, akárcsak az itt készült csodás naplementét ábrázoló fotók.

A Beyoglu negyed, mely a bizánci időkben népesült be (azelőtt legfeljebb gyümölcsösök voltak itt), a történelem során genovaiaknak, velenceieknek nyújtott otthont (ekkor Perának nevezték a negyedet), majd az oszmán hódítás után törökök is letelepedtek itt, ennek ellenére a nyugati befolyás mindvégig itt éreztette legjobban a hatását. Nem meglepő módon számos európai oktatási intézményt, sőt katolikus templomot és zsinagógát is találunk Beyogluban. A XIX. században itt kaptak területet a külföldi diplomáciai képviseletek, de itt volt az európai kereskedők központja is. A XIX-XX. század fordulójára – akárcsak a párizsi Montmartre – a művészetek, a divat fellegvára lett, sorra alakultak a színházak, mozik, cukrászdák, kávéházak, melyek közül jó párat még ma is megtekinthetünk. A Beyoglu nevet a török köztársaság kikiáltásakor kapta a negyed, s azt jelenti, „úriember fia”, mégis a XX. század a hanyatlás ideje volt: az európai lakosság elköltözött, s helyükre nincstelen anatóliai lakosság érkezett Törökország belsejéből. Csak az 1990-es években kezdett ismét fejlődésnek indulni, amikor turisztikai célú fejlesztésekkel kezdték ismét felvirágoztatni.

Számos látnivaló akad Beyogluban, így például a Galata-torony, melyet bohém, párizsias hangulatú kis sikátorokon át lehet megközelíteni, bennük hangulatos éttermekkel, kávézókkal, apró üzletekkel. Egyik legkedveltebb bevásárló utcája az Istiklal caddesi (Függetlenség sugárút), amely 3 kilométer hosszan kávéházakkal, éttermekkel, cukrászdákkal, klubokkal, színházakkal, mozikkal, művészeti galériákkal, könyvesboltokkal és különféle üzletekkel tarkított. Az itt található lakóházak a XIX-XX. században neoklasszikus, neogótikus, art nouveau és art deco stílusban épültek: elegánsak, gazdagságot és jólétet sugallnak, aljukban pedig csillogó divatüzletek sorakoznak Az utca a Tünelt és a Taksim teret köti össze, s nosztalgikus, öreg, piros villamosok közlekednek rajta. Bár maguk a kocsik picikék, naponta 6000 utast szállítanak, többnyire turistákat.

A Beyoglu negyed elmaradhatatlan látnivalója a Pera Palace Hotel, mely 1892-ben épült (George Nagelmackers megrendelésére), s számos híres szállóvendége közül talán Agatha Christie volt a leghíresebb, aki itt írta a Gyilkosság az Orient Expresszen című krimijét. Szobája ma múzeumként működik, ahogy Atatürk szobája is (101-es szoba), aki szintén több alkalommal megszállt a híres hotelben. A szoba egyik legérdekesebb darabja az a selyem imaszőnyeg, melyet 1929-ben egy indiai maharadzsa ajándékozott Minden törökök atyjának. A szőnyegen tíz krizantém látható, s köztük egy óra, amely 9 óra 7 percet mutat. Atatürk november 10-én halt meg – törökül a krizantém neve kasımpatı, melyből a kasım jelentése november – ráadásul 9 óra 5 perckor. A tudomány úgy tartja, hogy az agy a szív leállása után még két percig él, így Atatürk valójában 9:07-kor távozott az élők sorából.

Isztambul további nevezetességeiről a Látnivalók Isztambulban című oldalon olvashat részletesebben.