Patagónia tájain

Patagónia a Föld legszebb tájainak egyike. Nagyon messze van, de megéri a hosszú utat az a rengeteg csodálatos táj, amit itt bebarangolhatunk. A világ végén túrázni: ez volt az álmom, amikor útra keltem. A képek között feltűnik az Aconcagua is, Argentína, a déli és a nyugati félteke legmagasabb hegye: egy sikertelen csúcsmászásnak "köszönhetően" jutottam el ide először. A Chile és Argentína területén fekvő Patagónia zord és távoli vidék, még az országon belül is napokat buszozhatunk, ha ezt a közlekedési módot választjuk. 

Itt esett meg velem az eddigi életem egyik legszebb napja is, pedig nem kezdődött jól a történet. Több napos buszon zötykölődés után Chiléből sikerült El Chaltenba, a Los Glaciares Nemzeti Park központjába érkezni. Az első túra innen a híres Cerro Torre alaptáborába vezetett, ahol ízelítőt adott Patagónia a rá jellemző hírhedt időjárásból: szélvihar tépázta a sátrat és köd fedte el a kilátást. A hegyekben bármi megtörténhet, ezt már régóta tudom, de ez nem a Grossglockner volt, ahová hétvégére csak úgy kiszaladunk: szomorúan ballagtam át a Fitz Roy alaptáborába, a Camplamento Ponitcenotba, némi szélcsend és napsütés reményében. 

A zord idő megkeményíti az embert. Gyorsan megszokod az erős szelet, hogy hunyorogva tudsz csak szétnézni a huzatos tájon, hogy a mindennapi elemózsiád elfogyasztásának első mozzanata, hogy keresel egy zugot, ahol szélcsendben falatozhatsz, főzhetsz. Aludni sem könnyű, hiszen egész éjjel zörög a sátor, ha hajnalban felkelsz a folyó ügyeid miatt, akkor bizony jó darabig győzködnöd kell magad, hogy előbújj a jó meleg hálózsákodból, és kitántorogj a zimankóba. 

Nos, itt éppen a szélzúgással volt a probléma: mert az olyan jól sikerült megszokni, hogy arra riadtam fel, hogy csend van. Egyszer már volt ilyen az Elbruszon, akkor is azt hittem, hogy ez már a mennyország, mert álmunkban megfagytunk: kizárt hogy 4800 körül a Pashutov-köveknél ilyen csend legyen. De sem akkor, sem most nem mentett meg a túlvilág a fázástól: egszerűen csak kitisztult az ég, és ezzel párhuzamosan nagyon lehűlt a levegő, a szélcsend ellenére is. A világ túlfelén januárban nyár van, ez azonban nem akadályozta meg a deret abban, hogy vastagon beborítsa a tábort és  a sátor könyékét: erős mínusz fokok jeges lehellete ébresztett az instant kávé mellett. A derült ég egyet biztosan jelentett: hogy nem utaztunk hiába ennyit, látszanak a hegyek!

De nem elég, ha csak a Fitz Roy magas gránittornyát láthatjuk meg, a Cerro Torre szürke lángnyelvhez hasonló, merész szirtjét is szeretném élőben megszemlélni. Fel is kerekedtem, hogy a tegnapi túrát megtegyem visszafelé, kis hátizsákkal, két vizespalackkal és néhány szelet müzlivel felszerelkezve. A tiszta kék égen még felhő sem szállt délelőtt, olyan volt, mint egy álom: talán még szebb is- aki még nem járt ezen a tájon annak nehéz lehet ilyen szépséget elképzelni. Sem a fotó, sem a mozgókép nem adja vissza azt az élményt, amivel ezek a földöntúli szépségű helyek ajándékozzák meg azt, aki vállalja az idejutással járó nehézségeket, és rászánja az időt és az energiát egy igazi kalandra.

A galériában feltűnnek majd a Perito Moreno gleccser, a Nahuel Huapi Nemzeti Park és a chilei Torres del Paine Nemzeti Parkban készült képek is. Patagóniába mindenkinek érdemes elutaznia, aki közelről szeretné megtapasztalni a természet szépségét és erejét, és nem elégszik meg azzal, hogy csak messziről mutatják meg neki a hegyeket, majd visszaterelik a buszba: úgy kell megismerni ezt a vidéket, hogy egy picit elveszünk benne... Egy dolog biztos: soha többé nem felejtjük el, amit itt megélünk...