Üzbegisztán, Tádzsikisztán - 1. rész

Egy egykori szovjet tagköztársaságban, az Ázsia szívében fekvő Üzbegisztánban talán a legszebbek az egykori Selyemút városai, ahol mecsetek és erődfalak között lenyűgöző építészeti emlékeket találhatunk.

Itt, a Kizil Kum sivatagban meglátogattuk a folyamatosan kiszáradó Aral-tavat, ahol a víztől több kilométer távolságra, homokban megfeneklett halászhajókat találunk. Közép Ázsia legkisebb országában, a hegyek birodalmában, Tádzsikisztánban. Magyarországról kevés turista jut el ide, pedig van mit megnézni, és mint a diktatúrák többségében, a közbiztonsággal minden rendben, az utazók biztonságát nem fenyegeti veszély. Az infrastruktúra helyenkénti hiányosságai néha kényelmetlenséggel járnak, de a helyiek kedvessége, a látnivalók sokasága kárpótolja az utazót. Isztambulon keresztül utazunk, hajnali egykor érkezünk Taskentbe, és a központi piac melletti szállásunkra megyünk. A nem egyszerű vízumügyintézés után bonyolult határátlépésre számítottam, de szerencsére semmi gond, lassan, de biztosan bejutunk.

Ebédkor ébredés, majd indulás a Chorsu bazárba, amely a legnagyobb Üzbegisztánban. Gyümölcsök, zöldségek, minden féle, fajta élelmiszer, amit itt nem lehet megvenni, az nincs is az országban. Egy aranyfogsorú cigarettaárus hölgy útbaigazítása után a helyiek közé vegyülve megebédelünk, majd irány Khast Imom, az ország egyik vallási központja. Arany fogakat (nem csak a színük arany, tényleg aranyból vannak) sokszor lehet látni, régebben a porcelán drága és ritka volt, így az arany még divatba is jött, és befektetésnek se rossz. A hőmérséklet 40-45 fok között, így útközben megállunk üdítőre, jeges kávéra, sörre egy légkondicionált, teljesen európai színvonalú kávézóban, ahol még a WC is használható. Pihenő után az úton leintünk egy lovaskocsit, amelyet egy ránézésre nyolc év körüli srác hajt, és öt perc kocsikázás után megérkezünk. A függetlenség 1991-ben történt kikiáltása után építették fel ezt a hatalmas teret mecsettel, iszlám egyetemmel, mauzóleummal, medreszével, és egy könyvtárral, melyben a világ legrégebbi Koránját őrzik. Hatalmas, szarvasbőr pergamen lapokra óriási írásjegyekkel írt könyv, az oldalakon egy szent ember vérének foltjaival. Körülötte kisebb szobákban különböző kiadású Koránok, valamint a szent könyv különböző nyelvekre lefordítva. Van itt japán, finn, norvég, thai és még sok más nyelvű Korán, csak pont magyart nem találtunk, így a teremőrrel megállapodunk, ha megint jövünk, megpróbálunk hozni egyet. Fotózunk, nézegetjük a szuveníreket, próbálunk bejutni a mecsetbe, de pont ima ideje van, nem várunk, inkább indulunk a főtérre.

Metróval megyünk, amely az egyetlen Közép-Ázsiában, három vonallal, és tisztára olyan mint Moszkvában, a mozgólépcsők, a peronok, a vonatok, még a szaga is, csak nincs akkora tömeg, és még annál is olcsóbb. A rendőrök itt is elmaradhatatlan kellékei a metrónak, egy állomáson 2-3 rendőr az alap, és természetesen a dezsurnaja, az állomásfelügyelő hölgy. Üzbegisztánban elképesztően sok a rendőr, és nem csak a föld alatt, hanem az utakon, utcákon, mindenhol, de szerencsére a turistával nem kötekednek, max. szeretnének kicsit beszélgetni.

A főtér hatalmas, szépen karbantartott parkkal, furcsa kapuszerű építménnyel, parlamenttel, két emlékművel. A II. világháborúban sok ezer üzbég halt meg, az ő emlékükre ég a síró anya emlékművénél az örök tűz, és fém lapokra felvésve láthatjuk az áldozatok nevét. Itt található az 1966-os földrengés áldozatainak emlékműve, amely szinte az egész várost romba döntötte, így utána megvolt a lehetőség, hogy egy szovjet stílusú mintavárost építsenek a romokon, amit a Szovjetunió minden tájáról idesereglett mérnökök, munkások meg is valósítottak.

Óváros, kis girbegurba utcácskákkal nincs, helyette széles sugárutak, rengetek park, hatalmas épületek, fák az utak mentén, szellős és zöld, de számomra sajnos nem túl barátságos és emberi. Viszont az emberek kíváncsiak és barátságosak. A turista itt ritka madár, így lépten-nyomon mosolyogva kérdezik, honnan jöttünk, és vidáman bólogatva nyugtázzák, hogy Vengrija, vagyis Magyarország, majd jöhet a közös fénykép az egzotikus külföldivel.

Következő nap indulásnak a szokásos piaci túra reggelivel, utána megnézünk két, modern épületek között megbúvó mecsetet, majd irány Taskent legismertebb „plov” étterme. A „plov” Üzbegisztán nemzeti étele, alapvetően rizs és hús, de a képlet természetesen nem ilyen egyszerű. Nem mindegy milyen rizs (egy piacon átlagosan kb. 7-10 fajtát találni), hús (birka, marha, csirke) az alap, valamint különböző fűszerkeverékek, zöldségek, szárított gyümölcsök kombinációja adja meg minden vidék, város, és étterem „plov” -jának egyedi, csak rá jellemző ízét.

Az ebédtől kellemesen elnehezülve, taxival megyünk a városközpontba, a történelmi múzeumba. A taskenti közlekedésben rengeteg autó vesz részt, kilencven százalékuk itt gyártott Daewoo, leginkább Matiz. A kocsik nyüzsögnek, dudálnak, furakszanak, kétkerekű jármű mint a fehér holló, a közlekedés stílusa amolyan keleties, „határozott”, és a szabályokat néha rugalmasan értelmező. Este vacsora a városnak abban a részében ahol még maradtak régi földszintes házak, hangulatos belső udvarokkal, bennük családok által üzemeltetett kis éttermekkel. Megpróbáljuk az üzbég konyha egyéb specialitásait, pl. lagman, surpa, saslik, majd taxit fogunk hazafelé, és útközben egy utcasarkon veszünk egy hatalmas görögdinnyét, desszertnek. Görög-, és sárgadinnyét nemcsak a piacokon, simán az utcán is lehet venni, szinte bármikor, az árusok hajnalban kezdenek, és késő éjszakáig árulják a 10-20 kilós édes gyümölcsöket.

Korán reggel indulás taxival a pályaudvarra, vonattal megyünk Szamarkandba. A pályaudvar hatalmas, tiszta, rendezett, természetesen rengeteg rendőrrel. A vonat időben indul, és pontosan érkezik, a légkondicionált vagonokban dupla üléssorok, középen LCD TV-n koncerteket, üzbég vagy orosz akciófilmeket mutatnak. Tök jó, csak az utaskísérő néha a műsor kellős közepén cseréli a DVD-t, így nem teljes az élmény. Megérkezünk, megrohannak a taxisok, kiválasztunk egy szimpatikus szeplős, vörös hajú vállalkozót, szőke, kék szemű barátjával. Külsőre nem úgy néznek ki mint egy üzbég őslakos. Pedig azok, valamikor a szovjet időkben költöztek ide a szüleik, ők már itt születtek, éltek több helyen a szovjet időkben, de visszatértek Szamarkandba. Sokan kerültek Közép Ázsiába az 1966-os taskenti földrengés utáni újjáépítésnek, valamint a szovjet vezetés tudatos nemzetiségi politikájának köszönhetően. A vörös hajú Szergej földrajztanár, barátja szintén földrajzos, a tudományok doktora, de meg is kell élni valamiből, ezért taxiznak. Sokan vannak hasonló helyzetben, ezért taxit fogni bármikor, bárhol sima ügy. Szergej lelkesen magyaráz, mutatja mi merre van, majd befutunk Amur Timur (Timur Lenk) mauzóleumától kb. 50 m. messze, az óvárost övező falon belüli szállásunkra. Itt hangulatos, árnyas belső udvarra nyílnak a szobák, melyek elfoglalása után rögtön városnézésre indulunk. Sajna nem mindannyian, mert egyikünket ledöntötte a hasmenés, ami aztán kisebb-nagyobb szünetekkel mindannyiunkat kínozni fog egészen az út végéig, és még azon is túl. Pár nap múlva már fel se tűnik:). Megnézzük Timur mauzóleumát, majd elsétálunk az egyik piacra, ahol a nemhivatalos pénzváltók működnek. Itt a kétezer százas árfolyam majd 30 %-kal jobb a hivatalosnál, de a legnagyobb címlet az ezres, így nagy zseb, vagy inkább zsák kell, hogy eltegyük a helyi pénzt. Meszelt falú, utcára nyíló töküres szobában, pult alól kerülnek elő a pénzkötegek, közben a helyiek vidáman kíváncsiskodnak, honnan jöttünk, hova tartunk, mióta vagyunk itt.

Az egyik pofa bejelenti, hogy ő afgán mudzsaheddin, közben kacsint, nevet, és a kezében pár centi vastag dollár pénzköteget lóbál. Útközben a Regisztán térre kihagyjuk a főutakat, inkább a régi városon keresztül sétálunk, ahol gyerekek szaladgálnak a földszintes házak közti keskeny utcácskákon, népviseletbe öltözött asszonyok üldögélnek a kapuk előtt kis sámlikon.

Fényképezéssel itt sincs gond, szinte mindenki boldogan áll az objektív elé. Találunk pár ital nagykereskedést, üdítő, vagy alkohol, no problem, annak ellenére, hogy pont ramadán van. Ki is használjuk a lehetőséget, némi üzbég vodka jó lesz estére, persze csakis gyomorfertőtlenítés céljából:). A helyiek nagyon toleránsan viszonyulnak a ramadánhoz, aki vallásos, nyugodtan tartsa be, kövesse az előírásokat, de hagyja békén a többieket, és viszont.

Aki pedig nem vallásos, az nyugodtan ehet, ihat, cigizhet; egészségére. Az egyik boltban a szörnyen kövér eladó arra a hírre, hogy magyarok vagyunk, Puskás Öcsi, és Albert Flórián nevével válaszol. Igen, Puskás tényleg a legismertebb magyar a világon. Itt a Regisztán tér, három hatalmas, még folyamatban lévő, de már így is szépen felújított medreszével, amelyek az iszlám építészet kihagyhatatlan látnivalói közé tartoznak. Itt az Amu Darja menti birodalmakban talán a legszebbek az épületeket borító mázas csempék, amelyekből a „sima” díszítés mellett Korán idézeteket is kiraktak a falakon. Beszédbe elegyedem egy rendőrrel, aki rögtön felajánlja, hogy kicsit később felmehetünk az Ulugbek medresze egyik, persze lezárt minaretjének tetejére, de persze nem a két szép szememért. A medreszék melletti minaretek felső része sajnos nincs meg, de így is kb. húsz m. magasak, és különben is, kaland, a kilátás pedig biztos gyönyörű, így rövid alkudozás után megegyezünk. Hátulról körbesétáljuk a teret övező épületeket, majd visszatérünk, és rendőri kísérettel elindulunk a minaret kicsit romos belsejében fel a tetőre. Kimenni nem ajánlatos a kb. 1,5 négyzetméteres bádog tetőre, ahol semmi korlát, de egy lyukon derékig ki lehet bújni, és körbenézni egészen a város pereméig. Jön a naplemente, megvacsorázunk a Regisztánnal szemben, majd vissza a szállásra, amely mellett Timur mauzóleuma gyönyörűen ki van világítva kék, sárga, zöld fényekkel.

Timur Üzbegisztánban hatalmas tiszteletnek örvend, többek között nem kicsi birodalmat hozott össze – a főváros Szamarkand, ellenségeinek koponyáiból gúlákat építettet, utódai hozták létre a mogul birodalmat India területén, így tevékenysége és hagyatéka nagyban hozzájárul a nemzeti öntudat izmosodásához. Reggel a Regisztán tér mögötti sétálóutcában szuveníreket nézegetünk, majd Timur kedvenc felesége, Bibi által férjének építtetett, az akkori világ legmagasabb medreszét nézzük meg. Egy piac melletti étkezdében ebédelünk; a szomszéd asztalnál hajléktalan kinézetű nők, karon ülő gyerekekkel próbálnak kéregetni. Hozzák a számlát. Pofátlanul magasnak találjuk, jóval több mint amit tegnap a Regisztánnal szemben egy sokkal komfortosabb helyen fizettünk kb. ugyanannyi kajáért. Kérem az étlapot. Az nincs, majd megmondják mi mennyibe kerül. Francba. Igaz, nincs tíz dollár amin vitázunk, de ne nézzenek hülyének. Némi kölcsönös kiabálás után kifizetjük amit korrektnek tartunk. Ezentúl csakis étlapos helyen, és előre tisztázott árak után eszünk. Elsétálunk egy mecsethez, majd a szemben lévő pár km. hosszú dombot elfoglaló hatalmas temetőt nézzük meg. Kripták, sírkövek a szovjet, és független időkből, majd egyszer csak itt van „az élő király nekropolisza”, ahol vezetők, az egykori uralkodók hozzátartozói nyugszanak, és Timur rokonai, udvarának előkelőségei építettek szebbnél szebb mauzóleumokat. Kimegyünk az utcára, következő cél Dániel próféta sírja. Csapatunk egy része szétszéledt, így öten (plusz sofőr, akinek a szeme se rebben) ülünk egy Lada taxiba, és némi kérdezősködés után megtaláljuk a sírt, amely egy keskeny, hosszú épületben fekvő kb. 18 m hosszú koporsó. Állítólag a halála után még növekedett a próféta. A fárasztó nap végén, vacsora, gyomorfertőtlenítés, eltesszük magunkat másnapra, amikor a már ismerős üzbég vasúttal továbbmegyünk Bukharába. Érkezés után a szállásig persze taxi, amely egyre drágább ahogy nyugat felé haladunk. Taskentben nincs gond az üzemanyaggal, de Szamarkandban és Bukharában (és tovább nyugat felé) pár hónapja autónként 20 literre van korlátozva a tankolható mennyiség, ergo hatalmas sorok a kutaknál, és az árak emelkednek. Az okot nem sikerült kideríteni. A feketézők persze jól keresnek a helyzeten, még Türkmenisztánból is csempésznek.

Szállásunk az óvárosban, Naszerdin Hodzsa szobrával szemben, egy téren, a két szélén egy-egy medreszével, középen egy mesterséges tavacska körül éttermek, teázók. Itt már nincsenek modern épületek, az egész óváros a medresek, mecsetek kivételével, egy-két szintes épületekből áll, köztük helyenként kis tavacskákkal, fedett boltíves csarnokos bazárokkal. Szuvenírek rogyásig, tányérok, szőnyegek, ruhák, szőttesek, szinte mindenki népviseletben, nem úgy mint Taskentben, ahol még miniszoknyás lányokat is lehetett látni. Itt a nők tradicionális, térd alá érő hosszú ingben, alatta bokáig zárt buggyos nadrágban járnak. Ritka aki európai módra öltözik, persze a férfiak kivételével.

Megbeszélem estére a helyi tradicionális gőzfürdőt, amely eredetileg férfifürdő, de amióta megjelentek a turisták, gyorsan koedukálták. Lehet simán lazulni a gőzben, de gyömbérrel kevert mézes masszázs is rendelhető. Miután alaposan kiizzadtuk magunkat, jól esik egy kis sör az egyik utcai teázóban. Itt három enyhén ittas fiatalember csatlakozik hozzánk, pontosabban ketten enyhén, harmadikuk nagyon részeg és meglehetősen büdös. Egyikük ősszel kezdi az egyetemet, a többiek képeket rajzolnak, festenek, árulják a turistáknak, panaszkodnak, hogy szar az élet, húznának külföldre, de nagyon drága az útlevél. Valamiért központi kérdés, hogy mennyibe kerül az esküvő Magyarországon, és Üzbegisztánban, közben kissé szagos emberünk párszor javasolja, hogy csavarjunk egy spanglit, de a társai is, és mi is, leállítjuk. Az egykori selyemút közép ázsiai része ma már inkább drog út, Üzbegisztánon keresztül vezet az afgán ópium és heroin egyik fő útvonala Oroszországba és tovább Európába, és az üzbég Fergana medencében már a szovjet időkben is termesztették a kendert a legális kultúrnövények mellett. Folyt. köv.:)

Eljuthatsz ide az Eupolisszal

További képek: http://picasaweb.google.hu/palbodon/UzbegisztanTadzsikisztan#