Üzbegisztán, Tádzsikisztán - 2. rész

Következő nap Kalon minaret, állítólag a legmagasabb Közép-Ázsiában, de Khívában is van két ugyanekkora, majd a vár hatalmas falakkal körbevéve, mecsetek, szűk utcácskák a vályog és téglaházak között.

Egy parkban dinnyefesztivál kinézetű esemény zajlik. Rengeteg görög és sárgadinnye, pár teherautó, kiöltözött férfiak (bizonyára ők az őstermelők), plakátok, hangszórókból beszédek, majd indulószerű dalok szólnak. Nem messze a vártól piac, ahol nem élelmiszereket, hanem szőnyegeket, bútorokat, és ékszereket adnak-vesznek. Hosszú sorokban egymás melletti pultoknál ülnek az asszonyok (férfi sehol), előttük ékszerek tömkelege, mérleg, nagyító. Ez volt az egyetlen hely az országban, ahol senki sem akart fotómodell lenni.

A főtér mellett egy angol rendszámú, és persze jobb kormányos, eredetileg mentőautó parkol. A kasznit borító feliratokból ítélve Ausztráliából tart hazafelé. Hajrá!!! Vacsorára megcélozzuk az egyik szállásunk melletti éttermet, de sajnos nagy része annak amit kinézünk az étlapon, nincs. Nézzük a következőt; kérem az étlapot, mire a pincér vidáman közli, ne aggódjunk majd ő megmondja mi van, és mennyiért. Ezt már ismerjük, gyerünk tovább, végre a harmadik hely ok. Második szintről kilátás a naplemente megvilágította tetőkre, kulturált étlap, kiszolgálás, finom a kaja, még kefirért is elszaladnak a boltba, igaz ezt külön meg kellet súgni - ha nincs, akkor hozzatok.

Sötétedés után elviselhető a klíma, nincs 40 fok, csak 25 körül, zajlik az élet a főtéren, rengeteg ember eszik, iszik, szól a zene. Esti sör után, ezúttal helyiek társasága nélkül, alvás, holnap jön Khíva. Szállásunk belső udvarán reggelizünk, igaz kicsit lassú a kiszolgálás, mert befutott egy busznyi francia turista, de nem halunk éhen. Délelőtti séta után kisbusszal irány Khíva, ami kb. 7 órás utazás a Kizil Kum sivatagon keresztül. Bukharát elhagyva rendőrkordon, ahol csak intenek, menjünk tovább, majd kb. két óra utazás után rövid pihenő. Enyhén mocskos kinézetű étterem, autószerelő műhely, és egy vasbeton nyilvános WC, amit nem mindenki mert kipróbálni. Én inkább a közeli bokrokat használtam, közösen egy kisebb kecskenyájjal. Kisebb bokrokkal tarkított homoksivatagon keresztül utazunk, néha feltűnik egy jurta, az utat helyenként belepi a homok. Nincs csúcsforgalom, néha egy-egy személyautó előz meg, szemből pedig teherautók, egy orosz majd egy bolgár kamion, Khíva – Taskent, és Nukus – Bukhara buszok. Sofőrünk elmondja, hogy a személyszállító buszok és a kisbuszok este, és éjszaka - vagyis sötétben - lakott területen kívül nem közlekedhetnek. A rendőr megállítja, elveszi a papírjait, majd reggel elengedi, így emberünk is Khívában alszik, a kisbuszban, majd reggel vissza Bukharába.

Még egy rövid pihenő, ahol a magas partról végre megpillantjuk az Amu Darját, amint a sivatagban sárgásszürkén folyik nyugat felé, nagyon szélesen, és nagyon gyorsan (jóval szélesebben mint pl. a Duna Budapestnél). Nehéz elképzelni, hogy ez a víztömeg nem éri el az Aral tavat, pedig nem. A vasbeton terepszínű WC-t kihagyjuk, fotózás, majd indulás tovább. Átkelünk egy katonák őrizte hídon a folyó felett, amely után a táj egészen más képet mutat. Rizs, gyapot, és búzaföldek, gyümölcsösök, ameddig a szem ellát, egymást érik a falvak, erősödik a forgalom. Ide tényleg nem kevés víz kell.

Naplementekor érkezünk, szállásunk ismét nem rossz helyen van, bent az óváros, az Ichan Qala falain belül, amely az iszlám világ egyik legegységesebb építészeti együttese. Agyagból épült, kb. három kilométer hosszú városfalak közötti keskeny utcácskákban még az újabban épített lakóházak is úgy néznek ki, mintha száz éve itt lennének, a mecsetek, medreszék és a paloták pedig úgy állnak, ahogy építették őket. Reggeli után, indulás, megvesszük az univerzális belépőt, amely az óváros majd mindegyik látnivalójába érvényes. Itt lépten-nyomon történelmi emlékeket látni, számtalan mecset, minaret, mauzóleum, palota, és vallási iskola, medresze idézi fel a város történelmét. Egy nap ide kevés. Nyugi van, nincsenek autók, csak a falakon kívül, de ott se sok, nincs tömeg, rohanás. Ebéd a piac mellett, egy kis kávézóban pár ezer légy társaságában, de a kaja finom, és a számla is korrekt.

Mászkálunk a városban; szőnyegszövő, fafaragó műhelyek, szuvenírárusok, egy teve (pénzért lehet vele fényképezkedni), egy esküvő, majd természetesen itt is az elmaradhatatlan közös fotó helyiekkel. Az egyik boltban elhagyom a napszemüvegem, de szerencsére beszélgetés közben elmondtam az eladónak, hogy hol szálltunk meg, és mire a szállásra érek, vár a telefonos üzenet – elhagytam, de megvan a szemüveg. Este felmászunk a citadellába a nyugati kapunál - csodálatos a város a lenyugvó nap fényeiben, majd a városfalról nézzük, fotózzuk ahogy az utcán két asszony kenyeret süt hagyományos módon, egy kemence belső falára tapasztva a tésztát.

Hosszú út vár ránk, így korán reggel indulunk ismét kisbusszal, hogy pár órás utazás után először elérjük Nukust, Karakalpaksztán fővárosát, majd továbbutazva Mujnakot. Egy pontonhídon átkelünk az Amu Darján, amely itt már simán szürke, de még mindig nagyon gyors, és széles. Innen vége a zöldellő földeknek, megint jön a félsivatagos táj és a puszta. Nukusban helyi emberünk figyelmeztet, vigyünk elegendő kaját magunkkal, vagy most rendeljünk vacsorát, reggelit a szállásunkon, mert Mujnakban kajához jutni nem egyszerű. Ok, és igaza volt.

UAZ terepjárókba ülünk, indulás. Útközben megnézünk egy temetőt, majd Kungradban megállunk bevásárolni a piacon. Itt is sikerünk van, egy nő szinte remegve az izgalomtól kéri, hogy készíthessen velünk egy közös fényképet a pár méterre lévő fotósnál. Persze, ok, nem gond. Veszünk gyümölcsöket, vizet, kaját ami kell, de vodkát csak pult alól sikerül szerezni. Gyerünk, sofőrjeink sürgetnek, hogy meg tudjuk nézni a Mujnaki városi múzeumot. Időben odaérünk, megnézzük.

Nem tudom sírjak, vagy nevessek, annyira tragikus, lepusztult, szerencsétlen ez az egy kis teremben kiállított múzeum, amely mint egy tükör mutatja az Aral tó és a város tragédiáját. Mujnak valamikor az Aral tó legnagyobb halászkikötője volt, ma pedig kb. 150 km távolságra fekszik a tó partjától. Az egykor megélhetést nyújtó halászat megszűnt, a város a tóval együtt haldoklik. Megnézzük a helyi boltot. Tiszta és tágas, de áru, az szinte semmi. Ilyen „választékot”- víz, keksz, némi elszíneződött virsli, párizsi, cukorkák, gumicsizmák, kb. ennyi - valamikor a rendszerváltás előtti Szovjetunióban láttam utoljára. Veszünk még vizet, némi kekszet, majd pult alól hoznak gyümölcslevet a külföldieknek, és indulás a szállásra, de előbb még megnézzük a hajótemetőt. A város határában az egykori partról egészen a horizontig homoksivatag, helyenként fűcsomókkal, kisebb bokrokkal megszórva, az egykori part alatt pedig rozsdásodó hajóroncsok. A víz fokozatosan eltűnt, és az emberek sorsukra hagyták a hajókat, ahogy a tó eltűnt alóluk. Sétálunk a homokban a hajók között, felmászunk rájuk, fotózunk, találkozunk egy egykori halásszal aki lassan elissza az agyát, reménye semmi. Tragikus és abszurd az egész, de még abszurdabb, hogy látunk néhány épülő házat, pedig sofőrjeink szerint a tó feltámasztására irányuló kormányprogramok, befektetések ellenére itt nincs perspektíva, pedig az Amu Darja megint eléri a tavat egy csatornán keresztül. Persze az ide irányuló pénzek nagy részét lenyúlják. Ez az abszolút optimizmus – Mujnakban házat építeni.

Szállásunk egy helyi család házában, sok tágas szobával, kevés bútorral, de sebaj, alszunk a földön, matracokon. Fürdési lehetőség nincs, WC az udvar végében, tisztálkodás az udvaron, egy mosdókagyló feletti víztartályból. Készül a vacsora, az asztal roskadozik a harapnivalóktól, a főétel természetesen „plov”, jut vodka, és sör is. Egyik sofőrünk helyi, karakalpak, másikuk szülei Ukrajnából keveredtek ide. Reggel korán indulunk, több száz kilométer vár ránk a pusztaságon keresztül. Az aszfaltnak a város határában vége, innen már csak földút, pontosabban keréknyomok. Elhaladunk egy gázkitermelő fúrótorony mellett, felhajtunk egy fennsíkra, és innen egyik oldalunkon a töklapos félsivatag a horizontig, a másik oldalon pedig a fennsík széle, a valamikori part. A meredeken leszakadó egykori parton túl holdbéli táj, minimális növényzet, sárgásbarna - fekete dombok, sziklák, fehér foltokkal a kicsapódó sótól, ameddig a szem ellát. Több órás utazás után a távolban mintha valami kéket látnánk, és igen, végre meglátjuk az Aral tavat. Közben az egyik UAZ elkezd akadozni, sofőrjeink próbálják megjavítani, de nem sikerül – az egyik henger nem megy. Sebaj, elmegy három hengerrel is, de a víztől vissza, a meredek leszakadáson felfelé nem, így sofőröstül kilencen beülünk a működő terepjáróba, és leereszkedünk a mostani parthoz. Kb. ötven méterre a víztől megállunk, tovább nem lehet - elsüllyed az autó, majd óvatosan gyalogolunk tovább, nehogy beszakadjon alattunk a laza talaj. A tóban a part menti sekély víz alján térdig süllyedünk a fekete iszapba, megharcolunk minden lépésért, majd a mélyebb részen végre sikerül úszni, ami kissé komikus látvány a töményen sós vízben.

Lubickolás után visszamegyünk a dzsiphez, ahol Viktor kartonlapokat terített a földre, amelyekre állva palackokból le tudjuk mosni magunkról a sót, és a lábunkra tapadt fekete iszapot. Tisztálkodás után vissza a sérült autóhoz, megebédelünk két dinnyével, egyéb gyümölcsökkel, pár konzervvel, és indulás. Három hengerrel, sík terepen tényleg simán elmegy az UAZ. Órákon keresztül zötykölődünk, rázkódunk a pusztában, összefutunk egy másik terepjáróval, néha megállunk kinyújtózkodni, majd végre itt az aszfaltozott út. Mintha légpárnán haladnánk. Sötétben érkezünk meg Nukusba. Reggel kitaxizunk a reptérre, és az Uzbekistan Airways légcsavaros, nem túl gyors gépének köszönhetően pár óra múlva Taskentben vagyunk. Elmegyek az egyik busz állomásra szamarkandi fuvart vadászni, míg a többiek a reptéren várnak.

A reptéri taxis segít buszt keríteni, alkudozni, végül az egyik kisbusz sofőrjével megállapodunk. Kézfogás után kirakja a buszban üldögélő, békésen várakozó pár utast. Nem baj, rögtön itt a következő, és úgyis csak akkor indul a busz, ha tele van, de akkor is, kissé meglepő ez a nyilvánvaló feketézés. Kb. ötórás utazás után ismét Szamarkandban vagyunk, ahonnan már csak 60 km. a határ, de már késő van, inkább itt alszunk és másnap megyünk Tádzsikisztánba. Délelőtt pihenés, majd taxival a határhoz hajtunk, kipakolunk, és a beton úttorlaszok között odagyalogolunk a határra. A két ország nem nagyon kedveli egymást, vasúti vagy légi összeköttetés nincs, és kocsival se nagyon látogatják egymást. Senki sincs rajtunk kívül, így elég gyorsan átjutunk az üzbég oldalon, majd átbaktatunk a tádzsik oldalra, ahol az útra lerakott két konténerrel szemben egy kis patak partján, mosolygós kézfogással üdvözöl a padon üldögélő határőr. Kihozza a kitöltendő papírokat, segít intézni a formaságokat, majd beküld a főnökhöz. Itt is barátságos beszélgetés következik, melynek végén némi alkudozás után adakozom, hogy ne legyen semmi akadékoskodás. Nincs is gond, a parancsnok pl. felhívja a szállásunkat, hogy küldjenek értünk egy kisbuszt, ne kelljen a közelben várakozó taxikkal menni. Ok, befut az UAZ kisbusz, és kb. fél órás út után megérkezünk a Fan hegyek lábához, Penjikentbe. Egy közeli étteremben vacsora, majd bevásárlás a másnapi kiránduláshoz.

Reggel a már megismert, eléggé fapados UAZ- zal indulás a Marguzor tavakhoz, a Fan hegyekbe. Egy hosszú völgyben a lefele haladó folyó útján a terep szintkülönbségei hét különböző nagyságú tavat alakítottak ki egymás fölött. Ezeket fogjuk megnézni. A város határában természetesen megállít a rendőr, majd elhaladunk egy aranybánya mellett, ahol az ellenőrző pontnál be kell mutatni az útleveleinket. Aprócska falvak mellett zötykölődünk egyre feljebb, majd a harmadik tó után gyalogolunk.

Kopár sziklafalak, a meredek domboldalakban megművelt parcellák, vályog és téglaházak a falvakban, asszonyok mosnak a hegyi patakban, gyerekek szamárháton szállítják a tüzelőt. Velünk tart egy francia nő, aki szeretne az egyik faluban maradni pár napra, de a szálláslehetőségeket szemrevételezve meggondolja magát. Távolban hófödte ötezres hegycsúcsok, körülöttünk sziklák, szurtos gyerekek, és pár nagyszakállú, rosszarcú figura. Elérjük a hatodik tavat, melytől nem messze vár kisbuszunk.

Itt van egy bolt – vályogviskó, a bejárat előtt egy boci végzi a dolgát, bent a homályban dinnyék, hagymák, és két nagyon sötét, nagyon szakadt ember. Víz nincs, csak gyanús üdítők, és konzervek. Veszek egy Buratinó nevű sárga szénsavas üdítőt, amely után néhányunk az eddiginél gyakrabban szaladgál a bokrok közé. Kezd csepegni az eső, már késő délután van, indulás vissza. Másnap ismét UAZ – zal indulunk, és a szokásos igazoltatás után a város határában egy másik völgyet, és egy hegyi tavat célzunk meg. Itt egy patak mellett vezet utunk, falvak nincsenek, csak helyenként a pásztorok tarkabarka sátrai

. Elhaladunk egy bezárt hegymászó állomás mellett, majd egy pásztor útbaigazít, melyik tavat merre találjuk. Ezen az úton mennek a Cimtargát, a Fan hegyek legmagasabb csúcsát megcélzó hegymászók, de most csak tüzelőt szamarakon szállító pásztorokkal találkozunk. A kiszemelt tavat sajnos nem sikerül elérnünk, későn indultunk, de a hegyi patak kb. 6 fokos vizében ketten megmártózunk. Este pihenés, holnap hosszú út vár ránk Dusanbéba. Reggel az UAZ kitakarítva, bepakolunk, indulás. A 270 km hosszú út állítólag 4-5 óra lesz. Kamu. Valamivel több mint 8 órát utaztunk.

Normális kocsival bizonyára korrekt a 4 óra, de ez az UAZ kisbusz max. 50 km/ó sebességre képes. Még lejtőn is. Az út első fele nagyon rossz minőségű, itt max. 30 az átlagsebesség, és a rendőrök is megállítanak kb. kétóránként. Jó hogy építettek egy 6 km. hosszú alagutat, így nem kell felmászni 3 ezer méter fölé, miközben átkelünk a hegyeken. Az alagút félelmetes, töksötét, nincs burkolva, az út tele kátyúkkal, vízfolyással, összegyűlik a kipufogógáz.

Délután megérkezünk Dusanbéba, szállás, majd sietünk enni. Találunk egy KFC jellegű gyorskajáldát, hamburgerekkel, rántott csirkével, pizzával. Végre. Kicsit meguntuk már a helyi kosztot, így megváltás ez a hely. Dusanbe tele van árnyas fasorokkal, parkokkal, amelyek barátságos hangulatot adnak, de mivel a szovjet időkben lett főváros, látnivaló nincs sok. A nemzeti múzeumban a régió történelme, egy mecset, az elnöki palota (kb. háromszor akkora mint a magyar parlament), egy mecset, kb. ennyi, amit megnézünk egy nap alatt. Sétálunk a városban, az Operával szemben megvacsorázunk (sima grillcsirke, nem kockáztatunk), rövid alvás, hajnalban indulás a reptérre, és irány Budapest.

Átélte, írta,fotózta: Pali bodonpal@gmail.com

Eljuthatsz ide az Eupolisszal

További képek: http://picasaweb.google.hu/palbodon/UzbegisztanTadzsikisztan#

 

pl. Ciprus, Bécs, Balaton stb...
Indulás ideje:
Naptár

Utazási ajánlatok

» Isztambul - 6 nap
» Hétvége Isztambulban idegenvezetéssel - 4 nap
» Tavaszköszöntő hétvége Isztambulban - hajóval a Boszporuszon és a szultánok teaháza - 4 nap
» Baku, a "kaszpi Dubai" és Azerbajdzsán legszebb tájai - 5 nap
» Baku, a Tűz országának fővárosa - 6 nap

Szállás ajánlatok

» Hotel Diamore *** Alanya 72.760 Ft/főtől - Ázsia / Törökország / Alanya
» Hotel Eftalia Aytur *** Alanya 76.312 Ft/főtől - Ázsia / Törökország / Alanya
» Hotel Elysee Beach **** Alanya 81.254 Ft/főtől - Ázsia / Törökország / Alanya
» Hotel Kleopatra Arsi *** Alanya 89.231 Ft/főtől - Ázsia / Törökország / Alanya
» Hotel Kleopatra Beach **** Alanya 87.162 Ft/főtől - Ázsia / Törökország / Alanya

Információs oldalak

» Kalandtúra, aktív utazás
» Egzotikus utazások nyaralások
» Körutazás Indiában
» Incentive utazások - üzleti utaztatás
» Nyaralás Törökországban

Cikkeink

» Vietnam ízei - Kovács Attila
» Aktív utazások, izgalmas túrák az utazom.com szervezésében - Kovács Attila
» Kalandozás Ázsiában - Kovács Attila
» A Holi-ünnep Indiában- a színek fesztiválja - Kovács Attila
» A Maldív-szigetek - Kovács Attila
Feliratkozás kategória értesítésreBezár

Iratkozz fel kategória értesítő listánkra és értesülj az általad választott kategória legújabb indulásairól, akcióiról!

Segíthetünk?Bezár
Kérjen ajánlatot!
Megkeressük Önnek a legjobb árat.
Kollégáink segítenek munkaidőben.
+36 1 5013490
Küldjön magának emlékeztetőt
e-mailben!