Utas és napvilág

Van valami végtelenül megnyugtató az óceán közelségében. Valami, ami éppen a szeszélyességéből adódik. Mintha a lélek békét vehetne abban, hogy a folytonos morajlás ritmustalan ismétlődését hallja, vagy hogy a szélzúgás változékony irányait érzi az egész testén. Leginkább talán az mozdítja ki az érzelmeket szokásos áramlataikból és az embert az általuk alkotott gyakran feszültségteljes állapotból, ahogyan az arcot végigsimogatja a parti szél újra meg újra, ezernyi irányból, lágyan vagy éppen erősen, pillanatról-pillanatra, kiszámíthatatlanul.

Rám is megmagyarázhatatlanul nagy hatással van az Indiai-óceán hatalmas jelenléte itt ebben az eldugott, védett kis öbölben, amelyet Palolem Beach-nek hívnak. A legyezőpálmák kemény, vékony és hosszú leveleinek zörgése olyan zajt kelt felettem és körülöttem, hogy ha becsukom a szemem, azt hihetném, hogy felhőszakadás van. Eddig még nem esett Goán, amióta itt vagyok a feleségemmel, akivel nászutunkat töltjük Indiában. Nincs pedig messze már, talán néhány hétnek kell eltelnie addig, amíg a monszun megérkezik. Akkor hónapokig heves esőzések jellemzik majd ezt a tájat, de most még a fényes, ragyogó nyár uralkodik.

Misztikus és elveszett utazók, keleties ruhákba és saját fontosságuk tudatába öltözött klasszikus nap-, és vízimádók egyaránt találhatók itt a parton. Csatlakoznak a díszes társasághoz a szinte már kedves, visszafogott területi villongásokat lejátszó félig vad mindenki-kutyái, és a Kasmírból a békés üzleti gyarapodás és a szabadság hangulatáért idetelepült „ős-goaiak”, akik a vitatott fennhatóságú, a háború árnyékában élő, eredetileg paradicsomi völgyből vándoroltak ki. A tengerparti fűszerkeverék íze tovább gazdagodik a rengeteg mosolygós vagy bágyadt-szorongó, a legkülönfélébb indiai vidékekről érkezett „idegenforgalmi idénymunkás”egyéni sajátosságai révén. A szégyentelen tukmálók és élelmes árusok és szolgáltatók bevételre áhítozó hadai ugyanakkor még szóba sem kerültek. Dobot, ékszert, hennafestést, masszázst, „olcsóbb” tengerparti szállást egy másik kunyhóban mind-mind a napozóágyhoz hoznak kínálóik, egészen a napernyő alá vagy a könnyű tengerparti olvasmány fölé, ha nem hárítja el őket időben a pihenésre vágyó. Nem érdemes azonban mindent elhárítani, válogatás nélkül. A helyi halászok példának okáért delfinnézőbe invitálják a nyílt óceánra a bátor üdülőközönséget, vagy a folyótorkolati mangróve-erdőbe vízi madárlesre. Az előbbi kurjongatós, hullámos, zajos, „motoros” kaland, a másik apró rezdüléses, mély nyugalomba ringató „evezős” tapasztalat, mitikus-csendes természetbe olvadás. Mindkettő szerencse dolga végső soron, ugyanis garantálni az állatok, a víz vagy akár az ég (tehát a fényviszonyok) szeszélyeinek megfelelő alakulását nem lehet. Az árban természetesen meg lehet előre egyezni, az akár tartható is a végén.

Palolem visszafogottan, távolra bújva húzódik meg tökéletes ívű homokos öblével félnapi vonattúrára Mumbaitól, ahová a legtöbb nemzetközi járat érkezik a nyugati parton. Észak-Goán még sokkal több a zaj, az áru, a szolgáltatás, a tömeg, a drog és mindaz, ami vele jár, főleg az elmúlt évek óta. Dél ma is olyan, mint a régi időkben, mondják maguk a helyiek. Itt lehet találni csendet. Persze az állandó neszek világában ez nem szó szerint értendő.

Ha egy pillanatnyi befelé figyelés után kíváncsian újra kinyitom a szemem és a száraz, forró levegőben megnézem a zuhogó eső és a sötétlő fellegek helyett vajon mi okozza ezt a finom, szitáló hangot, ami halkan még a fenséges hullámok zaján túl is hallható, csupán pálmákat látok. Mintha egy vad, mégis teljesen elszánt és következetes művész keze sötétlő, zöldes tintába mártott tűhegyes pálcával karcolta volna a halványkék égi vászonra a megannyi apró vonalat, amelyek pergő hangú táncra kelnek a szélben.

A hullámzó óceán kiszámíthatatlan zajai, a folytonosan változó irányú és erősségű langyos szél, és a sistergő, táncoló, vibráló szín-, és hangszövetet létrehozó pálmaligetek mind-mind ugyanazt a különös érzést hozzák létre. Azt a biztonságérzetet, hogy tétlenül is minden mozgalmas, és hogy az áradó változások sem vehetik el soha a nyugalmat, semmitől és senkitől.

Van tehát idő sétálni a szélben, a habok között. Kutatni a homok és a tenger törékeny kincsei között a legszebb darabok után, céltalanul. Csupán azért, mert olyan temérdek a kagyló és a finom, áttetsző csigaház, alig válik valóssá, vagy hihetővé, hogy milyen értékesek és gyönyörűek ezek a képződmények.

Így róttuk Palolem műanyag és kókuszlevél sátrait és forró homokját is emberi kincsekért, sorsokért, partra vetett történetekért, hogy szavakban, képekben vigyük haza magunkkal mindazt, amire bukkantunk. Mint a gyermek, aki kiürült csigaházakba fülelve hallja a tenger zúgását, mi is feljegyzésekben, általunk alkotott, „míves ládikákban” akartuk megőrizni a találkozásokat emberrel és tájjal, hogy később „kezünkbe véve őket”, „végigsimítva rajtuk”, eszünkbe jusson az óceán…

Mindez ideális környezet egy ifjú párnak, akik önmagukat, egymást is próbálják megtalálni az esküvő szervezésének viharos hónapjai és a szertartás napja után közvetlenül. Még itt, a monszun előestéjén lassan elcsendesülő, napról napra egyre elnéptelenedő goai tengerparton is napokra volt szükségünk arra, hogy egyáltalán elkezdhessük észrevenni, hogy pihenhetünk. Mintha a nyugalmat épp annyira meg kellene szokni, mint a forróságot: a nyugalom szeszélyes, hullámzó minőségét, és benne a tevékenység tengernyi békéjét. Ezt kerestük, de nehezen találtuk meg, nem azonnal.

Közben áldottuk a sorsot, hogy ilyen messzire „szaladtunk” a nyíló és ébredő, tavaszi Budapestről, és így lelkünk vitorlája az ismerős szem-, és fültanúk nélkül „nyugodtan” tépett lehetett és fájó. A heves szelek jó szelek is, messzire visznek, ha jól fogják be őket. Mi is csodálatos és építő tapasztalatokban fáradtunk el, sokat adtunk és rengeteget kaptunk az esküvő körüli előkészületek során, majd pedig magán a nagy eseményen. De ha nem így lett volna, akkor is átéltük volna a friss házasok, az újonnan „beavatottak” erőtlenségét és lelki nehézségeit, ahogyan mindannyian próbálnak hozzászokni véglegesen összeforrott új, egy önmagukhoz, amely eleve elég feladat önmagában véve is. Goán tehát hozzáfoghattunk végre az elengedhetetlen és elkerülhetetlen foltozgatáshoz, megerősödéshez és kisimuláshoz.

Kezdtük megérteni, hogy kapcsolatunk új minőségeket, mélységeket élhet meg, de a házasság valósága napról napra átformál minket magunkat is. Ezt az újrahangolódást tényleg jobb a kíváncsi szemektől távol, kettesben, egy átlagosan benépesült, majd egyre kevésbé zsúfolt tengerparton véghezvinni. Az a támogatás, amit megtaláltunk a napfényben, mosolygós emberek között járva-kelve, a langyos hullámok között, vagy a haloványszín homokban járva, létfontosságú volt.

Eleinte olyan kimerültség volt bennünk, ami még arra is képtelenné tett minket, hogy élvezzük a csodálatos természeti környezetet. Tervünk sem volt. Csak el, ki, rohanjunk Indiába! Habár gyakorlott utazók vagyunk, és Indiát is belülről, jól ismerjük, most mégis kihívást jelentett nekünk. Nem megszokott helyeinkre, hanem egy új vidék felé vettük az irányt. Goa misztikus óceánparti trópusi naplementéivel, szabad, békés szellemével nagyon vonzott minket régóta már, mégis amikor megérkeztünk, mindketten csendben, és teljesen kétségbeestünk.

Energia, erő kell ahhoz, hogy valaki ráhangolódjon egy másik kultúrára, egy másik kontinensre, klímára. Ebből szinte semmi nem volt nekünk. Csak időnk, és egy nagyon kevés türelmünk, amely komoly próbákra volt téve. Reményre akkor leltünk, amikor végre őszintén kimondtuk mindketten, hogy talán hibáztunk, amikor feltöltődésünk, megnyugvásunk helyszínéül nem egy klasszikus üdülőhelyet vagy nyaralási helyszínt választottunk, hanem egy egzotikusnak és számunkra is még ismeretlennek tekinthető indiai tartományt. A forróság, a helyismeret hiánya, a zavarodottság egészen legyűrtek minket, amikor megérkeztünk.

Hiába ismertük tehát nagyon jól Indiát, mégis nagyon elvesztettük az stabilitásunkat, amikor eljött végre a vele való várva vált újbóli találkozás, mert túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy könnyen, gyorsan alkalmazkodjunk a merőben más viszonyokhoz. Tapasztalataink eleinte nem hogy feltöltöttek volna, hanem inkább még jobban kimerítettek minket. Szövetségünk első komoly megerősítése és új életre keltése akkor következett be, amikor egy nehezen meglelt helyi, mindkettőnknek megfelelő étteremben Palolemen eldöntöttük, hogy nem várjuk a csodát a nászutunktól, és hagyunk időt magunknak, illetve, hogy kimondjuk nyugodtan, hogy mennyire megrémít minket egyelőre a feladat nehézsége, hogy egy ilyen sok alkalmazkodást megkövetelő környezetben kell pihennünk vagy megnyugodnunk.

Érdekes módon ez az őszinte önkifejezés éppen elég volt az áttöréshez.

Onnan kezdve könnyebben mentek a dolgok. Egyeztettük vágyainkat, szabadon, és hagytuk őket megvalósulni. Indiába végül is efféle dolgokat is jöttünk gyakorolni. Az első szállásunk egy csendes udvar koszos, forró szobácskája volt (és ezen még az sem segített, hogy a falak egytől egyig halvány hupikékre voltak festve, igyekezvén vizuális hatással ellensúlyozni a fülledt meleget). Attól függetlenül, hogy távolról sem volt tökéletes ez a menedék, kivettük, mert biztonságban kellett magunkat tudni annyi fáradtság és testgyötrő utazás után.

Hamarosan ki is néztünk egy „tökéletes” feltöltődési helyszínt. Úgy képzeltük, hogy jól kiválasztottuk a legtávolabbi részt, ahol minden bizonnyal csend lehet, gyönyörű kilátás, sok zöld és saját tengerpart is. (Később megtudtuk, hogy sokkal több is volt ott, többek között maga a tökéletes naplemente, és még mások is: mondjuk a naplemente után vadászatra induló számtalan apró trópusi denevér.) Ilyesmit szoktak maguknak kívánni a nászutasok. Mi azonban nem szokványos nászutasok voltunk, ahogyan nem szokványos a házasságunk sem, sem semmi más velünk kapcsolatban.

Hamar kiderült, hogy a sziklákon túl, amiket a perzselő napsütésben elszántan megmásztunk, hogy elérjük az áhított távoli szerelemfészket, csupán romlást és pusztulást találtunk. Megtudtuk, hogy tényleg a szezon legvégén érkeztünk, és hogy a kinézett helyeket már régen bezárták, és lassan így lesz ez a legtöbb tengerparti étteremmel és bárral is. Mivel nem olvastuk el az útikönyveket, csupán sejtéseink voltak a monszun beálltának szokásos idejéről, ezt nem vehettük számításba. Még Palolemet is úgy találtuk meg, hogy megkérdeztünk egy találomra kiszemelt reptéri informátort, hogy „hol vannak kevesebben a turisták most”. Ez volt a szervezés.

Egy varázslatos mosolyú, kedves, aprócska, sötét kislány lepett meg minket a kinézett házak tövében a kevésbé gondosan takarított parton, ahogyan a törmeléken át bóklásztunk. Elmondta, hogy Emmának hívják, de valójában Mira az igazi neve, illetve, hogy két hónap múlva férjhez megy, csak nem tudja még kihez. Ez Indiában egyáltalán nem különös dolog. Nem hisz Istenben, mondta, mert mindig kéri őt hogy segítsen neki, de Ő nem segít. Mi segítettünk, vettünk tőle sok apró ékszert csillagászati áron. Nem fájt. Fél órán belül visszakaptuk máshonnan, mivel miután visszamásztunk a strandra, a sziklák mellett elbeszélgettünk egy mosolygós hawaii inges, láthatóan műfogú fiúval, aki kedvesnek talált minket és olcsón kiadta nekünk az egyik felszabadult tengerparti házikóját az üdülőjének. (Ez a kiegyensúlyozódás elképesztően gyorsan ment végbe és megfigyelhettük a karma mechanizmusának finom működését. Minden a megtapasztalás és a fejlődést segítő tanulás szolgálatában… A lényeg, hogy a dolgokat minél jobban, minél több oldalról és minél mélyebben tapasztaljuk meg. Cselekedeteink, döntéseink szinte külön életet éltek, és biztosak lehettünk abban, hogy viszonylag hamar minden további erőfeszítés nélkül a másik szemével láthatjuk majd magunkat és a következményeket.)

A pincér, akit később is csak „barátunknak” szólítottunk, leggyakrabban azt szerette mondani, hogy „no problem” és teljes átéléssel tudta szívből mondani bármire, hogy „szívesen”, valójában az egész part legelegánsabb helyére hívott be minket, ami lassan-lassan bezárt. Feleségem hamar kiszúrt egy még védettebb, emeleti tornácos házat a kerten belül, a második sorban, úgyhogy kicsit még lejjebb esett az ár, mi pedig egy álomszép helyen találtuk magunkat. További nappalok és éjszakák kellettek még, mire el tudtunk kezdeni nyaralni, közben végigettük a tibeti, kínai és természetesen indiai konyha összes ínyencségét, néha veszekedtünk, megmártóztunk az óceánban és mégis elhittük, hogy felejthetetlen mézesheteket tölthetünk el Indiában.

A szállás sajátosságai között sorolhatók: képeslap látkép az ágyból, mely kemény volt és furcsa szagú. Gyönyörű és változatos kert, melyet a hely menedzsere szerint sokkal jobban is lehetne metszeni. (Ő egyébként egy szemüveges, halk, udvarias, nyugodt, igen magas és módfelett művelt indiai férfi volt, aki hallott Puskás Ferencről, minden idők egyik legnagyobb labdarúgójáról, és arról is tudott, hogy országunkban jelenleg csökken a népesség, melyen nagyon csodálkozott.) Egy fiatal nőstény kölyökkutya, amely rendszeresen játékos harci viadalokat tartott a füvön egy háziállatként tartott ravasz, szemtelen és büszke kakassal, aki rendszerint aprócska, barnás-fehér, dísztelen, fodros-kócos tyúkjával rótta a házak közét, és imádott kukorékolni. További jellemzők még a bájos, imádnivaló személyzet, aki közt a legmarkánsabbak a Himalája vidékéről származó cingár pincérek, akik közül az egyik egy eltévedt nemesemberre emlékeztetett finom, fanyar humorával és halk, kimért modorával. Kiderült, szülőhelyén családja egy papi kasztba tartozik, szigorú vegetáriánus életmóddal és vallásos neveltetéssel. El ne felejtsem még a „párduc admirálist”, a huszonéves vékony, jól képzett indiai masszőrt, aki nagyon csendes volt, érzékeny és szerette nézni a tengert.

Éppen az utolsó héten érkeztünk, az étterem néhány napon belül bezárt, de még életre szóló gasztronómiai élményeket szerzett nekünk előtte. Miközben étkeztünk, a tenger csaknem a lábunkat nyaldosta hullámaival és Palolem lágy ívű öble és távoli hegyeinek lankái közvetlenül és teljességükben mutatkoztak meg előttünk.

A trópusokon utazó turisták találkoznak talán a legtöbb igazi szívből jövő mosollyal, nekünk pedig már egyenesen az volt az érzésünk, barátként tekintenek ránk. A nászutasok persze mindent szépnek látnak, ha van egy cseppnyi tehetségük az élethez.

Kozma Dániel
Palolem Beach, Goa, India 2011. május 4-8.
Fotók: Pethes Zsuzsi és Kozma Dániel