Őszintén az ezerarcú Indiáról

India hosszú évek óta egyedül volt azon a listán ahova utaztam volna, de mégis féltem tőle. A félelem egészen megmagyarázhatatlan volt, mert jártam már néhány olyan országban, ahol elég sanyarú sorban éltek emberek, de valahogy India a hatalmasságával, a mérhetetlenségével, a számokkal, amikkel leírható felfoghatatlannak és így félelmetesnek tűnt…

Aztán 2014. novemberében mégis eltöltöttem az Arany Háromszöget körbejárva 7 napot Indiában. Az Arany Háromszög – Delhi-Agra-Jaipur – egy egészen picurka szelete az hatalmas országnak, városai egymástól kb. 250km-re helyezkednek el, szinte szabályos háromszöget alkotva. A szervezett túra, amin részt vettünk nagyjából azt a mintázatot követte, hogy egy nap városnézés, egy nap utazás. Illetve volt plusz egy városnéző napunk, Gwaliorban.

Az talán már ebből is látszik, hogy a közlekedési viszonyok nem nagyon engednek meg hosszú távolságokat megtenni egy nap. Ez persze nem feltétlen az utak állapotából adódik, noha míg a Delhi-Agra útvonalon zötykölődtünk rendesen addig az Agra-Jaipur autópálya kifejezetten kiváló állapotú! A közlekedő eszközök fajtája és állapota elég vegyes, az élet az autópálya mentén szinte függetlenül attól, hogy településen vagy települések közt is vagy élénk és a pályán és mellette is rendkívül sűrű, forgalmas.

Talán a hatodik napon voltak csak hosszabb olyan szakaszok, ahol lehetett egy picit a tájat és nem az életet nézni. És hogy az élet milyen? Ezt persze 7 nap után kizárt, hogy meg lehetne mondani, de talán azt le lehet írni, hogy egyszerű és szegényes. Ettől persze mindenkinek van mobiltelefonja és meglepően sok nő vezetett meglepően jó állapotú autókat, de mégis: bármi újat nemboltban az egy hét alatt nem láttam…

Bármi távolról is tisztának látszót szintén nem, bár azt tartom, hogyha elég közelről nézed az egyént vagy a helyszínt, a legszűkebben értelmezett mikrokörnyezete annak, akinek már van valamije, tiszta. Ez azt jelenti, hogy a szedett-vedett vagy éppen teljesen kulturált boltja, étkezdéje, mobiltrafikja körülötti max. 80 centi el van söpörve, onnantól viszont áll a szemét. És nem zavarja.

A szemét mintha senkinek sem fájna, pedig mindent és mindenütt ellep… Akinek semmije nincs, annak itt tényleg semmije nincs. Ezrek, de persze az egész országban biztosan milliók is laknak például a városokban a magasban menő metrók, autópályák támpilléréi alatt a kétszer négy sávos utak elválasztó sávján. Életvitelszerűen. A „256-os támpillér alatt” bejelentett cím lehet Delhiben. Vagy egy kapualj. Vagy a fal mente. Népesség nyilvántartásról, pontos népességi adatokról, bármiféle megbízható statisztikáról ilyen körülmények közt szó nem lehet.

Bármerre nézel, mindenhol van valaki. Korábban sosem tudtam elképzelni, milyen az, hogy valaki nem tudja hol és mikor született… Vagy mi a neve… Itt inkább azon lehet csodálkozni, hogy van aki tudja. Nyilván ez túlzás, hiszen egy jelentős réteg „normálisan” él, csak az itthoni normális világlátásból inkább azt vettem talán észre, ami nagyon más, pedig utaztam már elég sokfelé…

Azt sem tapasztaltam eddig személyesen, hogy egy országnak lehet színe vagy szaga. Volt idő, amikor egyszavas, egyképes leírásokat tudtam mondani országokra. Így lett Guatemala „Az élő néprajzi múzeum” számomra. Vagy Ausztrália „A különleges növények és állatok hazája”, de egy színe vagy egy szaga nem volt még egynek sem. Hát India nekem szürke. Szürke, még akkor is, ha a ruhák elképesztően színesek. Szürke, mert mindenhol égetnek mindent. A szemetet, a szervest, a szervetlent, a főzéshez a fát, tehénlepényeket vagy épp a szemetet. Milliónyi autó, elképzelhetetlenül sok kamion, tuk-tuk pöfögi a benzingőzt, még ha a Taj Mahal mellett például nem is lehet benzinüzemű járművel közlekedni.

Száraz évszakban voltam, szállt mindenütt a füst mellé a por is. Szürkék voltak a házak is, még ha színesek is, mert egyformán ramatyul néznek ki, mindenféle esztétikai igény nélküli egyformaságban. Szürke, mert bárhol voltunk is, legyen az falu, város, nagyváros, mindenütt minden egyforma volt. Nemcsak a házak, a rutinok is. Az élet az utcán zajlik. Minden része. A tisztálkodás, a borotválkozás a felüljáró alatti borbélynál, és a dolgod végzése is. Mindé és mindenkié, legyen az ember vagy állat. Indiának van így aztán számomra szaga is. Hogy milyen, azt nem tudom.

Egy furcsa, nehéz curry-je a fentieknek. Egy ezer ízű, ezerarcú curry. Mert ha közelről nézed, rengeteg vallás, milliónyi népcsoport, végtelen hiedelem, megannyi küzdelem és túlélési stratégia alkotja, mozgatja ezt a tömeget. Hajnali 3 körül érkeztünk Delhibe. Sokan mondták, hogy a reptér egy őrület. Nos, a legtisztább, legjobban szervezett repterek egyikének láttam az Indira Ghandit utasként még a kijárat után is. Igen, ott voltak ezren, és ha nem szervezett úttal lettünk volna, biztos egy perccel tovább keresgélek, hogy merre, de nem lett volna feladat.

Eztán végigutaztuk a szállásért egész Delhit. Láttam már a kunyhókat az út mentén. Láttam azt is, hogy jó, ha egy kis maradék szövetből vagy műanyagból, századszor felhasznált fadarabokból épülhetett. És a téglakunyhó! Az már palota. Láttam azt is, hogy sok a szemét és szürkék a házak, egyforma az élet. Emberek alig voltak az utcán. Akkor még azt gondoltam: „láttam én már nyomort”. És láttam is. De 7 nap után mást sem látni… Olyat valóban nem láttam még. És ez az „apró” különbség egyáltalán nem mindegy…

Mert itt 6 nap után, amikor egy kerítéssel körülvett felhagyott építkezés minden egyes buckáján látsz egy jólöltözött férfiembert nagydolgát végezni a bozótban, annak már kifejezetten örültem. Mert az a település eldöntötte, hogy ezt ott csináljuk. Azt meg próbáltam nem elképzelni, hogy az indiai WC egyesület célkitűzése, hogy minden településen Indiában legyen legalább egy, pottyantós WC, az vajon mikorra lesz valóság…

India persze nem csak ez. A Taj Mahal persze gyönyörű és nem ez az egyetlen, hasonló kincse az országnak. Sőt. Rengeteg az építészeti gyönyörűség, a márványfaragás, drágakőberakás márványba, az aranyművesek, szőnyegcsomózók munkái is kiemelkedőek. Errefelé. Ezen a 250km oldalú háromszögön. És azon túl is mennyi és mennyi csoda lehet, de arról most ez a bejegyzés nem szól. Nekem most India egy időre lekerült a listáról a visszameneteli vágyakat tekintve. Nem mert nem tetszett. Nem mert félek. Hanem mert az egy szavam a Kilátástalan. És nem mert az, hanem mert nekem az. Mert a mérték az nagyon nem mindegy. És nem láttam, hogy ki és mit tud tenni, hogy egy ország, ami több ezer éve egy változtathatatlan kasztrendszerben gondolkodik, ahol a jelenlegi életében senki sem tud változtatni a sorsán, belátható időn belül megmoccanjon. Vannak repedések és ez jó. De én még azt hiszem egy jó darabig a feldolgozási szakaszban leszek. Azt is mondják, hogy India után megváltozik az életed. És megváltozik, mert megtapasztalsz valami olyat, amit eddig nem. Ez persze minden utazásra igaz, én azt hiszem. Indiában én a mérték értelmével ismerkedtem meg. Nekem itt minden felfoghatatlan volt. Az ebbe való belekóstolásba és azoknak is, akik valamitől félnek, éppen jó egy ilyen rövid, szervezett út. Aztán a tapasztalat fényében lehet folytatni az ismerkedést. Nagyon jó szívvel ajánlom.