Egy mészkőtömbnyi izgalom - Torre di Toblin

A Dolomitokban mindig jó idő van. Ez az a sokak által teljesen jogosan kritizált nézetem, ami az évek hosszú során alakult ki. Ha az Alpokban járva lekergetett innen-onnan az embertelen időjárás, mindig a Dolomitokban találtam menedéket. Ezen a régi őszön is így volt.

A nagy kedvencem a Tre Cime környéke, a Monte Paterno via ferrátájáról már volt szó. Innen is látszik a csodás Locatelli ház, ami a Toblingerturm vagy más néven Torre di Toblin tövében bújik meg. Október vége volt, József Áronné kicsit túladagolta a kékítőt az ég vízében. Az árnyékos kuloárokat kiterjedt hófoltok borították, amik azért csúszós felszínűre fagytak az éjjel: nem ártott volna itt ott egy hágóvas biztonságot adó lépése. De ezt is hozzáírtuk a hegyekben való tapasztalati tanulás listájához, hogy még egyszer ne kövessük el ezt a hibát- hálát adva, mert itt a legtöbb hibát csupán egyszer lehet megejteni. A ferráta amúgy egy erősebb C besorolást kapott, a levezető út is A-B nehézségű.

Kicsit megilletődve kaptatunk fel a néhol a fantáziának is teret engedő lépéseken, fogásokon, hol van ez az osztrák precizitástól, ahogy a klettersteigeket biztosítják-gondoltam. De ez cseppet sem slendriánság, inkább tisztelgés az ősök szelleme előtt: ugyanis több helyen találunk még most is az első világégésből származó létrákat, falszegeket, szögesdrótokat. Úgy értelmezem a relatíve szabadosan kivasalt utat, hogy ez örök mementója annak, hogy mit kellett itt átélniük a bemerevedett fronton harcoló katonáknak, és milyen nehézségekkel kellett szembenézniük évekig, télen is. Mert lehet, hogy van egy-két szünet a via ferrátában, ahol a magad erejére és ügyességére vagy utalva, de legalább nem lőnek rád mászás közben, hogy mindig az élet napos oldalát nézzük. A csúcs előtti szakasz csaknem függőleges, igen "érdekes" élmény a sarkunk alatt meredező százméteres mélység, de ha szigorúan csak a falat nézzük, és a következő lépés-fogásra koncentrálva kibírjuk, hogy csak a fogunk közt káromkodunk még azt is elhitethetjük túratársainkkal, hogy egyrészt roppant bátrak vagyunk, másrészt élvezzük, ahogy a kesztyűs kezünk is odafagy a létrához, dróthoz, hiszen a torony árnyékos részén vagyunk. Megkönnyebbülés felérni, és körbetekinteni: a látvány zseniális. A Három Nővér hűségesen és nyugalmat árasztva áll őrt a táj felett, körben a Dolomitok csúcsai, szemben látszik a Lienz mögött elterülő Magas Tauern, a Glocknert már hópalást fedi. Alattunk csendes a vidék, a turisták és a madarak nagy része már délre költözött, csak a csókák kiáltanak néha szomorúan, egyébként tökéletes a némaság. Komótosan leereszkedünk, a házat megkerülve elsétálunk a kis tengerszemekhez, amik, mintha az örök élet vízével lennének telve egy tündérmesében, olyan sík tükörrel és puha füvű parttal csábítanak egy kis pihenésre. Valóban: ha nem is véd meg tiszta mélységük az elmúlástól, ezek azok a pillanatok az életben, amik mostantól örökké megmaradnak. Szépnek, álomszerűnek és tökéletesnek. Még egy részletes élménybeszámoló a hegyvidéken.blog.hu-tól.