Tivoli: A kertek városa

Rómától nem messze létezik egy idilli hely, mely már a mitikus időkben is Sybillák, vízi nimfák, faunok számára nyújtott menedéket, s így nem véletlen, hogy később császárok, bíborosok és pápák választották kedvenc pihenőhelyükül. Tivoli kellemes éghajlatával, gyógyvizeivel és elbűvölő természeti környezetével igazi kirándulásra csábít.

Csupán alig 30 kilométerre fekszik Rómától, menetrend szerinti autóbusszal (Cotral busz, a Ponte Mammolo metró megállótól indul, B vonal) is könnyen elérhetjük, de tartsuk észben, minél korábban érdemes elindulni, mert bár a festői városka nem túl nagy, a közelében elterülő kertek, a Villa Adriana, a Villa d’Este és a Villa Gregoriana szinte az egész napunkat el fogja rabolni. Sőt, könnyen megeshet, hogy valamelyik gyöngyszemre nem is futja időnkből, ez azonban minden bizonnyal meg fog erősíteni abbéli hitünkben, hogy ide egyszer még mindenképpen vissza kell hogy térjünk.

Róma nyüzsgő, zsibongó, turistáktól hemzsegő hangulata után kifejezetten mennyei érzés leszállni a buszról a csöndes, nyugodt vidéken, s felkeresni az első kertet, mely a mi esetünkben a Villa Adriana, Hadrianus császár egykori nyaralója volt. Ez a létesítmény jól tükrözi azt a megbecsülést, amelyben már a rómaiak is tartották Tivolit, az ókori Tiburt. A város a Szabin-hegyekből érkező Anio-folyó zuhatagainál épült, de lenyűgöző természeti környezte mellett kereskedelmi szempontból is jelentős volt, ugyanis itt vezetett keresztül a Via Tiburtina, melynek északi irányú folytatása a híres Via Valeria volt (Abruzzi/Abruzzo irányába).
Gyógyhatású termálvizei, Rómánál kellemesebb éghajlata, csodálatos panorámát kínáló vidéke hamar üdülővárossá varázsolták Tiburt, ahol a római arisztokrácia és más vagyonos rétegek vásároltak maguknak pompásabbnál pompásabb villákat. Olyan jeles személyiségek nyaralói sorakoztak itt, mint Maecenas, Augustus és Horatius, így nem csoda, ha a város neve számos ókori római költeményben is feltűnik.

A leglátványosabb villa Hadrianus császáré volt, aki szinte egy “város a városban” méretű nyaralóval lepte meg magát a II. század első felében. Az uralkodó - aki római palatinus-dombi palotáját cserélte fel a tiburi nyugalomra - az egész birodalmat innen kormányozta, így a komplexum hatalmas mérete (több mint 30 épület egy négyzet-kilométeres területen) nem is oly meglepő, ha azt vesszük, hogy egy egész udvartartást kellett ellátnia. Hadrianus után más császárok is szívesen időztek a hatalmas nyaralóban, mely azonban a birodalom hanyatlása után szintén a feledés homályába veszett. Lakatlan épületeit az idő kikezdte, értékes szobrait, díszeit széthurcolták, s a középkorra már csupán egy romhalmaz maradt belőle.

Bár a Villa Adriana nem olyan látványos mint Pompei, ennek ellenére értékes szeletkéje az ókori életnek, építészetnek, hiszen még romos állapotában is elámulunk az egykori fényűző császári komplexum nagyszerűségén: a hajdani színház, a stadion, a könyvtárak, nimphaeumok, templomok, a termál fürdők, csobogók, vízijátékok és tavak, a rabszolgák, hivatalnokok és a praetorianus testőrség számára épített negyedek, illetve a föld alatti ellátó alagút még ma is jól érzékeltetik azt a szervezettséget és építészeti tökélyt, mellyel Hadrianus villáját megépítették.

A nyaraló kivitelezését maga a császár felügyelte; jól tükrözi azt a törekvést, hogy stílusában visszaadja a császár utazásainak emlékeit. Rómában ekkoriban lett divat a keleti (görög és főleg egyiptomi) életforma utánzása, s a korszak divatos alexandriai kertjeinek legjobb római példája Hadrianus tiburi kertje volt.

Tisztán megfigyelhető az építészeti jegyek, stílusok keveredése. Ilyen a komplexum egyik leglátványosabb és legjobb állapotban megmaradt részeként ismert Canopus és Serapeum is (egy medence és az azt lezáró mesterséges barlang), melyek mentén a görög kariatidák (nőket formázó oszlopok) mellett az egyiptomi termékenység isten, a törpe Bes szobra is látható. A Canopus egyébként egy egyiptomi város volt, ahol a hellenisztikus Serapis isten szentélye állt. A Serapeum jellegzetes kupolája egyébként a korszak neves építészének, Damaszkuszi Apollodorosznak nem nyerte el a tetszését, nemes egyszerűséggel egy tökhöz hasonlította, amiért Hadrianus száműzte, majd kivégeztette a véleményét túlságosan is hangoztató építészt.

A “Tengeri színház” a villa egy másik gyönyörű pontja volt: egy kör alakú oszlopcsarnok, melyen belül egy gyűrű formájú medence található egy kis mesterséges szigettel középen. A kis szigetet - melyen egy komplett római ház volt atriummal, könyvtárral, tricliniummal (ebédlő) és kis fürdőkkel - két felvonóhíd kötötte össze az oszlopcsarnokkal. A “Tengeri színházat” minden bizonnyal az uralkodó használta pihenésre, kikapcsolódásra.
Hadrianus tivoli villája 1999 óta az UNESCO Világörkségi listáján szerepel, 2006-ban mégis a világ 100 legveszélyeztetettebb műemléke között szerepelt gyorsan pusztuló maradványai miatt.

A kisváros a középkor során is jelentős szerepet töltött be, sőt egy időben még Rómával is vetélkedhetett a Lazio feletti irányítás okán, de végül ebben a csatában alulmaradt (1001-ben pápai kormányzás alá került, bár a XV. századig viszonylagos függetlenséget élvezett). Megtartotta viszont kedvelt üdülőhely szerepét, olyannyira, hogy a reneszánsz legnagyobb presztízsű közszereplői is itt vásároltak maguknak villákat.
Ezek legkiemelkedőbb példája az Ippolito d’Este bíboros számára épített lenyűgöző villa, mely kertjei mellett páratlan freskóiról is nevezetes. A fényűző nyaralót 1549-ben Pirro Ligorio kezdte építeni a költekezéseiről is nevezetes kardinális számára, aki Lucrezia Borgia fiaként VI. Sándor pápa unokája volt. Ippolito d’Estét III. Gyula pápa nevezte ki Tivoli kormányzójának.

A nyaraló legszebb része páratlan késő-reneszánsz stílusú (manierista) kertje: az árnyas fák, lugasok és lila akáccal futtatott loggiák, a rengeteg szökőkút, vízköpő, hidraulikus orgona, és rafináltan elhelyezett szobrok, a bájos mesterséges grották és az ókori antikvitást dicsérő nimphaeumok mintha csak egy mesevilágba repítenék a bámészkodó turistát. Ippolito d’Este bíboros számos ókori szobrot is áthozatott saját fantázia-kertjébe a szomszédos Villa Adrianából. A kert vízellátását úgy sikerült megoldani, hogy errefelé terelték az Anio-folyót, melyből mérnöki bravúrral megalkotott vezetékeken és medencéken át jut el a víz a kert látványos kútjaihoz. A Villa d’Este - mint a reneszánsz építészet és az itáliai reneszánsz kerttervezés kimagasló példája - 2001 óta az UNESCO Világörökségének része.

1835-ben épült meg Tivoli harmadik jelentőségteljes villája XVI. Gergely pápa számára. A Villa Gregoriana az Anio mesterségesen kialakított vízesésére épült, melynek az esztétikai szempontokon túl praktikussági okai is voltak: megakadályozta a folyó túláradásából eredő árvizeket. A komplexum a város ókori akropoliszának lábánál, a folyóvölgyben került kialakításra, rávilágítva ezzel a romantika antikvitás iránti csodálatára. A Villa Gregoriana talán a legkevésbé látványos park a három közül, azonban csodálatos panorámája - központjában a nagy vízeséssel és a szikla peremén egyensúlyozó ókori Vesta-templom maradványaival - örökre feledhetetlenné teszik. Bár a Villa Gregoriana sem régészeti felfedezéseivel, sem hidraulikai bravúrjaival nem versenyezhet a másik két parkkal, de természeti szépsége oly magával ragadó, hogy méltán kiérdemli Tivoli büszkeségének megtisztelő címét.

Csoda, ha mindezek után csak késő este jut fel az ember a domboldalon elterülő Tivoli városába? Pedig a kisváros hangulatos utcái, régi templomai és ódon erődítményei, s nem utolsó sorban lenyűgöző látképe magukért beszélnek. De ha többre már nem is futja, azért egy kellemes vacsorára mindenképpen térjünk be valamelyik piros-fehér kockás abroszos ristorantéba, feltétlenül megéri!