Iráni képeslapok I.

Irán hatalmas, gyönyörű és elképzelhetetlen kultúrával és történelemmel megáldott ország, szerencsétlen módon mégis az elmúlt század politikai manőverei, és azok hatásai határozzák meg mai megítélését. Sokan alig tudnak többet róla, mint amit a híradásokban hallanak: korábban az irak-iráni háborúk, az 1979-es Iszlám Forradalom, a Khomeini-féle rendszerváltás, aztán a választások, majd a vélt, vagy valós atomprogram. Ha kicsit még jobban belekotrunk emlékeinkbe, valami felderenghet általános iskolás tanulmányainkból is, amikor a görög-perzsa háborúk kapcsán a hatalmas Xerxészről és dúsgazdag Perzsiájáról olvastunk. Bizony, a két ország ugyanis egy és ugyanaz. Egy titokzatos, rejtélyes, lenyűgöző és gazdag világ, ahol vendégszerető és barátságos népek élnek.

Busszal vágtam neki a rettentő távolságnak - át Törökország hosszan elnyúló testén - hogy negyedik napra elérjem Bazargant, a török-iráni határvárost, majd Makut, a meredek sziklák közé beékelt kisvárost, mely középkori történelme, és a Bahá'i valláshoz kötődő helyszíne ellenére meglehetősen vidékiesnek tűnt. Az előző éjszakai határon töltött órák, a várakozás, majd a buszban, kendőben történő alvás után mégis kellemes és friss érzéssel töltött el a szokatlan panoráma, a szikrázó napsütés ellenére is üde klíma és az a más világ, amelynek már semmi köze nem volt az európai komforthoz. 

Innen Kelet-Azerbajdzsán tartomány (a félreértés elkerülése végett, ez Irán egyik észak-nyugati provinciája, mely népességét tekintve azeri török) legjelentősebb városa, Tabriz felé folytattam utamat, mely Irán ötödik legnagyobb települése, s Irán legtöbb városához hasonlóan régi és komoly történelemmel bír. Néhány régész feltételezése szerint egykor itt terülhetett el a bibliai Édenkert, ami azért Irán több városára, vidékére is elmondható lenne. Már csak azért is, mert az óperzsa nyelvből (paridaida) az ógörög nyelvbe (parádeisos) átkerült paradicsomkert az ókori perzsa kultúra jelentős eleme volt. Ezekben a fallal körülkerített gyönyörű parkokban pihentek, vadásztak és gyönyörködtek a korabeli emberek, majd az idő előrehaladtával (és Perzsia terjeszkedésével) e paradicsomkertek keleten és nyugaton, Indiától Marokkóig és Spanyolországig, számos vidéken elterjedtek.

Tabriznak mégis középkori történelme jelentős igazán. Megfordult itt Marco Polo (1275), útban Kína felé, majd Timur Lenk is (1392), aki kifosztotta a várost. A Selyemút jelentős állomásaként a XIII-XIV. században fontos középületekkel, iskolákkal, mecsetekkel, karavánszerájokkal, bazárokkal gazdagodott a város. A még ma is létező történelmi emlékek egyik legjelentősebbike, a csodálatos Kék Mecset 1465-ben épült Jahan Shah rendeletére. Nevét az egykor egész mecsetet beborító kék mozaikokról kapta, de 1779-ben egy földrengés lerombolta az épületet. Mára helyreállították, de az egykori díszítés nem került rá teljesen vissza. Tabriz hajdani és mai gazdagságát jól tükrözik egyébként mindig nyüzsgő utcáin sorakozó antikvitás boltjai, melyek roskadoznak a drága és díszes bútoroktól, vázáktól és csillároktól, melyek alapjában véve a perzsa emberek pompa iránti szeretetének is fokmérői.

Tabriz körül számos érdekes és látványos települést találunk, melyek talán legizgalmasabbja a többezer éves troglodyta (barlang) falu, Kandovan. Aki járt már a törökországi Kappadókiában, az könnyen elképzelheti Kandovan cukorsüvegekhez hasonlatos házait, melyek közül többet legalább 700 éve laknak. Bár Kandovan nem olyan felkapott, mint Kappadókia, a turizmus (elsősorban a belföldi) itt is kezd kiépülni: több barlangszállodát, éttermet is találunk, amellett, hogy a helyi lakosság továbbra is a többszáz éves életmódját folytatja. Bár a villanyt már bevezették, az "épületek" között kanyargó szűkös és meredek "utcákon" csak gyalog, vagy szamárháton közlekednek.

Tabriz után a Kaszpi-tenger felé vettem utam, hogy annak déli partja mentén jussak el Bandar-e Anzaliba, majd onnan, átvágva az Elburz-hegységen, a fővárosba, Teheránba. Mindez leírva egyszerűnek tűnik, az út azonban annál hosszabb és változatosabb. Mielőtt elértem volna a nagyobbacska tónak beillő Kaszpi-tengert, még megálltunk Ardabil városában, egy tipikus vidéki, keleties nagyvárosban, mely elsősorban szőnyegkészítéséről nevezetes, én azonban nem ezért álltam meg. A jellegtelen épületek, a széles utak és a sűrű forgalom között kellett megtalálni Sheik Szafi ad-Din, a Szafavida-dinasztia (1501-1736) névadójának lenyűgözően gyönyörű mauzóleumát, mely első példája volt számomra a középkori perzsa építészet nagyszerűségének. A szentély 2010 óta UNESCO védettséget élvez.

Az iszlám vallási mozgalom, a szufi rend vezetőjeként ismert, kurd származású Sheikh Szafi ad-Din 1252-1334 között élt Ardabilban, a ma is látható mauzóleum-komplexum azonban csak a XVI-XVIII. század között készült el, éppen a Sheikh Szafi leszármazottaiként ismert Szafavidák uralkodásának idején. A csodálatos, csempékkel díszített épületegyüttes belül talán még gazdagabb: aranyozott, áttört mennyezete méltó fedélként borul a nagy ember sírja fölé. Egykor könyvtár, mecset, iskola, ciszterna, kórház, konyhák, sütöde és egyéb irodák is működtek a temetkezési hely épületeiben.

Ahogy közeledtünk a tengerpart felé, zöldellő hegyvonulaton kanyargott keresztül az út, mellette összetákolt asztaloknál mézet, diót, mandulát és pisztáciát árultak a helyi lakosok. Az Elburz itt már alig dombnyi magasságú vonulatai két éghajlati övet választanak el egymástól, a szárazföld mérsékelt égövi klímáját a partmenti szubtrópusitól. Így aztán a Kaszpi-tenger partja igazán látványos és a korábbi tájképhez képest változatos vidék. A keskeny síkságon egymást váltják a rizsföldek és teaültetvények, míg a poros kisvárosokban hatalmas szamovárokból árulják a teát, s a lakosság a fárszin és az azeri törökön kívül oroszul is megérteti magát. 

Bandar-e Anzali Irán egyik legnagyobb kaszpi-tengeri kikötője, s mint ilyen, nyüzsgő város halfeldolgozóval, ipari kikötővel (a város a kaviárfeldolgozás központja, hatalmas hűtőházaiban tárolják a 75-100 kilós, 2-3 méter hosszú tokhalakat, miután kiemelték belőlük az értékes fekete "tojásokat", melyek teljes testtömegük alig egytizedét teszik ki). Este tízkor még nyüzsgött a tömeg az utcákon, a színes lampionokkal díszített tengerparti hal-falatozókban, aztán egyik pillanatról a másikra, mintha elvágták volna, az utcák kiürültek, az emberek elmentek aludni. Persze hiába is akartam volna romantikázni Irán kaszpi-tengeri partján, az amúgy sem sikerült volna, mert hogy olyan lényegében nincs, ahogy klasszikus értelemben vett strandok sincsenek (ez persze az egész országra jellemző, külön intézményeket tartanak fenn a nőknek, és külön a férfiaknak). 

Másnap folytattuk utunkat kelet felé; nem bántam, hogy elhagytuk Bandart, ahol olyan magas a páratartalom, hogy egyfolytában dőlt a víz mindenkiről. Aznapi programom már az Elburz kellemes klímájú hegyszorosaiban, lankáin elterülő falvaiba vezetett, elsőként Masuleh-be, mely 1050 méteres tengerszint feletti magasságban található. Magában a faluban is 100 méteres szintkülönbség van, így - szó szerint - meg kellett mászni a települést. A faluban nincs autóút, csak gyalog lehet közlekedni. Masuleh-et számtalan hegyiforrásban bővelkedő, vadregényes erdők veszik körül, ahol - fekvésének köszönhetően - gyakori a köd. Nekem ezúttal szerencsém volt, szikrázó napsütés fogadott.

Az utolsó Kaszpi-tenger menti város Lahijan volt, s bár a városba nem mentünk be, egy rövid kitérőt tettünk híres szülöttének, Sheikh Zahed Gilaninak (XIII. század, a misztikus Zahediyeh szúfi rend nagymesterének) sírjához. A szent hely lenyűgöző környezetben, az Elburz lankáin, tágas teaföldektől körülvéve található. S bár a város - ahogy nevének etimológiája (selyemváros) is utal rá - selyemgyártásáról volt nevezetes, ma inkább teatermesztésének köszönheti hírnevét, itt voltak ugyanis az ország első teaültetvényei.

A tea egyéb iránt nem őshonos Iránban, a kávét felváltva, csak a XV. százd végén terjedt el fogyasztásának kultúrája, a saját termesztés pedig még később. 1899-ben Mohammad Mirza herceg (aki maga Lahijanban született, majd Teherán első polgármestere, illetve Irán indiai nagykövete lett), elszegődött egy indiai teaültetvényre dolgozni. Ekkoriban a tea az angolok egyik legnagyobb üzleti befektetése volt Indiában, s mivel a herceg jól tudta, hogy üzleti úton sosem tudja megszerezni a termesztés folyamatának titkait, cselhez folyamodott. Mivel folyékonyan beszélt franciául, francia munkásnak eladva magát, minden csínját-bínját megtanulta a teafeldolgozásnak, majd 3000 teapalántával felszerelkezve (immár hercegként, diplomáciai mentességét felhasználva) hazacsempészte az eljárás technológiáját. Így terjedt el a teatermesztés Irán Gilan és Mazanderan régióiban. A herceg lahijani mauzóleuma ma az "Iráni Nemzeti Teamúzeum" része. 

Éjszaka iráni kalandjaim legmerdekebbjét éltem át: átkeltünk az Elburzon. Ez így elsőre nem hangzik különösebben izgalmasnak, aki azonban ott volt a buszon, sosem fogja elfelejteni. A hegység - mely Azerbajdzsántól és Örményországtól a Kaszpi-tenger déli partját követve Türkmenisztánig és Afganisztánig húzódik - Teherán fölött eléri a 4000 méteres magasságot is. Itt található Irán legmagasabb pontja, az 5610 méter magas Damavand-csúcs is. Nos, e hatalmas hegység éjszakai sötétbe burkolózva, félelmetesen meredek szakadékok mentén, sokszor mintegy 600 méteres szintkülönbséggel kanyargó szerpentinekkel, és a legalapvetőbb kivilágítást is nélkülözve várt ránk, hogy átkeljünk rajta, s elérjük a fővárost, Teheránt. Nem egyszer kellett lelassítani, visszatolatni, mert a szembejövő autós sehogy sem fért el mellettünk, ha pedig letekintettünk az ablakból, az útpadkát sem láttuk magunk mellett, csak a félelmetesen sötét mélységet. Azt hiszem, tapintható volt a halálfélelem. Éjjel kettő körül, hulla fáradtan értünk Teheránba. Még jó, hogy két teljes nap pihenés várt ránk a fővárosban.

Teherán, a hatalmas (7,16, az agglomerációval együtt 14 milliós lakosú), modern metropolisz, bár ókori alapítású, csak 1795 óta Irán fővárosa. Ekkor tették ide székhelyüket a Kadzsar uralkodók. Teherán a többi iráni városhoz képest jóval kevesebb látványos középkori épülettel büszkélkedik (csak a XVIII. század elején kezdtek nagyobb építkezésekbe), de még ezek is Reza Pahlavi sah városrendezési elképzelésének áldozatául estek, aki úgy vélte, egy modern városhoz nem illenek a régi épületek. Azért persze így is akad bőséges látnivaló a hatalmas, forgalmas városban. Először is az Archeológiai Múzeum (Iráni Nemzeti Múzeum), ahol olyan izgalmas látnivalókat csodálhatunk meg, mint Hammurapi törvényoszlopának egyik másolatát (az erdeti példányt francia régészek az iráni Szúzában fedezték fel, így került a párizsi Louvre-ba), a Dareiosz perszepoliszi palotájából származó "proskynesis"-domborművet, mely az óperzsa király előtti üdvözlési formát mutatja be, Perszepoliszból származó egyéb épületdíszeket (lépcső, oszlopfő, felirat és egyéb töredékeket), a híres parthus herceg szobrát, illetve egy ókori sómúmiát, melyet a közeli sósivatag tartósított.

Mivel Teherán csak a Kadzsar-dinasztia (1785-1925) idején lett főváros, így ne is keressünk a korábbi időszakból származó olyan lenyűgöző épületeket, mint a Szafavidák Iszfahánjának Shah mecsetét, vagy Ali Qapu-palotáját. Persze azért a teheráni Golestan-palotának (Rózsakert-palota) sem kell szégyenkeznie, mesés kertjei, díszes, a korszakra jellemző sárga-kék csempékkel, és tükörmozaikkal kirakott külső és belső díszítései és felbecsülhetetlen értéket képviselő gyűjteményei mindenképpen említésre méltóak. Az épületkomplexum a város legrégebbi történelmi műemlékegyüttese (1865-ben nyerte el végleges formáját), melyhez 17 palota, múzeum és csarnok tatozik. A palotakomplexumot ugyan Reza Pahlavi sah részben lebontatta, de ami megmardt belőle, az csodálatos képet fest az utolsó sahok világáról. 

Teherán látnivalói közül azonban a leglátványosabb, legérdekesebb gyűjtemény a Nemzeti bank Koronaékszer-múzeuma, a világ egyik legnagyobb és legértékesebb ékszer- és drágakőgyűjteménye. A felbecsülhetetlen értéket képviselő kollekció a perzsa sahok csodálatos ékszergyűjteménye, mely koronákat, diadémokat, kitűzőket, nargilékat, fegyvereket, étkészleteket, trónusokat és ékkövekből kirakott földgömböket tartalmaz, de itt láthatjuk a világ egyik leghíresebb gyémántját, a Koh-i Noor (a Fény hegye) "testvérének" tartott Darya-e Noor (a Fény tengere) gyémántot, és a heverő méretű, híres Páva-trónt is, melyet közel 27 ezer drágakő díszít. A vaskos páncélajtó mögött olyan látvány tárul az ember szeme elé, hogy elképesztő, és szinte már feldolgozhatatlan. Számomra a legérdekesebb az az 1 méter magas és 66 cm átmérőjű földgömb volt, melyet az uralkodó, Nasser-ed Din sah udvari ékszerészei készítettek a kincstárban szanaszét heverő, összesen közel 52 ezer ékkőből, de szakmai hozzáértésük nyilvánvalóan nagyobb volt, mint földrajzi ismereteik, ugyanis meglehetősen fantázia-térképre emlékezet a műalkotás (melyen Iránt gyémántból, a tengereket zafírból, a térítőket rubintból rakták ki).

Utunkat dél felé folytattuk, az ország sivatagos, száraz vidékei felé, ahol olyan mesés városok vártak, mint Iszfahán, Yazd, vagy éppen Shiraz, hogy az ősi perzsa romvárosokat ne is említsem. De mielőtt elindultunk volna hosszú utunkra, még megálltunk Teherán szélén, ahol a hatalmas Behest-e Zahra, az irak-iráni háborúban elesett hősök temetőjének közepén áll Khomeini ajatollah sírját rejtő mecset. A hatalmas, modern komplexum közepén, az aranyozott kupola alatt, az iszlámra jellemző zöld fénnyel megvilágítva nyugszik az imám. Az épületegyüttesben ingyenkonyha is működik, mely a szegény, nincstelen híveket is várja. Az 1989-ben elhunyt állami és vallási vezetőt még ma is igen nagy tisztelet övezi az ortodox hívők között.

Elindultunk hát Irán kietlen sósivatagain keresztül, hogy visszacsöppenjünk a legendás középkorba, Abbas sah mesés világába... de az legyen már egy másik cikk meséje.