Látnivalók Párizsban: a Louvre

Párizs világhírű múzeuma, a Louvre méltó párja lehet a londoni British Museumnak, és a Vatikáni Múzeumnak, hisz gyűjteményét tekintve a világ egyik legnagyobb és legteljesebb kollekciójával büszkélkedik. Ami pedig a látogatottságot illeti, évek óta az első helyen áll a múzeumok között, 2011-ben 8,9 millióan zarándokoltak el a művészetek eme szentélyébe.

A híres intézmény olyan nevezetességekkel csalogatja a látogatókat, mint Leonardo da Vinci (és talán a világ) leghíresebb festménye, a Mona Lisa, a klasszikus görög szobrászat örökéletű gyöngyszeme, a Milói Vénusz, Rodin Gondolkodója, Eugene Delacroix mozgalmas festménye, a Szabadság vezeti a népet, vagy a keleti irodalom (és jog) egyik legkorábbi műremeke, a Hammurapi-sztélé, vagy közismertebb nevén törvényoszlop.

A világ különböző múzeumaiban fellelhető és egyébként egészen máshonnan származó tárgyak sokszor felvetik a kérdést, hogy vajon kit illetne azok kiállításának joga? Hiszen nézzük például ez utóbbi törvényoszlopot (melynek ókori másolatai megtalálhatók a Chicagói Egyetem Keleti Intézetében, a Református Egyház Teológiai Egyetemének könyvtárában, Hollandiában, a berlini Pergamon Múzeumban, valamint a teheráni Nemzeti Múzeumban), ami maga egy Babilonból származó, de akkád nyelven írt törvénygyűjtemény (Kr. e. XVIII. sz.), s melyet később a perzsák saját fővárosukba, Szúzába (ma Irán) hurcoltak. Itt talált rá egy francia expedíció 1910-ben, s került az oszlop Párizsba, a Louvre-ba. Jogosan vitték magukkal, vagy azt az országot illetné a kiállítási tárgy, melynek földjében találták, esetleg azt, ahonnan származik? Csakhogy ha az ókori Babilonhoz közeli Bagdadban állították volna ki, az ismert háborús körülmények okán talán már nem is létezne. Teheránt illetné? De hiszen a perzsák is erőszakkal vitték akkoriban magukkal. E kérdésekre talán sosem fogunk megnyugtató és mindenki számára elfogadható választ kapni. Így viszont sokkal több ember láthatja, mintha akár Bagdadban, akár Teheránban lenne kiállítva az eredeti példány.

A Louvre épületének története a XII. századig nyúlik vissza: az 1180-1223 között uralkodó Fülöp Ágost korában Párizs Európa legnagyobb városa volt, de a király előrelátóan a város védelméről is gondoskodott a potenciális angol-norrmann fenyegetés ellen. Ekkor határozta el a Szajna jobb partján egy erőd építését, mely Louvre néven vált ismertté. Az évszázadok során az erődítmény kastélyként (chateau), királyi vadászházként, várként funkcionált, miközben többször is átépítették, először gótikus, majd reneszánsz stílusban, benne élt Medici Katalin, IV. Henrik, míg nem XIV. Lajos a versailles-i kastélyba költöztette udvartartását. Ennek ellenére a Louvre kibővült, s ettől fogva a királyi hivatalnokok, művészek és tudósok lakhelye lett. 1793-ban alakították át múzeummá, majd III. Napóleon korában (1852) nagyméretű felújításon esett át: a Louvre és a Tuileriák egyetlen óriási palotát alkottak, amelyben az udvartartás, a minisztériumok, a múzeum, a képtár, kertek, katonai dísztér, lovaglóiskola is elfértek. 1871 óta – amikor a Tuileriák palotája leégett – azonban csak a pénzügyminisztérium és a múzeum van a Louvre-ban.

1989-ben építették hozzá a rozsdamentes acélból és üveglapokból készült, 21 méter magas piramist, mely a legtöbb párizsit megosztja. Üveglapjainak száma a városi legenda szerint 666, ami az ellenzők legfontosabb ütőkártyája, mondván, ez a Sátán száma. A tervezőiroda szerint az üveglapok száma 698, de eddig még nem sikerült egységes darabszámot kapni rá.

A múzeum 652 ezer négyzetméteres területén több mint 30 ezer műtárgyat őriznek, így egy nap alatt is csak nagyon felületesen járható be az egész gyűjtemény. Ha minden darabját értékének megfelelően, rendesen szeretnénk megtekinteni, egy élet sem lenne elég rá.

A francia főváros további nevezetességeiről a Látnivalók Párizsban című oldalon olvashat részletesebben.