Róma, szieszta, cappuccino

Giuseppe békésen ücsörög a sarki taverna teraszán, cappuccinoját kevergeti, előtte kiterítve a La Gazetta Dello Sport friss példánya. Vincenzo a háta mögül érkezik, barátságosan megpaskolja a vállát, hangosan üdvözlik egymást, gazsulálnak. Sorjában jönnek a többiek is, Rocco, Massimo, Matteo és mások, leülnek az asztal köré, kávét rendelnek. Giuseppe 66 éves, Vincenzo 72, mindenki a nyugdíjkorhatáron túl. Békés mindennapjaikat élik Rómában, 2011. július, délelőtt tíz óra, 38 fok.

Na, pontosan ez az, amiért imádjuk az olaszokat. Merthogy nagyon tudnak élni, élvezni az életet. Nem veszi kedvüket a szédítő hőség, aki olasznak született, az minden egyes nap belövi a séróját, vasalt ingbe bújik és lemegy a törzshelyére társasági életet élni. Itália-szerte így élnek az emberek, és ez bizonyosan nem változik majd az idők végeztéig. Náluk ez életforma és nem pénzkérdés, mintahogy nálunk sem lenne az.

Mi sem tehetünk mást, betartjuk a vonatkozó törvényeket („Rómában, mint a rómaiak”, tudjuk jól…) és csavargunk a kánikulában a kanyargós utcákon, hosszabb kávészüneteket és tésztapartikat engedve meg magunknak. Rómában az a nagyszerű, hogy minden fontosabb nevezetesség közel esik egymáshoz, nem szükséges tömegközlekedni, mivel az útikönyvek ajánlásai pár nap alatt kényelmesen bejárhatóak.

A látnivalók több, mint kétezer év kultúráját ölelik fel. Ezek bármiféle művészettörténeti előismeretek és tanulmányok nélkül is, pusztán önmagukban élményt jelentenek mindenkinek. Nem szégyen az, ha nem vagyunk naprakészek a különféle történelmi színtereken, vagy bizonytalanság támad az épületek, szobrok alkotóit illetően.

Nemigen hinném, hogy a japán turistacsoportok úgy an block mélyebb tudással rendelkeznének mondjuk Michelangelo festészetét illetően, mint az átlag magyar – megnézni, rácsodálkozni és lefényképezni a sixtusi kápolnát internacionális foglalatosság.

Az a szép Rómában, hogy a bámészkodás, nézelődés teljes értékű program. Vízum nélkül besétálhatsz egy békés állam területére (Vatikán), majd araszolgatsz a turisták által megszállt területeken (az örökké zsúfolt Trevi kút és a Spanyol-lépcső környékén), de a történet vége mindig ugyanaz: beülni egy lasagnara vagy gnocchira a számos pizzéria valamelyikében. Közben magadban megállapítod, hogy a város teljesen kiaknázta az Édes életben és a Római vakációban felmerülő üzleti lehetőségeket, a helyi arcok közül többen még mindig Mastroiannik és Gregory Peck-ek akarnak lenni, a plakátokon, táskákon, bögréken és kulcstartókon Audrey Hepburn és Anita Ekberg utalnak rá, hol is vagy tulajdonképpen. Az új hős, az aktív nyálelválasztásáról elhíresült színész (bocs…) Francesco Totti, minden olasz fociszurkoló nagy haverja, szintén a Város Arca: alig akad olyan belvárosi pizzéria vagy üzlet, ahol falra tűzött polaroid-kép és autogram ne tanúsítaná a tulajjal való szoros ismeretségét.

Ha barangoltál eleget az egyáltalán nem mellékesen tűző napon a macskaköves sétálóutcákon és volt tonhalas saláta meg kapribogyós pizzaszelet is helyi borral kísérve, akkor tulajdonképpen a római élet esszenciáját már átélted. Beleszerettél a városba, irigykedhetsz az olaszokra, a menő robogóikkal és a hosszú sziesztáikkal együtt, életed végéig. Azonban egy jó tanács: Róma határait nem hagyhatod el mindaddig, amíg egy helyi fagyit el nem nyaltál. Ezt bármelyik sarkon megteheted, nem tudsz mellélőni, a választék túlzó, a minőség szenzációs.

Csak utána mondhatod, hogy arrivederci amore!