Jof Fuart: egy csúcs és két élet története

Az élet néha pont olyan, mint egy hegyi ösvény: megküzdünk, míg felérünk egy kilátóponthoz, de átjár a boldogság, ha sikerül. Néha meg rettenetesen eltévedünk, ázunk, fázunk, elvétjük a helyes utat, és  van olyan is, hogy átkozzuk magunkat, hogy belevágtunk az egészbe. Az egy biztos: nagyon elfáradunk a végére. Mégis, a veszélyek és nehézségek ellenére, szeretünk a hegyen lenni. 

Csapatosan vagy magányosan vágunk neki a keskeny ösvényeknek, hol van mibe kapaszkodni, hol szellős párkányokon egyensúlyozunk, és csak az ügyességünkön múlik egy kaland kimenetele, sőt, előfordul, hogy a puszta szerencsén múlik vagy magasabb erőktől származó segítség kell a baj elkerüléséhez. De most nem az általánosságokon van a hangsúly, ugyanis egy nagyon is konkrét hegyről szeretnék írni: a Jof Fuart 2666 méter magas csúcsáról. 

A hegy a Júliai-Alpok olasz részében található, a Mangart és a Jof di Montasio tőszomszédságában, utóbbi félelmetes fala teljes egészében megcsodálható a Jof Fuart csúcsán őrködő Máriácska mellől. De széles körpanoráma tárul fel innen három ország legszebb hegyei felé: Olaszország irányában a Dolomitok távoli csúcsai zárják a horizontot, Ausztria felé a Magas-Tauern terül el, a Glockner összetéveszthetetlen formájú kiemelkedésével, Szlovénia pedig a Mangart mellett a Triglav hármas csúcstömbjével képviselteti magát a hegyek szépségversenyén. 

Könnyen eljuthatunk erre a helyre, ha a családias Corsi menedékház felől felgyalogolunk egy hosszú, meredek, a mészkősziklák alatt kanyargó ösvényen, és a fáradságunk díja lesz az előbb tárgyalt kilátás.

A helyszín bemutatásával meglennék, de mi a cselekmény? Nos, a hegyek világa szeles és hideg közeg- nem a könyörületességéről és a gyengédségéről híres. Aki sokat járja a sziklák és a gleccserek vad tájait, picit hozzá is szokik zordságukhoz, kevés megható dolgot talál a magasban. Mégis, most melegség költözött a márvány-Mária kőszívébe.

Történt, hogy négy évvel ezelőtt egy bihari fiúcska nagyot gondolt: megismeri az eddig távolinak és ismeretlennek tűnő magas hegyek hangulatát. Nem kímélte magát, nem riadt meg sem a mélységtől sem a magasságtól, dacolt a szédüléssel és a fáradtsággal, és tapasztalatának hiányát odafigyeléssel és kitartással kompenzálva végigmászta az ezeket  a csúcsokat összekötő via ferrata útvonalat, az Anita Goitant. Mivel élete szerelmét is éppen így hívták, eldöntötte, hogy elhozza őt erre a helyre. A tűzkeresztség színhelyére, ahol ő más emberként jött le a hegyről, mint ahogy felment: új dimenzióját ismerte meg akaratának és fizikai, szellemi teljesítőképességének. 

Az élet fonalát azonban néha külső erők bogozzák össze: a távolság és a hétköznapok örökös kétkedése, bizonytalan élethelyzetei messzire sodorták őket egymástól. De lehet más nevet vagy testet adni a bennünk lakozó kötődések, tartósan nem küzdhetünk az ellen, ami már egyszer eldöntetett: az ösvény újra visszatalált, számukra véget ért a tévelygés. Most boldogan és kissé kifulladva másztak fel az ösvényen, már csak tíz méter volt hátra a legmagasabb pontig, amire annyira szerettek volna közösen feljutni.

Minderről persze mit sem tudtunk: csak szuszogva kaptattunk fel a csúcsra, amely másnak lehet, hogy csak egy, a számtalan megmászott magaslat közül. Megálltunk, kifújtuk magunkat, beírtuk nevünket a csúcskönyvbe, nézegettük a lemeneteli útvonalat, meg a környező hegyeket, mikor végre kibökte, miért is kellett mindenképpen felmászni ide- a helyre, ami annyira fontos neki, és mostantól már mindkettőjüknek örökre emlékezetes marad. Mi, kívülállók, már megsejtettük az izgalom vibrálását és annak okát, ezért diszkréten odébb somfordálunk, hogy ne zavarjuk a pillanat meghittségét. 

A bihari fiú, aki négy éve még komoly kihívásként élte meg ezt a hegycsúcsot, most még komolyabb próbatétel elé nézett. Kis táskájából két csillogó apróságot vett elő, és komoly, picit elcsukló hangon megkérdezte mászótársát: Leszel a feleségem?