A Csontvázpart

Milyen is a Csontvázpart? A világ egyik legelhagyatottabb partvidéke. A ködös óceán partra segítette hajók temetője. És persze marasztaló végtelen homoktenger. Ennyi, és ennél valahogy mégis sokkal-sokkal több.

A dűnesízés után tettünk még egy gyenge próbálkozást homokvitorlázás ügyben, sajnos eredménytelenül. Ügyes-bajos dolgaink elintézése (kisebb családi ház építéséhez elegendő homok eltávolítása a fényképezőgépből-objektívből, ill. házi feladataink beküldése, egy időre az utolsó füstjelek elküldése szeretteinknek) után indultunk tovább északra. Cél a Cape Cross és a Csontvázpart.

Cape Cross az ország legnagyobb fókatelepe, néhány hónapja még jelképes 120 ezres fóka kolónia élt. Azóta, mint a park recepcióján megtudtuk, 80-90 ezerre csökkentették a létszámot, ráadásul nem túl humánus módon. Elképzelni nem tudom az eredeti állapotokat, még a mostani helyzet is erősen emlékeztetett a Dagály szebb napjaira a legforróbb augusztusi időszakban.

Az info birtokában valahogy nagyon rossz érzésekkel indultunk a partra. Be is jött, nem egy vidám, kedves hangulatú helyre értünk. Valószínűleg még az állatok sem tették túl magukat a történteken, nem a delfin show-kban megszokott mosolygósállatokat láttuk. Egy irdatlan méretű „strandoló” siratókórusba futottunk bele. Feszültnek tűntek az állatok is, nagyon sok verekedést láttunk, rengeteg volt a sérült fóka. Nem is időztünk sokáig, szinte menekültünk a helyről.

Namíbia partvidékét körülbelül Swakopmund felezi meg. A délebbi szakaszok nagyrészt zártak, rengeteg a gyémánt bánya ezen a részen. Dél-Afrikával szemben, ahol sok gyémántbányába vezetnek turistautakat, ezeket meglehetősen szigorúan őrzik. Még a leselejtezett gépeket sem szállítják el, a bányák területén kicsapják homokba. Hely van, a homokviharoknak hála záros időn belül úgyis atomjaikra hullanak: a helyiek szerint egy jobb fajta homokvihar fél óra alatt fémtisztára csiszol egy autót. A többiről gondoskodik a tengeri sós pára.

Az északi szakasz a Csontváz part. Az elképzelhető összes féle „csontváz” megtalálható itt, a zátonyra futott hajókétól az elhagyott, bedőlt fúrótorony maradványain át a hófehérre szikkadt csontokig minden.

Az út pár száz méterrel a part mellett visz, Zoli kitalálta, hogy menjünk le a partra... én pedig már kanyarodtam is, sok nyom vezetett a vízhez. Okultam a swakopmundi elsüllyedésünkből, a necces, süppedősnek látszó rész előtt rutinosan megálltam, onnan gyalog mentünk tovább.

Nézelődtünk, fotóztunk, indultunk tovább. Volna. Fő a lustaság, nem álltam neki tolatni, simán körbe akartam fordulni a kocsival. Igen, igen, belesüppedtünk a parti homokba. Én voltam. Mea culpa. Májfolt. De tényleg nem tűnt süppedősnek.... És még mindig csak 1:1. Mármint elsüllyedésileg, mert a defektek tekintetében vezetek. Megpróbáltuk kitolni. Nem ment. A múltkori esetnél a repcsiről hozott pokróc jelentette a zseniális megoldást, most az sem működött.

A nagy próbálkozásokkal sikerült olyan mélyre beásni a kocsit, hogy megfeneklett az alja, de még az orra is....

Ásás, persze puszta kézzel, parton talált kagylóval, lapos kaviccsal, vagy ami éppen a kezünk ügyébe akadt, emelés, kövek a kerék alá, próbálkozás.... 40 cm-rel kijjebb vagyunk. Újabb próba, újabb megfeneklés... Szerény becsléseink szerint 12-14 emelés, és közel fél tonna lapos kő odacipelése árán, de 4 óra alatt sikerült kiásni magunkat a homokból. Mindezt mosolyogva, poénkodva, egymás keze alá dolgozva. Pedig a levegőben vastagon benne volt, hogy ott éjszakázunk, idővel a keselyűk martalékává válunk, és jelentős szerepet kapunk a Csontvázpart méltó hírnevének megőrzésében. Csapatépítő feladatnak -nem, mintha szükségünk lett volna rá- kiváló volt, ajánlom a szakembeek figyelmébe.

Ha a hivatalos eredmény megfeneklések tekintetében döntetlen is, de ezzel a 4 órás meneküléssel azért nyerő vagyok.

Szabadulásunk után robogtunk tovább. Ötletünk nem volt, hol töltjük majd az éjszakát, és persze a megálmodott világosban érkezésről, grillezésről már rég lekéstünk. A hideg Atlanti áramlásnak köszönhetően amúgy is olyan vacogós idő lett, hogy leghőbb vágyunk egy begyújtott olajkályha diszkrét közelsége volt. Szerencsére az út mellett rátaláltunk a „108 miles" c. kempingre, finom forró vízzel a zuhanyzóban. Bár ringatni nem kellett, a pár méterre lévő óceán hullámzása jócskán megkönnyítette az elalvást.

Hogy pótoljuk ez előző nap homokozással töltött 4 órát, reggel 5-kor keltünk, indultunk a Skeleton Coast Parkba. Nem voltunk messze tőle, 20 perc alatt megérkeztünk a kapuhoz, ahol folytattuk a békés szunyókálást, mivel a kaput csak fél 8-kor nyitották, az ünnepélyes zászlófelvonást követően. Hmm... ebbe a hibába már másodszor futottunk bele, legközelebb kicsit alaposabban kéne irodalmaznunk. Mentségünkre szolgáljon, hogy menet közben viszonylag szűkösek az információhoz jutás lehetőségei.

Körbeugráltuk egy zátonyra futott hajó roncsait, egy szétesett, bedőlt fúrótornyot, amit valamilyen halászmadár típus teljesen belakott, és egy helyen kimentünk a partra.... nem, nem mertünk kocsival, csak kisétáltunk. A homok tele volt állatnyomokkal, köztük egy olyan macskaféle (???) nyommal, aminek mérete kb. fele akkor a volt, mint Zoli 43-as cipőnyoma. És persze elképesztő mennyiségű hófehér csonttal.

A tervezettnél rövidebben időztünk a parkban, és tepertünk az első benzinkút felé, erősen necces volt, kitart-e a benyánk addig. Az utolsó kutat úgy 3/4 tank környékén hagytuk el, azóta nem jártunk település közelében, az út szélére pedig ebben az országban nem nagyon raknak benzinkutat.. Addig-addig siettem, míg sikerült egy újabb nagy követ telibe találnom, és persze a kerék kihajlott, leeresztett... (defekt ügyben 2:0 a javamra). A napi rutinunknak megfelelően vettük elő az emelőt, raktuk fel a virslit, és mentünk tovább. Most már Zoli vezetett, nekem bőven elég volt az elmúlt két napi frusztráció...

Ismét szerencsénk volt, nem túl messze találtunk egy „gumijavító műhelyt”.

A fickók pikkpakk meg is csinálták a kereket, majd közölték az árat. 110 namib dollár. Ügyes próbálkozás volt a srácok részéről. Kár, hogy nem jött be. Az előző, hasonló akciónk pontosan 100 dollárral volt olcsóbb. Zoli mélységes felháborodását látva megkérdezték, mennyit vagyunk hajlandók fizetni. Nagy jókedvünkben 30 dollárt ajánlottunk, amibe boldogan belementek. Cserébe viszont felvettünk egy stoppos fiút, aki náluk próbált valami fuvart szerezni a legközelebbi benzinkútig. Gondoltuk, kicsit összehúzzuk magunkat, elpakolunk a degeszre tömött kocsiban és beférünk. Akkor megláttuk a srác bőröndjét..... Szegény biztos nem erre számított, nyakában a térdeivel, ölében a bőrönddel alaposan beszorítva döcögött el velünk benzinkútig. Ott aztán nem nagyon vesztegette hálálkodással az időt, egyszerűen lelépett...

Mi pedig haladtunk tovább Kamanjab felé. Ezen a környéken élnek a himbák. Egy törzs, akik megőrizték régi életmódjukat. A férfiak ágyékkötőben járnak, a nők is hagyományos ruhában járnak le a közértbe. Hajtincseiket agyagos-zsíros keverékkel sodorják, sokan a bőrükre is felkenik a masszát, ettől (is) aztán egészen különleges színük-kinézetük lesz.

A falu egyébként egy tipikus afrikai falu, sok-sok ilyenen mentünk már keresztül, csak hát itt az emberek egy része más hagyományok szerint él. A helyi bottle store előtt leparkoltunk, elgondolkodtunk, hol is kéne kezdeni a himbás történetet. Bementem a boltba érdeklődni, ahol vagy hat nő rontott rám, nagyon lelkesen ölelgettek, kínálgattak.... nem volt ez szokás eddig, kicsit megilletődve araszoltam ki a boltból. Elindultunk a falu központja felé, mikor szembejött A lány. Először még csak suttyomban, paparazzik módjára fényképezgettük, messziről, telével.

Mikor közelebb ért, komolynak tekinthető activity-s tapasztalatainkat kihasználva megkérdeztük tőle, csinálhatunk-e róla pár képet. Nem sokat teketóriázott, lekommunikálta, hogy persze, fejenként 20 dolcsit fizessünk. Ezen meg mi nem gondolkodtunk sokat, perkáltunk, aztán kattintgattunk.

Nagyon szép lány volt, Zolira pedig különösen kedvesen mosolygott. Sajnos beszélgetni –közös nyelv hiányában– nem tudtunk vele. Ebből adódott is némi zavar. A lány elkezdte bontogatni a derekán lévő övet, és kérdezett valamit. Én azt hittem az övet akarja eladni, Zoli egészen mást látott az esetben. Könnyen lehet, hogy neki volt igaza.... pedig a hasonló esetekre Ritával mi szoktunk érzékenyebbek lenni, akár a korábban New Bethesdában bekopogtató pillangók rejtélyéről, akár a Fokvárosi backpackersben "eltévedt" kínai kislányról legyen szó. Zoli gyorsan visszautasította a lehetőséget –bármi legyen is a megoldás– is szaladtunk, hogy még este bejuthassunk az Etosha Nemzeti Parkba.