Délutáni edzés a namíb síválogatottal

 A nálunk kevésbé szerencsés, melegebb éghajlatra kényszerülteknek sem kell lemondaniuk a sízés öröméről. Síelnek, ahol tudnak, ha homokon, hát homokon....

  Az első swakopmundi reggeli után kicsit megmerítkeztünk a civilizáció nyújtotta lehetőségekben, én a memoárjaimat írtam, Zoli a leadandó cikkén dolgozott, mikor összenéztünk és az asztalra csaptunk, hogy csak nem tölthetjük ezzel a napot…. A dűnesízős társaság nem válaszolt az emilemre, így elindultunk személyesen megkeresni őket. Győzelem, megvannak, tök jó fej a srác, holnap délutánra meg is beszéltük az akciót!!!!!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!! Nem nagyon lehet letörölni a vigyort a fejemről. Engedve Zoli vitorlázós mániájának elindultunk megkeresni a homokvitorlázós egységet is. Némi körbejárás után meg is találtunk a helyet, de sehol senki… Sebaj, némi bohóckodás azért nem maradhat ki most sem. Én még óvatos duhaj voltam, viszonylag visszafogottan kézifékes-fordulóztam, de mikor Zoli megkaparintotta a kormányt, nem bírt magával, beveretett a mély homokba. És elsüllyedt. Ahogy kell. Röpke egy órás Dakarhoz méltó küzdés volt, mire kivakartuk a brekuszt a homokból. Persze mindezt a déli 40 fokban (reméljük a Dakar Xtreme fokozatra már nem kerítünk sort). Ismét bebizonyosodott, hogy a repülős takaró a világ legpraktikusabb találmánya. A puszta kézzel kiásott brekusz újra-és újra beragadt, de a homokra fektetett pokrócon szép lassan ki tudtunk araszolni a biztonságos részre. Délutánra kimentünk a Spitzkoppe szikláihoz. Bár szép képeket láttam róla, nem reméltem túl sokat. Ehhez képest mindketten el voltunk ájulva a helytől. Meseszép hegynyi monolit sziklák, az egyiknek fel lehet mászni a tetejére…. Nem egészen egy óra elteltével mindketten túl voltunk a 100. fotón…

Este engedve Zoli „német típusú gasztroturista hajlamaink”, elmentünk vacsorázni. Kardhal és cápa steak-et ettünk, mindkettő nagyon fini volt… Reggel elég nyűgösen, fejfájósan ébredtem. Felhős, hideg idő is volt hozzá, jól esett a polár pulcsi, sőt, időnként kevésnek is éreztem. Ilyen mélabús fejjel csak nem indulhattam neki a fő attrakciónak… bogyesz, kis pihi, az indulásra nagyjából rendbe is jöttem. Mire a sícipőt kellett felpróbálni, már teljesen. Egy darabig két kocsival mentünk ki a dűnékhez, de valahol azon a környéken, ahol előző nap elsüllyedtünk, átszálltunk Henrikhez. A Matterhorn-hoz már sícipőben baktattunk ki, hűtőládával a hónunk alatt. Szerencsére nem volt annyira meleg, mint vártuk, alig volt 30 fok felett (nehezen szoktuk meg, hogy a parti dűnesor két oldala között kemény hőmérséklet-különbség van). Henrik elmagyarázta a teendőket. Nem a dűne gerincén mászunk fel – bár ott a legkönnyebb, és lehetőleg az ő lábnyomába lépjünk, hogy ne tapiskoljuk a kelleténél jobban össze a „hegyet". Amúgy meg, ha nem bírom, szívesen cipeli a léceimet. (Nem képzeli??? Nem olyan családból származok én….) Szépen a vállamra kaptam a lécemet, mondtam nekik nyugalom, megyek én, legfeljebb kicsit lassabban, mint ők… de még csak ezzel sem volt nagy gond, viszont a gőzmozdony fújtatása hozzám képest…. Megkaptunk az instrukciókat a lecsúszáshoz: hátra kell dőlni (semmiképpen sem előre), és nem szabad a lécet az élére tenni… menni fog…. semmi gond…. Ezek a típushibáim, hozom a gyengébb formámat, és istenien fogok síelni a homokon. Aha. Az első kanyarig. Ott úgy, ahogy kell, léc élére, én bekanyarodok, léc megáll, én pedig leülök…. Semmi baj, feltápászkodok, és néhány hasonló akcióval, de élve lejutok. Csatolás, irány fel a tetőre újra, ennyire mégsem lehetek béna…. Henrik kiveszi a kezemből a léceimet, két párral a hátán szalad fel a hegyre. Én gőzmozdonyosan döcögök a pasik után. A második körben Zoli sízését veszik videóra. Állítása szerint tökre nem tud síelni. Most baromi jól csinálja. Nyomulok utána, valamivel jobb, mint az előző kör, de háááát…. Most én leszek a videó sztár, meglepően jól sikerül a menet, Henrik szerint majdhogynem gyorsabban jöttem le, mint ő (rutinos turista kalauz…. hogy lennék már gyorsabb? Valaha NDK-s válogatott volt északi összetettben. Most Namíbiát szeretné képviselni a téli Olimpián. Amúgy meg még mindig versenyezget Európában is, nem is rosszul….). A cipő rommá törte mindkét bokámat, de csak teljesítettük a célul kitűzött hat kört. Szó se róla, az utolsó körre jól elfáradtam már, ennek örömére egy tisztességeset zakóztam a hegy közepén. Ahogy kell, léc leold, ott marad, én csúszok tovább…. Miközben próbáltam felaraszolni, elgondolkodtam, mennyivel jobb lenne fütyörészve gatyaféken lecsúszni, és Henriket felküldeni, elvégre az ő léce… meg hát csak-csak ő vitte fel, akkor hozza is le….. de persze ez csak delíriumos álom volt, felmentem érte, felcsatoltam, lehoztam és vigyorogva megnyugtattam, hogy jól vagyok, semmim nem tört el, csak minden létező helyet teletömtem homokkal…. Hálából, hogy nem zavartam fel még egyszer a dűnére, elővett a hűtőláda titkos rekeszéből egy üveg Amarulát, jeget és kristálypoharakat (na jó, konyhai vizespoharat), és a jól végzett munka örömére koccintottunk.