Iráni képeslapok II.

Az Irán északi vidékein, illetve Teheránban tett látogatásunk után elindultunk az ország délebbi vidékei, a történelmi Perzsia szíve felé. Sivatagok, oázisvárosok és mesés régi települések vártak, ahol szemem elé tárult az Ezeregy éjszaka meséinek keleties hangulata. Teherán után nem sokkal már tágas sósivatagok tarkítják a vidéket, melyeken legfeljebb a kiváló autóutak vágnak keresztül, gyalog azonban hamar feladná itt a ember. Első megállónk az iszlám egyik legszentebb városa, Qom volt, mely egyrészt az itt található Fátima-al-Masumeh szentélyről, másrészt arról nevezetes, hogy ez a város a siíta iszlám legnagyobb központja, számos papi iskolával és vallási hivatallal. Fátima Mohamed próféta legkedvesebb leánya volt, aki 816-ban bátyjához, Reza imámhoz igyekezett Medinából Mashadba, de útközben megbetegedett, s ezen a helyen meghalt. Amikor egyszer Reza imámot megkérdezték, hogy számít-e valamit, ha a hívők elzarándokolnak Fátima sírjához, azt felelte, aki megteszi, biztosan a Paradicsomba jut.

Kashan az első nagyobb oázis a Qom-Kerman közti sivatagos úton. A hangulatos kisváros I. Abbas sah (XVII. század eleje) Szafavida-uralkodó kedvenc tartózkodási helye volt, így nem meglepő, hogy az uralkodó pompás épületekkel gazdagította az elragadó városkát. Ilyen például az Aga Bozorg mecset, melyet Irán egyik legszebb iszlám épületének tartanak, vagy a dinasztia idején rendbe hozott bazár, melyet kora reggel néztem meg, amikor a boltocskák még zárva voltak, csak az ódon épületek hangulata lengte be, a boltíves árkádok, kicsiny udvarok, fürdők és imafülkék összevissza sikátorokban követték egymást. Kashan határában Irán egyik legnevezetesebb parkja, a Fin-kert terül el: a zárt, magas falak mögött szabályosan kialakított kert minden korszakban kedvelt volt. Az ókorba e kertekben tartották vadászataikat az Akhaimenida uralkodók, számos forrásban olvashatunk "paridaidákról", ami az óiráni Szet Könyv, az Aveszta nyelvén Paradicsomkerteket jelentett. Ez a szó került át később az európai nyelvekbe is édenként. A Fin-kert 1852-ben politikai gyilkosság színhelye volt: itt öltette meg egy merénylővel a fiatal Nasser-ed Din sah Amir Kabir kancellárt, aki az orosz befolyás helyett Irán függetlenségéért harcolt. 

A XIX. századi perzsa építészet csodálatos példája a Borujerdi-ház, mely egy módos kereskedő tradicionális lakóháza volt (több ilyen XIX. századi kereskedőházat is találunk Kashanban: Tabatabaei-, Abbasian-, Amerian-ház). A házat 1857-ben Ustad Ali Maryam építész tervezte Haji Mehdi Borujerdui-nek, aki azt menyasszonyának ajándékozta. A hölgy a tehetős Tabatabaei-család sarja volt, akiknek a híres építész évekkel korábban szintén tervezett egy hasonló házat, amely ma szintén látogatható. A ház - melyet 18 év alatt 150 munkás épített - egy csodálatos négyszögletes kerttel, mesés falfestményekkel (melyek alkotója az udvari festő, Kamal-ol-molk volt), három darab, 40 méter magas széltoronnyal (a helyi légkondicionáló), és a tradicionális perzsa lakóépületekre (biruni, daruni) jellemző három bejárattal büszkélkedik.

Az elragadó, vörös agyag-házairól nevezetes kis Abyaneh falu már a Karkas-hegység lankáin terül el. A kisváros Irán egyik legrégebbi településeként élénk turisztikai forgalmat bonyolít, mely főként a tradicionális ünnepek idején jelentős. Abyaneh arról is nevezetes, hogy az itt élő zoroasztriánusok másféle ruházatot viselnek, mint amit Iránban a nőktől megszokhattunk. Tradicionális viseletük, a fejet, vállakat és felsőtestet beborító, fehér, nagyvirágos kendő és a térd alatt érő szoknya az utóbbi évtizedekben állandó konfliktusforrás a kormányzattal és a vallási vezetéssel, melyet minduntalan igyekeznek betiltani - eddig szerencsére sikertelenül. 

Az Elburz-lankái között fekvő Masuleh-hez hasonlóan itt is számtalan esetben találkoztam azzal a helykihasználó építészeti megoldással, hogy az a tér, ami az egyik háznak a teteje, a felette állónak az udvara. Számtalan régi épület is található a kisvárosban: a Szaszanida-korszakból (224-641) származó zoroasztriánus tűztemplom, egy ugyanebből a korból való erőd maradványa, illetve számos mecset (közülük a Hajatgah-mecset a korai Szafavida-korszakban, a XVII. század elején épült, ennél is régebbi az Ilkhanidák korából származó Porzaleh-mecset, mely a XIII. században épült, a legrégibb pedig a XI. században épült Péntek-, vagy más néven Jam'e-mecset).

Más hangulatos oázisvárosok Nain, illetve Meybod. Mindkettő olyan hangulatú és olyan panorámát kínál, mintha csak a középkorba csöppentem volna vissza. Nainban található Irán egyik legrégebbi mecsete, mely még a VIII. században épült. Meybodban már több látnivaló is akad, így egy legalább 1500 éves preiszlám erőd, a szárított sártéglából épült Narin Galeh, mely a Galeen-dombról őrzőn tekint le a városra. Sajnos az erőd egy része szintén Reza Pahlavi sah modernizációs törekvéseinek esett áldozatául. Megmaradt viszont az egyik gyönyörű bástyája, mely leginkább úgy fest, mintha egy óriás gyerek homokozóvödréből öntötte volna ki a formát. Ugyanitt láthattam néhány szép példáját a tradicionális, kupolás iráni víztározóknak, az ún. Ab anbar-oknak (ab = víz, anbar = tároló) is, ahol a vizet a föld alatt kialakított ciszternában tárolják, s a szintén tradicionális széltornyok segítségével tartják hidegen.

Este volt, mire Yazdba, Irán legnagyobb oázisvárosába értünk. Ez a város a zoroasztriánus kultúra központja, mely e valláshoz köthető látnivalók mellett számos gyönyörű muszlim épülettel is büszkélkedik. Abszolút kedvenc várost nem tudnék említeni, minden esetre az egyik legnagyszerűbb település volt számomra. Különleges hangulata, lenyűgöző látnivalói, és a tradicionális szállás, ahol két éjszakát is eltöltöttünk, komolyan a szívembe zárták a várost. Yazd egyedülálló építészetét a környező sivatag nyújtotta viszonyok határozták meg. Alapításának ideje visszanyúlik a történelem hajnaláig, a Méd Birodalom idejére, így ma már több mint 3000 éves, ma ismert nevét azonban a szaszanida uralkodóról, I. Jazdagirdről kapta (Yazd testvérvárosa Jászberény, a Jászságban ugyanis iráni eredetű jászok telepedtek le).

Ekkoriban lett a város a zoroasztriánusok egyik legfontosabb központja, s mint ilyen, ma is számos zoroasztriánus műemléket nézhetünk meg. Az egyik legérdekesebb a város határában, már a kopár sivatagban magasodó Hallgatás tornyai, melyek évszázadokon keresztül temetkezési helyként funkcionáltak. Ezek sokban hasonlítanak az Indiában ma is használatos párszi "dakhmákhoz", de Yazdban a fertőzésveszély miatt már jó ideje (a XX. század közepe óta) nem használják őket. E temetkezési mód lényege, hogy a holttesteket e felül nyitott, magas tornyokba helyezték, ahol a csontok megtisztítását a dögevő madarakra, a napra és esőre bízták (hitük szerint a tűz és a föld szent, ezért azokat nem szentségteleníthették meg a bomló holttestek), majd a letisztított csontokat a középen kialakított gödörbe, az ún. osszáriumba söpörték. A másik zoroasztriánus műemlék az Atashkadeh, vagyis a tűztemplom, ahol Kr. u. 470 óta folyamatosan ég a szent láng. Homlokzatán a Faravahar szimbólum, a zoroasztriánusok szent jelképe látható, mely már az óperzsa Akhaimenida királyok palotáin is megjelent (ez a madárszerű ábrázolás a laikusok számára - a zoroasztriánus, indiai elnevezésén párszi vallású - Freddy Mercury búcsúkoncertjéről lehet ismerős, a Wembley stadion színpadának homlokzatát díszítette). 

Yazd iszlám épületeinek egyike a lenyűgöző Amir Chaqmaq, amely ma a mögötte húzódó bazár látványos bejárati homlokzata, eredetileg azonban egy ún. tekyeh-nek épült, ami a siíta muszlimok gyülekező helye volt, ahol Husszein bin Ali halálát siratták. Nem messze innen magasodnak Irán legmagasabb minaretjei, melyek a gyönyörű Péntek-mecsetet (Masjid-e Jame) díszítik. Persze az imahelynek nem csak minaretjei, de gyönyörű csempedíszítésű kupolái, sőt egész belső kialakítása is lenyűgözőek. Azt mondják, Yazdban található Nagy Sándor börtöne is, amely azonban nagy valószínűséggel sohasem "látta" a híres makedón hódítót. Az egykori tömlöc helyén ma egy középkori vallási iskola van. Yazdban volt szerencsém ellátogatni egy rendkívül érdekes tradicionális perzsa előadásra, az ún. Zurhanéra (Erő Háza) is, melyekre korábban nem hogy nőknek, de idegeneknek is tilos volt a belépés. Ezzel a furcsa - a tánc és a sport keverékéből összeálló - testmozgással készülnek fel Irán erősportolói (súlyemelők, dzsúdósok) a világbajnokságokra, olimpiákra, s úgy tűnik, sikerrel, mivel ezekben a sportágakban a világ élvonalához tartoznak. Az élőzenére és énekre folytatott testmozgás során különböző méretű, padlizsánformájú súlyokat emelgetnek és forgatnak a fejük felett. Úgy tartják, hogy a Zurhane eredete a kora középkorba nyúlik vissza, amikor az iszlám meghódította az országot, s a perzsa harcosok nem gyakorolhatták tovább saját tradicionális sportjukat.

Yazdból Shiraz felé vettem utamat. Ez már az ősi Fars tartomány szíve, mely az ókorban az Akhaimenidák, majd a Szaszanidák hatalmi központja volt. Elsőként Pasargadae-t, a nagy birodalomalapító Kyros egykori fővárosát kerestük fel (itt áll ma már üres sírja is), majd Naqhs-e Rustam következett, melynek falbavésett sírjaiban egykor Nagy Dareiosz és más óperzsa királyok nyugodtak. Miután Nagy Sándor 330-ban meghódította birodalmukat, a sírokat kifosztották. Innen alig pár száz méterre található Naqsh-e Rajab sziklahasadéka, ahol a reliefek szaszanida királyok dicső tetteit ábrázolják. Érdekességük, hogy az itt szereplő alakok egyedi koronái alapján azonosították be később a dinasztia uralkodóit.

Shiraztól nem messze találjuk a másik hírneves ősi perzsa fővárost, Persepolist is, mely az Akhaimenidák kultikus székhelye volt; Nagy Dareiosz kezdte építettetni Kr.e. 515-ben, majd utódai idején folyamatosan bővítették. A ma romjaiban is lenyűgöző egykori főváros elsősorban a lépcsősorok reliefjein ábrázolt emberalakokról nevezetes; nemcsak a birodalom hajdani népei, de az általuk hozott ajándékok, sőt, a birodalom katonái és fegyerzetük is beazonosíthatók rajtuk. Persepolis Kr.e. 330-ban pusztult el, amikor Nagy Sándor egy átdorbézolt éjszaka után, állítólag bosszúból a görög-perzsa háborúkban elpusztult hellén templomokért, felgyújtatta a várost. Bár e cselekedet - akár szándékos volt, akár véletlen - valóban tragikus, mégis e tűzvésznek köszönhető, hogy Persepolis mindmáig viszonylag jó állapotban maradt fenn, ahelyett, hogy az idő vasfoga és a lassú enyészet évezredeken keresztül folyamatosan emésztette volna. 

1971-ben, a Perzsa Birodalom alapításának 2500. évfordulójára rendezett persepolisi ünnepségekre Reza Pahlavi sah hatszáz fejedelmi és állami vendéget hívott meg. Míg az egyszerű nép nyomorgott, az uralkodó pazar vacsorán látta vendégül meghívottait. A több millió dolláros bankett helyszínén a sivatagos területet megtisztították a csúszómászóktól, skorpióktól, teleültették pálmafákkal, és egy komplett sátorvárost építettek. A felújított útvonalon (Shiraz-Persepolis) 250 tűzpiros Mercedes szállította a vendégeket. Tűzijátékok és korhű jelemezes felvonulások emelték a modern történelem legnagyobb szabású hivatalos fogadásának fényét, melyen hazánkat Losonczi Pál képviselte. Orson Welles az elmúlt 25 évszázad legjelentősebb ünnepségének, míg Khomeini ajatollah az ördög fesztiváljának nevezte az eseményeket.

Shiraz olyan, mint egy költemény, mint egy idillikus, mesebeli hely, melynek még elnevezései is ezt a hangulatot sugallják: a rózsák, csalogányok, a költészet és a bor városa. Innen származik ugyanis az egyik legkedveltebb vörösborfajta, a syrah (melyet - mily szomorú - épp szülőhelyén nem élvezhetnek), s itt nyugszik Perzsia két legjelentősebb középkori költője, Sa'adi és Hafez is. S bár nem olyan ősi, mint Irán sok más városa - az arab hódításig csak poros karavánpihenő volt - később többször is az ország fővárosa lett, igazi fénykorát a XVIII. században érte el. A Zagrosz-hegység lankáin, 1500 métres magasságban pihenő város kellemes klímájának köszönhetően tele van szebbnél szebb kertekkel és gyümölcsfákkal (szőlő- és citrustermesztése kimagasló), no és persze lenyűgöző építészeti alkotásokkal. Már a két poéta sírja is olyan, mintha valami mesebeli kertben, vagy éppen a Paradicsomkertben sétálnánk: narancsfák, szökőkutak, virágágyások ölelik körbe a pazar mauzóleumokat, melyek körül mindig irániak tömegei időznek. A perzsa emberek olyan tisztelettel övezik nagynevű költőiket, ami mifelénk ismeretlen.

A város két legszebb mecsetje a 48 pillérjéről elnevezett Masjed-e Vakil, valamint a pazar díszítésű Shah Cherag, mely a Baraka című filmből lehet ismerős. A vakítóan csillogó üvegmozaikkal borított szentély Reza imám testvérének a sírja, Irán egyik legjelentősebb zarándokhelye. Mélységes fájdalmamra ide csak muszlim hitű emberek léphetnek be, így ezt a csodát sajnos belülről nem láttam. Shirazban van Irán legjelentősebb és legnagyobb szőnyegbazárja, a polcok csak úgy roskadoznak a sok gyönyörű kilim, gyapjú és selyem perzsa textil súlya alatt. A nagybazárnak külön szárnyai kizárólag szőnyegárusokkal vannak tele, másutt fűszer, rézáru, ruhanemű, vagy ajándéktárgy részlegek találhatók, de itt találjuk a város legfinomabb tradicionális éttermét is. Aki hosszabb időt tölt Shirazban, s teheti, feltétlenül látogasson el a gyönyörű, színes üvegablakokkal díszített Nasir al-Mulk mecsetbe, a város legrégebbi imahelyeként számontartott Atigh Jame' mecsetbe, a hatalmas homokozóvödrökre emlékeztető bástyákkal redelkező Karim Khan citadellához, vagy a lenyűgöző kerttel büszkélkedő Bagh-e Eramba. Shirazt elhagyva még megálltam az ódon Korán-kapunál, a legenda ugyanis úgy tartja, aki átmegy alatta, az egyszer még biztosan visszatér a gyönyörű városba.

Shiraz után északra fordulva Irán másik nevezetes történelmi városa, Iszfahán felé indultam. A gyönyörű város 1050-1722 között élte története fénykorát, fővárosi rangra a XVI. században, a Szafavidák idején emelkedett. Ekkor a világ egyik legnagyobb és leggazdagabb metropolisza volt, amely csodálatos mecsetekkel, palotákkal és közparkokkal, valamint a Zayendeh-folyón megépített hidakkal büszkélkedett. Iszfahán hamisítatlan keleti hangulatát mindmáig megőrizte, az emberek még késő este is szívesen sétálnak a folyóparton, a hidak tövében megbújó kávézók pedig lüktetnek az élettől. Korábban megszokott volt errefelé a vidám zene, és sokan vízipipáztak is, de a városvezetés - a lazuló erkölcsökre hivatkozva - betiltotta mindkettőt. A város híres örmény negyedéről, a Dzsolfáról is, itt található a hatalmas Vank-katedrális, melynek gazdagon díszített falai a katolikus templomok freskóival összehasonlítva meglehetősen szokatlanok, pedig ezeket is itália művészek festették még az 1600-as évek közepén. 

A város leghíresebb része a Világörökségi listán szereplő Naqhs-e Jahan tér, mely sokáig a világ legnagyobb terének számított. I. Abbas sah 1602-ben építtette, abból a célból, hogy itt rendezzék meg az eredetileg Perzsiából származó lovaspóló versenyeket. Az uralkodó a tér nyugati oldalán álló, tágas terasszal felszerelt magánrezidenciájából, az Ali Qapu-palotából követte figyelemmel az eseményeket, ahogy a tűzijátékokat és katonai dísszemléket is. A tér keleti oldalán a lenyűgöző sárga-kék csempés kupolájú Sheikh Lotfollah mecset áll, melyet Abbas sah apósa tiszteletére emeltetett. A kupola lenyűgöző belső díszítése sokaknak ismerős lehet, akik megfordultak már a dubaji Ibn Battuta mall perzsa részében, ahol a híres iráni mecset kupolájának belső díszítését másolták le. A tér déli oldalán a Sah mecset magasodik, mely kék csempés, kalligrafikus díszítésével egész "szokványos" ugyan, mégis olyan elegánsra és gazdagra építették, hogy egyike a legjelentősebb iráni mecseteknek.

Iszfahánból északnyugatra, az Alvand-hegység lankái között, 1829 méteres tengerszint feletti magasságban elterülő Hamadanba tartottunk. Ez az ősi város Ekbatana néven egyike volt az ókori Akhaimenida-királyok négy birodalmi fővárosának (a másik három Perszepolisz, Pasargadae, és Szuza, később még Babilon is fővárosi rangra emelkedett), melyet az udvar többnyire nyári rezidenciaként használt kellemes klímája miatt. A város számtalan látnivalóval büszkélkedhet: az Iráni Kulturális Örökség Szervezete csak Hamadanban 207 történelmi és kulturális jelentőségű műemléket sorol fel, köztük Eszter és Mordekhai síremlékét (Irán legjelentősebb zsidó zarándokhelye), vagy egy XII. századi szeldzsuk sírépületet, a Gonbad-e Alaviant. Itt látható ezen kívül a hírneves középkori perzsa filozófus, tudós, orvos, Avicenna mauzóleuma is, vagy az ókori város maradványait rejtő domb, a Hagmatana.