Velence, karnevál, hangulat: élmények a labirintusvárosból

Soha nem arra kell menni, amerre az idegenvezető - szeretem magam felfedezni a világot. Ez esetben másodmagammal tettem. A karneváli forgatagtól néhány sikátorral beljebb vágtunk neki a velencei kalandunknak. Két barát, három fényképezőgéppel.

Leginkább egy labirintushoz lehet hasonlítani a csatornák városát, sok-sok zsákutcával. Soha nem tudni, melyik kanyar után lesz vége az útnak, mint ahogyan azt sem, mikor sétál az ember körbe-körbe. Idővel azonban megérezni a város zamatát. Míg másutt egymás hegyén-hátán a turisták, mi Velencének azt az oldalát fedeztük fel, ahova másoknak talán idejük sincs eljutni. Ablakba kiteregetett ruhák, kutyáját sétáltató öreg bácsi, zöldséges egy olyan sikátorban, ahova szerintem csak mi ketten tévedtünk be aznap délelőtt. Sétálva a tenger felé, lassan közeledtünk a boltokkal teli utcákhoz.

Reméltem, lehet úgy tájékozódni, mint Firenzében: felnézek az égre, és ha látom a Dóm csúcsát, máris tudom, merre kell menni. Velencében a Dózse-palotában bíztam, de sajnos a módszer itt nem működik: a palota ehhez nem elég magas. Beljebb a városi nyüzsgésben egymást érik az üzletek és a kávézók. Ideje volt megmelegedni kicsit, s kipróbálni a helyi ízeket. Egy olasz cukrászdát választottunk, semmi másra nem vágytunk, csak egy forró csokira. A félórás pihenő után már tudatosan keresni kezdtük a Szent Márk teret. Minden saroknál vártuk a csodát, hogy a szűk utcák után mikor tárul elénk a hatalmas tér. De se tér, se maszkos emberek, csak újabb sikátorok. Szégyenszemre meg kellett kérdeznünk valakit. A férfi nevetve mutatott fel a fejünk fölé, a mellettünk lévő falra, ahol hatalmas nyilakkal ott állt: “Per Rialto. Per SMarco”. Bocs.

A San Giacomo de Rialtón állt a hagyományos szerint a város legrégebbi temploma. A rövid kis hídon majd negyedóra alatt érünk át. Kell ide a türelem, mert a Rialto-híd tele van kisebb-nagyobb boltokkal, ahol mindenki késztetést érez arra, hogy megvásárolja az első ajándékokat: kézzel festett üveg - és porcelánmaszkokat, helyi festők műveit. Még a közönséges hűtőmágnesek is míves darabok.

A Rialtón túl - néhány jobbos és balos kanyar után - végre tényleg megérkezünk. A Szent Márk tér olyan tágasnak tűnik, hogy kell hozzá néhány perc, mire megszokja az ember. Itt mindenki táncol, zenél, igazi karneváli hangulat fogad. Kicsit groteszk is: ott állni a történelmi Velence kellős közepén, egy hatalmas huszonegyedik századi buliban. Csőnadrágos tinédzser egy középkori jelmezbe bújt aggastyán mellett. A hangulat persze minket is hamar beszippant, mi is mosolygós, táncolós turistákká válunk. A színes jelmezekben, korabeli maszkokban pózoló velenceiek örömmel állnak a fényképezőgépek elé.

Ők az igazi sztárok.

Fotók: Zentai Márk, Czank Lívia