Sajkodi naplemente

A Balaton sokáig nem foglalt el megkülönböztetett helyet a szívemben. Lángos-szagú strandjai, pocakos keletnémetjei a hegyekbe taszítottak, sohasem voltam az a tipikus pancsoló kislány. Aztán megkedveltem a Balaton-felvidék pannon-toszkán illatát, és végül a partra is lemerészkedtem. A legszebb csoda várt: Sajkod.

A mindentől távoliság megélésére keresve sem találhatnánk jobbat,  mint egy szezonon kívüli üdülőhelyet. Egyedülálló hangulatot áraszt a zöldellő hegyoldalban szomorúan meredező sífelvonók értelmetlensége, az elő és az utószezont jellemző üresség és mélabú, a lehúzott redőnyök, és kihalt a teraszok. Ahol mindez gyönyörű: az a téli Balaton-part.

Egy igazi csoda volt, egy varázslatos hangulat, a magány legédesebb íze, a tér nagyszerűsége, egy érintetlen világ tisztasága, távolságba fagyott horizont. Sajkod piciny strandja, eldugott szeglete, az öböl nyugalma, a hátad mögött a Tihanyi-félsziget erdőfala, ahogy a Balaton vízébe ér.

A tó jegét takaró hó csendes puhasága, az ágakra fagyott jégcsapok orgonasípjainak éles pendülése. Mindet álomszerű fényekkel vonja az átlátszó fehérségét enyhe-pirosba a lemenő Nap. Tisztaságot, nyugalmat és háborítatlan csendet talál itt, aki télen érkezik... Őrizzük meg ezt a sarkot ilyennek: ott belül, nagyon mélyen...