Tengernyi tengerarc

Régóta tudjuk, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Igaz ez a tengerekre, óceánokra is. Percről percre más arcukat mutatják, mindig mások, mindig lenyűgözőek......

Egyik reggeli parti séta során jött az ötlet, hogy a hajnali tengerpartot kéne megmutatni. Elmesélhetetlenül mélykék óceános képeket terveztem hozzá, amikor még alacsonyan jár a nap, teljesen mások a fények, a dagály visszahúzódó hullámai után mindenféle viziszörnyek tarkítják a partot, minden olyan nagyon nyugis, csendes, kivéve a tengert....

Vártam is a tökéletes reggelt, amikor megkockáztatom a korai fotózást, vártam, vártam, aztán jól lecsúsztam róla. Egy felhősnek induló reggelen fel sem merült, hogy magammal vigyem a fényképezőgépet. A móló felé futás teljesen a szokásos volt, ám amikor visszafordultam, letaglózott a látvány. A tenger feletti ködön átsejlő napfény valami elképesztő csodát produkált.

Korábban eszembe nem jutott volna, hogy egy felhős, párás, ködös reggelt fogok visszasírni. De az elképzelt (unalomig) ideális reggelnél sokkal izgalmasabb, különlegesebb, szerethetőbb volt.

Aztán egy utolsó pillanatra csúszott futás során belecsöppentem egy elképesztő naplementébe. Nem a szokványos izzó színekkel kezdődött. Először még csak rózsaszínben játszottak a felhők, pasztell lila nedves homokot hagytak hátra a hullámok. Itt orvul a szárazföld mögé bukik a nap, a tenger gyorsan kifakult, ugyanakkor lángra kapott az ég.

Olyan színeket produkált, amiket tapasztalt naplementésként is ritkán látok, legfeljebb a hajdani Corvin áruház festmény osztályán....

Egyik délután megszűnt barátságos lenni a part. Kemény szelek jártak, az öböl fölött sűrű esőpászmák lóbálták lábukat. A vizisportra ilyenkor is kapható kamikázék (pontosan négyen voltak a part teljes hosszán) keményen megküzdenek a vízre jutással. Aztán jött az igazán viharos tenger, a közepesen borús, a tengeri szeles, a parti szeles .... a ..... a ..... a ..... a ..... a .....