Sivatag minden változatban – Antiplano, Bolívia

Uyuni sósivataga kétségkívül az Antiplano egyik legkülönlegesebb gyöngyszeme, noha a teljes Antiplanon amúgyis szájtátva vezet az út. Tibet után a második legnagyobb kiterjedésű, és attól alig elmaradó átlagmagasságú fennsík képét a vulkánok határozzák meg. A 3750 méteres átlagmagasságon a hőmérséklet állandóan alacsonyabb az azonos szélességi fokon elvártnál, így hiába a szikrázó napsütés télen (májustól októberig) egy vastagabb széldzseki, polárpulcsi és a lábon is több réteg mindenképpen elkel a túrázáshoz. Utunkon a legkülönbözőbb sivatagokkal, lagúnákkal, vulkánokkal találkozhatunk, minden pillanatban elámulva a természet lenyűgöző szín- és formagazdagságán.

Egy rövid bolíviai tartózkodás során az Antiplano felfedezésének talán legjobb módja egy 3 napos dzsipes túra Uyuniból indulva. Uyuni egy szörnyen álmos, világvégi sivatagi településnek tűnik első látásra, főleg, ha a hajlani fagyban érkezünk meg aprócska repterére. És a piac környékét leszámítva valóban az is. A város azonban több mint 10.000 főt számlál és valamikor még azt is ambicionálta, hogy eléri Buenos Aires méretét. Nos, ez nem jött be, hiába kezdték meg a 19. század végén nagy erőkkel a vasúti fejlesztéseket a jelentős ásványvagyonra alapozva. Az élet azonban továbbra is a bányászat és egyre inkább a turizmus köré szerveződik, míg az igazi „életet” idén a Dakar hozta el a városba és a környékre.

A Dakar a környéken számtalan sószobor formájában maradt jelen, míg a vasutas időket az Uyuni határában található vonattemető nem engedi feledni. A bányászat visszaesésével az 1940-es években a vonatokat szimplán hátrahagyták, melyek erősen rozsdásodva küzdenek a szélsőséges időjárási körülményekkel. A Salar de Uyuni, vagyis a sósivatag nem messze a várostól kezdődik és tized Magyarországnyi területen szinte megszakítatlan hófehérséggel borítja a tájat.

A látvány száraz évszakban is rendkívüli, amikor az erősen kiszáradt só kaptárszerű cellákba rendeződik, esős évszakban viszont egyenesen földöntúli, hiszen nem is tudni a földön vagy az égen járunk éppen. A sósivatag szélén részben kétkezi munkával folyik a sókitermelés, a sótenger közepén pedig egy „szigetet” találunk.

Ezen felül azonban egyetlen, elhagyott hotel – jelenleg múzeumként, szuvenír boltként működik – szakítja meg a fehérséget a több mint 10.000 km2 -es területen. Az az egy sziget azonban személyes kedvencem. A Fish Island onnan kapta a nevét, hogy a levegőből nézve hal alakú, ennél azonban még többet mond a helyi megnevezése, az Isla Incahuasi vagy Inkawasi, vagyis az inkák házának szigete arra utalva, hogy az inkák a salar-on átkelve itt pihenhettek meg éjszakára. Inkákra utaló nyomokat talán kevésbé, de kaktuszokat annál inkább láthatunk a szigeten. A még az ő számukra is igazán extrém időjárási körülmények közt ezek a kaktuszok évente 1-1 centimétert nőnek, így a 4-6 méteres, öregebb kaktuszok már az inkák idején is itt álltak.

A látvány a sziget tetejéről a hegyekkel, vulkánokkal szegélyezett sótengerre lélegzetelállító. A három napos túrakombináció egy napot tölt a salar átszelésével, melynek a végén szinte biztosan egy sóhotelben tölthetjük az éjszakát, meglehetősen puritán körülmények közt, viszont kristálytiszta égbolt alatt, kiváló sós levegőben.

A túra további napjai kietlen tájakon vezetnek, az ember jelenléte kimerül a dzsipek porfelhőjében. A növényvilág füvekben, zuzmókban mutatja meg magát utoljára mielőtt teljesen eltűnne, hogy aztán a különböző színű, piros, kék, zöld sós tavak mellett ismét feltűnjenek. A tavakban megtalálhatjuk mindhárom Dél-amerikai flamingófajt és némi szerencsével még sivatagi rókával is találkozhatunk.

Ezen felül azonban heten vagyunk legfeljebb a dzsipben a legkülönfélébb színű homoktengerek, különböző aktivitású vulkánok, sajátos, a szélerózióban keletkezett kőformációk, lávaömlések különleges világában. Uyunin kívül ugyan alig 1 napot töltöttünk Bolíviában a Titicaca-tó felől tartva átutazóban La Pazba, azonban Bolívia minden szempontból felülmúlta a biztonságossága miatti „rosszhíre” keltette várakozásokat. Amellett, hogy mind a Titicaca-tó, mind az Antiplano Uyuni körüli része végtelenül gyönyörű, a bolíviaiak kedvességükkel, segítőkészségükkel, őszinteségükkel és – Peru után – meglepően jó angol tudásukkal is megleptek.

A biztonsággal kapcsolatban sem tapasztaltunk semmi rosszat, bár nem is hívtuk ki magunk ellen a sorsot La Paz belvárosának elhagyásával. A belváros mindenképp megér egy sétát. Noha a gyarmati idők építményei meglehetősen szomorú állapotban vannak, a pezsgő élet, utcai táncokkal, komédiásokkal, egybefüggő piacokkal élénk, latinos hangulatot varázsol. Ide tartva pedig nem úszzuk meg, hogy megcsodáljuk a város egészen lenyűgöző fekvését!