Salta, Argentína sóvidéke

Argentína eldugott tartományai között is elnyerné az istenhátamögöttiség versenyében a fődíjat Salta országrész. Szombat reggel összekaptuk magunkat és elhaladtunk Salta irányába. Néhány évvel ezelőtt innen délre indultunk világot látni, most északnak vettük az irányt. Szokás szerint nem a főúton, hanem egy kis hegyi szerpentinen keresztül, ami ráadásul csak egy sávos. Korábbi tapasztalataim szerit a környék erősen sivatagos. Ezzel szemben most egy esőerdőn keresztül vezetett az utunk. Egy-egy röpke megállástól (pl. sokujjú tó) eltekintve egyenesen mentünk a cél felé. Leginkább, merthogy nem volt szállásunk. Hiába bombáztam őket emilekkel, nem mozgatták a fülük botját sem. Bekopogtattunk, megkérdeztem van-e szabad helyük. A srác nagyon bután nézett, hogy ingyen szállásra gondolok?? Mondtam neki, hogy az sem lenne rossz, de jelenleg beérjük két üres ággyal is. Gyors kipakolás után elmentünk megkeresni a hely specialitásokat áruló éttermet. Próbáltunk bejutni, de kiderült, hogy fél 9 előtt nem szolgálnak ki, jöjjünk vissza később. Barom éhesek voltunk, hatszor körbejártuk a városközpontot, de még mindig nem volt fél 9..... Nagy nehezen eljött az idő, bejutottunk, rendeltünk... én valami helyi módon készített „pikáns” bárányt, András barna sörös lámát. Finom is volt, és óriási is volt az adag. Mellé Salta Negra dukált. Ez a este sem a diétás vacsisak közé tartozik. Másnap reggel csomagolás, Kleoba begyömöszöltünk mindent és indultunk Purmamarca és Salinas Grandes felé. Bár nem ez volt az eredeti tervünk, de az előrejelzések csak az első napra ígértek részben napos időt, az összes továbbira esőset. Ez a rész nagyon földutasnak tűnt, gondoltuk, hogy a biztonság kedvéért vegyük előre. Az út első szakasza nem is cáfolt rá az előrejelzésekre, bár időnként kisütött a nap, elég sötét felhők jöttek-mentek. Az első éjszakát Purma-ba terveztük, így a helyi látványosságot kihagytuk, mondván másnap délelőtt bőven lesz rá időnk. Robogtunk tovább az 52 úton. Egy darabig. Aztán hol fényképezni álltunk meg (elképesztő volt a hegyes szín- és formagazdagsága), hol a szerpentin lassított minket. Lefelé aztán már sokkal gyorsabb volt az út, és már messziről megláttuk a Salinas Grandes vakítóan fehér sótengerét. Az egyik oldalon kitermelik a sót (levakarják a felületről), a másik oldalon pedig medencékben átkristályosítással tisztítják. A hely persze a turisták kedvence, ennek megfelelően sóból faragott mindenfélét lehet venni. Még az árusok ülőkéje is sóból van. Az út tervezésekor láttam, hogy a Tren a las Nubes (vonat a felhőkbe) errefelé megy. Ha jól emlékszem, ez a világ legmagasabbra felmenő vasútja, bár biztos nem vagyok benne (szokás szerint), de mintha 4.000 m fölé is menne. A vonatra se pénzünk, se időnk nincs felülni, és a Port Elizabeth-i Apple Expressen eltöltött egynapos vonatozás után kedvem sincs. De innen nem messze van az egyik viadukt, amin a vonat keresztül megy. A képek alapján persze rögtön láttam, hogy ide el kell mennem. Már vagy háromnegyed órája autóztunk, de még csak az út harmadáig jutottunk, mikor András elkezdett aggódni, hogy nem lesz elég a benyánk a következő kútig. Belátva az aggodalom jogosságát, hozzájárultam, hogy visszaforduljunk. Út közben megálltunk a kb. 5 házból álló „település” dombtetőn lévő temetőjénél,illetve megszavaztunk egy röpke kiruccanást Barrancas falujába. Szintén elég jó képeket láttak a környékbeli nagy sziklafalról. Amit nem nagyon lehet megközelíteni. Lőttünk pár képet a faluról, szikláról, és indultunk vissza szállást és kaját keresni.

Most már nem tűnt olyan hosszúnak az út, még éppenhogy világosban sikerült Purmába visszaérni. Viszont nem nagyon találtunk szállást, Andrásnak volt egy Tilcara-i címe, így mentünk tovább. Sajnos az a hely tele volt, de így is elég jó helyet sikerült kifognunk. Egy saját házat kaptunk, a szoba árának 2/3-áért. Bár ehhez nem járt reggeli, és netezni is csak a szomszéd igen halvány jelével sikerült (néha). Engem változatlanul nagyon izgatott a Parque Nacional Calilegua (hegyek sziklafalak, vízesések, esőerdő szerűség - és párducok), de Andrást nem igazán sikerült ráhangolni, így -röpke Purmamarca-i megálló után- mentünk tovább Saltaba. Bár voltak halvány emlékeim, hogy hol keressem a pár évvel ezelőtti szállásunkat, sétálgattunk egy sort, mire átláttam a helyzetet és megtaláltuk a helyet. Másnapra András egy tópartot nézett ki. A mesterséges tó a környékbeliek egyik fő nyaralóhelye, kajakozással, bungy-val, búvárkodással... A környék egyik legjobb empanadazós helyére bukkantunk, el is ücsörögtünk egy darabig, majd áttettük a székhelyet a tó keskeny része melletti híd lábához, ahonnan a bungyzó helyre nyílt remek kilátás. Utolsó napunkra Salta-i városnézést terveztünk, de nem vettük számításba, hogy Nagypéntek itt ünnep. A város kihalt volt, a város melletti hegyre viszont nem engedtek fel (persze, hiszen mindenki ott tolongott). Elbóklásztunk a közeli parkban, aztán kiültünk a főtér jól ismert, wifi-s kávézójába olvasgatni, netezni, felkészülni a hazaútra. A Dengue láz hatására kezdett kitörni a hisztéria. Nincs ellene védőoltás, gyógyítani nem tudják.... elég sok megbetegedés volt, mindenhol a figyelmeztetésekkel találkoztunk. Buenos Airesi átszállásunk vagy 7-8 órányi várakozással telt - volna, de ehelyett a városban bóklásztunk. Leginkább mert még tartoztam az ördögnek egy úttal. Kistesóm bálnás-zippzárú pulcsit szeretett volna, meg is beszéltem az egyik bolttal, hogy erre a napra szereznek nekem egy megfelelő méretűt. No meg a közelben beleszerelmesedtem egy gyönyörűséges RipCurl karórába (mint vérbeli szörfösnek dukált már egy ilyen) amúgy nem tudom minek nekem karóra, évek óta nem tudom rávenni magam, hogy használjam a meglévőt). Pulcsit sajnos nem sikerült szerezni, az órás boltot meg nem találtam sehol- viszont farmerban, pulóverben, 30 fokban 20 kilós hátizsákkal gyalogoltam vagy 15 km-t.... a visszaút 13 órás repülésére a békés szunyókálás biztosítva.