Mit adtak nekünk a maják?

Etédi Alexa

Azt hiszem, mindenki jól ismeri a kultuszfilmnek is beillő Brian életéből a híres idézetet: "Jól van, de eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól , vízvezetékhálózattól... mit tettek a rómaiak értünk?" - s most lássuk, mi az, amit a majáknak köszönhetünk?

A maja nép a legjelentősebb ősi amerikai civilizáció volt, írásmódjuk, művészetük, monumentális építészetük és matematikai ismereteik máig csodálatba ejtik a tudósokat és laikusokat egyaránt. Azonban mindezek mellett több tucatnyi, kevéssé ismert „találmány” is a nevükhöz fűződik. Ezekből szemezgettünk.

Gumiszandált

A maják nem csupán a gumi előállításában jeleskedtek – amivel igencsak meglepték a spanyol hódítókat a 16. században –, hanem azt a megfelelő vegyi folyamatokkal mindenre át tudták alakítani. Így például szandáljaik igény szerint kaptak vastag, vízálló talpat, és szintén gumiból készült a vallási szertartások során bemutatott játékok labdája is. Emellett az élet szinte minden területén használhatták az anyagot. A helyiek mindezt úgy érték el, hogy a gumifák nedvét összekeverték egy, a hajnalka szárából nyert "koktéllal", s ennek megfelelő arányú hozzáadásával szabályozhatták az anyag rugalmasságát.

A spanyolok érkezésekor már igazi gumigyárak üzemeltek a térségben, ahol évente legalább 16 ezer labda készülhetett, és emellett szobrokat, szandálokat, szalagokat és más termékeket is gyártottak. A legtöbb ilyen tárgyat a kisebb falvakban állították elő, és adóként kerültek a központokba.

Tartós kék színt

Idén áprilisban olvashattunk arról, hogy sikerült azonosítani a maja-kékként ismert festék pontos receptjét. A festék sokkal tartósabb volt, mint a legtöbb természetes alapanyagokból előállítható színezőanyag: ellenállt az időnek, a savnak, az időjárásnak, a biológiai lebomlásnak, ahogy a modern kémiai oldószereknek is. A kutatások során sikerült azonosítani az alkotóelemeit: a híres szín egy fehér agyagféléből, az indigó oxidálása során létrejövő dehidroindigóból, valamint kopálgyantából tevődött össze.

A maják a falak, a kódexek és az agyagedények mellett a festéket a rituálék és vallási szertartások során használták: az áldozati tárgyakat és személyeket kékre festve áldozták fel Chac esőistennek, víznyelőbe lökve őket. Az első, a mai napig megmaradt festéknyomok 1700 évesek, és 1931-ben a Chichen Itza-i régészeti helyszínen fedezték fel őket.

Az Újvilág első vízvezetékeit

Sokáig a spanyoloknak tulajdonítottuk a víznyomásos rendszer meghonosítását az Újvilágban, ám 2010-től Palenque maja romváros (feltételezett eredeti maja neve: B'aakal) egyik építményét tartjuk az amerikai földrész legkorábbi ismert vízvezetékének. A maják ismerték, miként lehet zárt csővezetéken keresztül továbbítani a vizet, a forrás táplálta alagutat meredek domboldalba építették, lejtése 6 méter volt. A bejárati rész szélesebb, területe majdnem egy négyzetméter, a kijárata viszont meglehetősen szűk, mindössze 0,046 négyzetméter.

A vízvezeték az évezredek során részlegesen beomlott, ma már alig-alig csordogál benne víz. Hidrológiai számítások szerint a gravitáció, valamint a vízvezeték kijáratának drasztikus leszűkítése miatt olyan nyomás jöhetett létre, amely akár 6 méteres magasságba is képes volt feljuttatni a vizet. A kutatók nem tudják, hogy mire használták a maják a víznyomást, lehet hogy szökőkutat táplált az aquaeductus.

Különleges sütési technikát

A maják 2,5-5 centiméteres átmérőjű agyaggolyók segítségével süthették meg ételeiket. A golyókat egy minta alapján készítették a helyben talált agyagból, alacsony hőmérsékleten égették ki őket és többször is felhasználták. A maják először egy nem túl mély gödröt ástak, köveket vagy agyaggolyót helyeztek a szélére, tüzet gyújtottak, majd megvárták, míg parázs nem lesz. A forró kövekre később ráhelyezték a növényeket és zöldségeket, majd megsütötték őket, amely folyamat egy órától akár egy napig is eltarthatott.

Harci stratégiát

A maja romvárosok faliképei alapján megközelítően pontosan tudjuk, milyen harci stratégiát alkalmazhattak a Yucatán-félsziget őslakosai. Fegyverzetük a legtöbb maja városban szabványméretű volt, főként a harci szekercéket használták harc közben, amelyekkel halálos ütést lehetett mérni az ellenségre. A maják fegyverzetéhez tartozott a hajlított bot, amelyet furkósbotként alkalmaztak, de rendelkeztek dárdavetőkkel is, amelyekkel akár 100 méteres távolságra is el lehetett juttatni a hajítófegyvert. Az egyéni védőfelszerelés csupán sóoldatban keményített textil „mellvértekből”, valamint fapajzsokból állt. A hadsereget néhány parancsnok irányította, köztük az uralkodó, aki hatalma jelképeként hatalmas toll fejdíszt, orr- és fülékszert, valamint melldíszt viselt.

A faliképek tanúsága szerint a maják kommunikációs rendszere harsonákra, dobokra és trombitákra épült, s az ábrázolásokból az is kiviláglik, hogy miként festették a harcosok arcukat, törzsüket, hogy megkülönböztessék magukat az ellenségtől. A maja harcosok az ütközet során két alakzatba tömörültek - sorba, vagy oszlopba rendeződtek. Nem valószínű, hogy szemtől szembe megütköztek volna az ellenséggel, ahogy a rómaiak tették, inkább az oldalszárnyak felől próbáltak támadni, és „sarokba” szorítani az ellenséget, megfosztva azt a viszonttámadás lehetőségétől. Azt azonban mind a mai napig nem tudjuk, hogy a maják csupán vészhelyzet esetén hívták fegyverbe a harcosokat, vagy esetleg reguláris hadsereggel is rendelkeztek.

Naptárat és félreértelmezett világvégét

A közhiedelemmel ellentétben a mai naptárunknál nem pontosabb, a szoláris év hosszához kötődő naptárból hármat különböztettek meg a maják. Az első a vallások ütemezésére használt szent naptár, az ún. Tzolkin volt, amely 260 napból állt, s letelte után ugyanúgy elölről kezdődött, mint a 365 napos. A második a Haab, ez világi naptár volt, s 365 napig tartott, ám nem vette számításba azokat a negyed napokat, amellyel hosszabb a Föld pályája a Nap körül. (ezt mi a februári szökőnapokkal pótoljuk.) Volt még egy hosszú számítás elnevezésű időszámítási rendszerük is: a 360 „napos” évekből álló Nagy kör, amely általában december 21-én fejez be egy évet.

A Nagy kör működési elvének megfelelően az egyes dátumok öt számból tevődnek össze, például: 13.0.0.0.0.0. A jobb oldali szám, a kin a napokat számolta nullától 19-ig. Amikor a 19-en túlhaladtak, visszaugrott nullára, a tőle balra lévő szám, a vinál pedig eggyel megemelkedett, tehát a 13.0.0.0.19. után a 13.0.0.1.0. következett. A hónapnak megfeleltethető vinál 20 napos volt. A középső szám az ún. tun, amelynek helyi értékén nullától 17-ig állhat szám, vagyis egy tun 18 vinálból áll. A tun a szoláris évnek megfeleltethető, mivel 18X20, azaz 360 napból áll. A mi „évünkkel” egyenrangú tun 19-ig számlál, mire visszaugrik a nullára, amely során a tőle balra álló – az ún. katunt jelölő – szám (balról nézve a második – 13.1.0.0.0.) eggyel megnövekszik. Tehát egy katun 20X360, azaz 7200 napból áll. A katun előtt a már sokat hallott baktun számjegye áll, amelyek között szintén 20 a váltószám.

Minden baktun 144 ezer nap hosszú, azaz kicsivel kevesebb, mint 400 év. Az ősi majáknak a 13 baktun a teremtés teljes ciklusát jelenti, amely 2012. december 21-én ért véget, s valójában semmilyen világvégére nem utalt, csupán egy újabb időszámítási egység kezdetét jelentette.

Bódítóan véres labdajátékot

A játékosok a maja krónikák szerint hallucinogén drogok hatása alatt vonultak ki a pályára, ahol a könyökükkel, térdükkel és csípőjükkel egy nehéz, gumiszerű labdát igyekeztek bejuttatni egy kőből készült körbe. A kör a falon volt elhelyezve, 6,5 méter magasan. A játék közben a könyökükkel, illetve mellükre erősített terelőlappal kellett a kőkemény gumilabdát egymás között passzolniuk.

A teljesen elbódult és kékre-zöldre vert játékosok, illetve az épületek különleges akusztikájából fakadó hangoktól transzba került közönség körében nem jelentett problémát, hogy a vesztes csapat játékosait rituálisan feláldozzák. (A különleges akusztika hátborzongató hatással járt: a falak egy egyszerű labdapattanást is négyszer vertek vissza, és az elhaló visszhang leginkább a csörgőkígyó hangjához hasonlított. A játékosok számára pedig lassan megszűnt a külvilág, és a hallucináció a tökéletességig fokozódott.) A maja mítoszok szerint a labdajáték a halállal és annak legyőzésével kapcsolódott össze. Maga a csillagászati megfigyelésekre is alkalmas játéktér a halál és az élet közötti átmeneti szakaszt jelenítette meg.

Isteni kommunikációs lehetőséget

A maja piramisokon a léptek zaja esőcseppek kopogásaként visszhangzott, az ősi templomépítők így próbáltak isteneikkel kommunikálni. A Kukulkán tollas kígyóisten tiszteletére emelt El Castillóban vagy Teotihuacan, a Mexikói-völgy északkeleti részében fekvő romváros Hold-piramisán is megfigyelhetőek a hangeffektusok. A templomok esetében az építmények alapjánál lehet észlelni a lépcsőkön felfelé haladók léptei által keltett hangok frekvenciáját.

A különleges hanghatást a kutatók véleménye szerint az okozza, hogy a léptek zaja keltette hanghullámok megtörnek a piramis barázdált felületén. Bár a piramistemplomok esőcseppek koppanását időző hanghatást adnak, ez nem jelenti azt, hogy hangszerek lettek volna. A „kommunikációs lehetőség” ma már nem működik, hiszen a restaurált felület nem ugyanazt a hanghatást kelti, mint az eredeti.

Forrás: múlt-kor történelmi portál