Mit adtak nekünk a maják?

A maják 2,5-5 centiméteres átmérőjű agyaggolyók segítségével süthették meg ételeiket. A golyókat egy minta alapján készítették a helyben talált agyagból, alacsony hőmérsékleten égették ki őket és többször is felhasználták. A maják először egy nem túl mély gödröt ástak, köveket vagy agyaggolyót helyeztek a szélére, tüzet gyújtottak, majd megvárták, míg parázs nem lesz. A forró kövekre később ráhelyezték a növényeket és zöldségeket, majd megsütötték őket, amely folyamat egy órától akár egy napig is eltarthatott.

 

                                         

 

Harci stratégiát

 

A maja romvárosok faliképei alapján megközelítően pontosan tudjuk, milyen harci stratégiát alkalmazhattak a Yucatán-félsziget őslakosai. Fegyverzetük a legtöbb maja városban szabványméretű volt, főként a harci szekercéket használták harc közben, amelyekkel halálos ütést lehetett mérni az ellenségre. A maják fegyverzetéhez tartozott a hajlított bot, amelyet furkósbotként alkalmaztak, de rendelkeztek dárdavetőkkel is, amelyekkel akár 100 méteres távolságra is el lehetett juttatni a hajítófegyvert. Az egyéni védőfelszerelés csupán sóoldatban keményített textil „mellvértekből”, valamint fapajzsokból állt. A hadsereget néhány parancsnok irányította, köztük az uralkodó, aki hatalma jelképeként hatalmas toll fejdíszt, orr- és fülékszert, valamint melldíszt viselt.

 

 

A faliképek tanúsága szerint a maják kommunikációs rendszere harsonákra, dobokra és trombitákra épült, s az ábrázolásokból az is kiviláglik, hogy miként festették a harcosok arcukat, törzsüket, hogy megkülönböztessék magukat az ellenségtől. A maja harcosok az ütközet során két alakzatba tömörültek - sorba, vagy oszlopba rendeződtek. Nem valószínű, hogy szemtől szembe megütköztek volna az ellenséggel, ahogy a rómaiak tették, inkább az oldalszárnyak felől próbáltak támadni, és „sarokba” szorítani az ellenséget, megfosztva azt a viszonttámadás lehetőségétől. Azt azonban mind a mai napig nem tudjuk, hogy a maják csupán vészhelyzet esetén hívták fegyverbe a harcosokat, vagy esetleg reguláris hadsereggel is rendelkeztek.

Naptárat és félreértelmezett világvégét

A közhiedelemmel ellentétben a mai naptárunknál nem pontosabb, a szoláris év hosszához kötődő naptárból hármat különböztettek meg a maják. Az első a vallások ütemezésére használt szent naptár, az ún. Tzolkin volt, amely 260 napból állt, s letelte után ugyanúgy elölről kezdődött, mint a 365 napos. A második a Haab, ez világi naptár volt, s 365 napig tartott, ám nem vette számításba azokat a negyed napokat, amellyel hosszabb a Föld pályája a Nap körül. (ezt mi a februári szökőnapokkal pótoljuk.) Volt még egy hosszú számítás elnevezésű időszámítási rendszerük is: a 360 „napos” évekből álló Nagy kör, amely általában december 21-én fejez be egy évet.

A Nagy kör működési elvének megfelelően az egyes dátumok öt számból tevődnek össze, például: 13.0.0.0.0.0. A jobb oldali szám, a kin a napokat számolta nullától 19-ig. Amikor a 19-en túlhaladtak, visszaugrott nullára, a tőle balra lévő szám, a vinál pedig eggyel megemelkedett, tehát a 13.0.0.0.19. után a 13.0.0.1.0. következett. A hónapnak megfeleltethető vinál 20 napos volt. A középső szám az ún. tun, amelynek helyi értékén nullától 17-ig állhat szám, vagyis egy tun 18 vinálból áll. A tun a szoláris évnek megfeleltethető, mivel 18X20, azaz 360 napból áll. A mi „évünkkel” egyenrangú tun 19-ig számlál, mire visszaugrik a nullára, amely során a tőle balra álló – az ún. katunt jelölő – szám (balról nézve a második – 13.1.0.0.0.) eggyel megnövekszik. Tehát egy katun 20X360, azaz 7200 napból áll. A katun előtt a már sokat hallott baktun számjegye áll, amelyek között szintén 20 a váltószám.

Minden baktun 144 ezer nap hosszú, azaz kicsivel kevesebb, mint 400 év. Az ősi majáknak a 13 baktun a teremtés teljes ciklusát jelenti, amely 2012. december 21-én ért véget, s valójában semmilyen világvégére nem utalt, csupán egy újabb időszámítási egység kezdetét jelentette.

Bódítóan véres labdajátékot