Hőlégballonozás török módra

Hajnali fél hatkor jött értünk a kisbusz, nem voltam vidám az időpontválasztást illetően, de ez még csak a kisebbik rossz volt, hiszen később kiderült, hogy ez a második műszak, az első csapat, aki 500 méterrel a felszín felett végigfagyoskodta a napfelkeltét épp most ereszkedik lefelé.

Miután finoman földet értek, a pilótanő(!) utasította a gondolában lévő turistákat és a mi megszeppent csapatunkat, hogy cseréljenek helyet- egyenként. Ugyanis, ha egyszerre próbál kiszállni az egész kompánia, akkor a léggömb bizony elröppen...így egy bemelegítő helycserés támadással nyitottuk a kalandot, ami eltartott néhány percig, majd miután csak a megfelelő egyedek foglaltak helyet a vesszőkosárban, a pilótanő elkezdte forró levegővel feltölteni a kupolát és döbbenetesen gyorsan kerültünk fel 1600 méteres magasságba.

Kappadókia sok nézőpontból szép, de innen fentről tényleg elképesztő: a szurdokok, tornyok és kémények tufaformációi csodás látványt nyújtanak, és a környező vulkánok havas csúcsai koronázzák a horizontot.

Ebben a magasságban már volt légmozgás, ami nyugati irányba sodorta a ballont, csendben nézelődő, enyhén azért aggódó utasaival együtt. Az uchisari torony felé közeledve, szándékosan veszítettünk a magasságból, és a göremei tufatornyok erdejében alig néhány méterrel húztunk el a különleges képződmények hegyes csúcsa felett. Nem volt annyira megnyugtató érzés ennyire kicentizni a sziklatűket, bár a kapitánykisasszony hangos kacajjal nyugtázott minden épp hogy csak megúszott ütközést- megvallom én nem voltam kiegyensùlyozott a helyzettől. Majd az enyhén fallikus jellegű formációkkal ékes Szerelem völgybe(hogy honnan kaphatta a nevét, fogalmam sincs) eresztette be a ballont és onnan kinavigálva minket letette egy kis réten 6-7 markos török legény segítségével, akik gyakorlatilag lerángattak minket a földre.

Megkönnyebbült sóhaj, egyenként kiszállás és pezsgőbontás következett...