Europa Park - Ahol újra gyerekek lehetünk

Sosem voltam egy nagy vurstli-kedvelő, és a mesékből is jó harminc-egynéhány éve kinőttem, így igazi kihívásként tekintettem az út elé. Úgy voltam vele, próbálják csak bebizonyítani nekem, hogy kételkedő felnőttként is élvezhető egy vidámpark. Sosem vonzott Diesneyland (bár kétségtelen, hogy a maga nemében kuriózum és gyerekek számára élvezetes), nem kívánkoztam körhintára, hullám- és szellemvasútra, vagy dodzsemre felülni, és még a jó öreg Budapesti Vidámpark esetében is csak a végleges bezárás során kaptam fel a fejemet, hogy most már ez is örökre kimarad, persze itt is csak az ódon, békebeli játékok iránti nosztalgikus szentimentalizmus mozgatott meg bennem valamit. És most mégis útban voltam a németországi Rust felé, ahol Európa talán legnagyobb élményparkja várt rám, még hozzá két teljes napon át.

Az aprócska baden-württembergi város, közel a svájci és francia határhoz, 1975-ig egy álmos, "nevenincs" kis település volt, egy a sok német városka közül. Ekkor azonban történt valami, amit leginkább szerencsének nevezhetünk. A Mack család - amely 1780 óta különféle járművek, 1880 óta cirkuszi kocsik, 1921 óta pedig hullámvasutak és körhinták gyártásával foglalkozott - egy saját "bemutató" vidámpark létesítését határozta el, de az eredeti helyszínről, az Europasee mellett fekvő Breisachról kiderült, mégsem ideális, mivel a Rajna árterében fekszik. Ekkor esett a választás Rust-ra, de az Europa-tó nevének emlékét őrző elnevezés megmaradt. A családnak állt itt egy kastélya (Balthasar kastély), melynek kertjében alakították ki az élményparkot. A látványos, multikulturális hangulatú, de a német precizitást szem előtt tartó szórakoztató centrum pedig az elmúlt 38 évben egyre csak bővül.

Késő délután, a hosszú úttól meglehetősen elcsigázottan érkeztünk meg az Europa Parkba, s leginkább egy kényelmes ágy csábított volna, de amint körülnéztem a szállodában - ami szintén a létesítmény része - azonnal elillant minden fáradtságom. Az előtér - a hatalmas gyerekzsivajt és a Halloween-díszítést leszámítva - meleg mediterrán hangulattal fogadott, a belső udvarra vezető üvegajtón túl pedig hatalmas szökőkút magasba törő sugara, és a római Colosseum egy látványos cikkelye hívogatott. A belső udvart, amely a sienai Piazza del Campo mintájára épült meg, a szálloda szárnyai ölelték körbe, melyeket itáliai lakóházak mintájára alakítottak ki. Okkersárga, terrakotta színű falak, zöld zsalugáterek, s még egy kora középkori torony is került a komplexum tetejére. Az udvart toszkán étterem, római gelateria és egy velencei gondolás foglalták el, míg a túlsó végén - a Colosseum mintájára épült szárnyban - kapott helyet a wellness-részleg és a lakosztályok.

A szállodának ez az eklektikus olasz stílusa talán zavaró is lehetett volna, de ebben a tematikus környezetben és ezzel a funkcióval egyáltalán nem volt sok. A lényeg itt a szórakoztatás, aminek kiválóan megfelel, ugyanakkor kivitelezése magas színvonalú, amolyan igazi német minőségű. S ha mindez nem lett volna elég, alig hogy elhagytuk Rómát, máris feltűnt szemünk előtt New-England tipikus angolszász panorámája az égbe törő piros-fehér világító toronnyal, a sirályoktól hangos tengerparttal, a víz szélén méltóságteljesen sorakozó XIX. századi hangulatú amerikai épületekkel és a Mayflower hajó sziluettjével. Nem kellett sok, hogy itáliai polgárokból az Amerikába érkező első angol puritán telepeseknek érezzük magunkat. Pedig nem történt egyéb, mint hogy vacsorázni indultunk a szomszédos Hotel Bell Rock-ba.

A rövid idő alatt hatalmasra duzzadt élményözöntől elég könnyen álomba zuhantam Leonardo da Vinci önarcképe alatt, hogy másnap frissen és feltöltődve még több élménnyel gazdagodjak. Ami várt rám, magasan meghaladta minden elképzelésemet és persze felülírta a saját magamról alkotott véleményt is: mert bizony hogy lehet olyan élményparkot alkotni, ami izgalmas, színes, ötletes és az ember legtágabb határait feszegeti. Gondoltak itt mindenre és mindenkire. A Park koncepciója szerint 16 témavilágra, azon belül pedig 13 ország köré csoportosul, így az egészen fiataloktól - akik a Meseerdőben, mintha csak egy gyermekkönyvbe csöppentek volna - a nagyobbacskákon (most épül Arthur, a rajzfilmfigura világa) át a felnőttekig, bárki élvezheti. S miközben bebarangoltuk a parkot, megjártuk Svájcot, Izlandot, Olaszországot vagy éppen Hollandiát is, mindezt alig egy délután alatt.

A kicsik mesevilága - benne Holle Anyóval, Piroska farkasával, Jancsi és Juliska házikójával és Csipkerózsika várával - kiváló ráhangolódás a park további kínálatára, akik kisgyerekkel vannak, gondolom az egész napjukat itt tölthetik.

Alig hogy kiértünk a meseerdőből, feltűnt előttem Shakespeare Globe színháza, kisautóival a silverstoni versenypálya, egy jellegzetes piros busz, és az összetéveszthetetlen középkori angol fogadók egyike, majd fejem felett vidáman "átzakatolt" az Europa Park nyitott panorámavonata. Megérkeztünk Angliába, persze ebből az Angliából könnyebb kitévedni, mint az eredeti szigetországból. Csak egy picit nem figyel oda az ember, máris Svájc rönkházai tövében találja magát. Itt persze azonnal ki kellett próbálnunk a svájci bobpályát. Azt hiszem, tudat alatt ráéreztünk a fokozatosság előnyére, mert mindig épp arra a hullámvasútra ültünk fel, amelyik éppen csak egy-két fokkal volt erősebb az előzőnél, így kihívást és nyilvánvaló élményt jelentett a következő.

A svájci bob után a francia részen található Eurosat következett, mely egy hatalmas, vaksötét gömbben, körbe-körbe halad egyre feljebb, majd a tetején nekilódulva rohan végig a semmiben, mintha csak a világűrben repülnénk. Az élmény kicsit Indiana Jones és a végzet templomának csillés jelenetére emlékeztetett, a járgány alattunk - nyilván direkt - recsegett, ropogott, s látva a vékony sínpárt, amin haladtunk, állandóan azt vártam, mikor repülünk el tényleg. Az Eurosat hatalmas gömbje most óriási Halloween-tököt mintázott kívülről, de a 2006-os foci világbajnokság idején a játékok hivatalos labdáját ábrázolta. Kénytelen voltam beismerni, én bizony élvezem ezt a vidámparkozást. De nem hagytak sokáig vacillálni a legfélelmetesebb előtt, ami még csak most következett. A hírét már korábban is hallottam, tudtam, hogy a világ egyik legkeményebb hullámvasútja, amiről meg voltam győződve, soha nem mernék rá felülni. De most itt voltam, s reggel óta az lüktetett a fejemben, ha most nem ülök fel rá, talán soha többet nem lesz alkalmam. Vendéglátóink pedig nem lacafacáztak, csak annyit kérdeztek, jössz, vagy nem? Nem volt időm gondolkodni, így inkább bólintottam, s három társammal elindultunk a Silver Star felé.

Ahogy beültünk a járműbe, és ránk záródott a hidraulikus védőrendszer, ami satuként szorított az ülésekhez, már tudtam, hogy innen most nincs visszaút, ezt most már ha akarom, ha nem, végig kell csinálnom. Lassan elindultunk felfelé, a szívem a torkomban dobogott, de mintha ugyanoda tolakodott volna a gyomrom is, pedig még csak  felfelé kapaszkodtunk, s egyre magasabbról láthattunk rá a parkra. Eddig nem tudtam, hogy akrofóbiám lenne, most viszont kénytelen voltam belátni, mivel egyszerűen képtelen voltam lenézni a mélységbe. De ekkor felértünk a tetejére, ahol egy pillanatra mintha megállt volna a vasút. Behunytam a szemem, s már csak azt érzékeltem, ahogy a 130 km/h sebesség mellett brutális mértékben lesújt a 4G erőhatás, amint konkrétan lezuhantunk a 73 méteres magasságból. A Silver Star - mely egyike a park kevés nem Mack-ék által gyártott látványosságának (a Mercedes Benz megrendelésére a svájci Bolliger and Mabillard készítette) - Európa második legmagasabb és ötödik leggyorsabb hyper-hullámvasútja.

Alig 3-4 perccel később, bár remegő lábakkal és szájszéllel szálltam le a "borzalomról", legszívesebben megveregettem volna a saját vállamat, hogy hát ezt is megcsináltam. Mit nekem a többi hullámvasút, ha a Silver Star már kipipálva! Bár hátra volt még a másik, nem kevésbé szörnyűséges szélvész, a Blue Fire (korábban ez a kettő volt az, amit kizártam volna, hogy valaha is felülök rájuk!), ebben a pillanatban semmire sem mondtam nemet. Igaz, "bevállalást" tekintve a többiek szép lassan lemorzsolódtak, úgy voltak vele, jobb a békesség, így a saját tengelyük körül is forgó kocsikkal felszerelt, és egy hatalmas üvegépület tömbjei körül pörgő, forgó, zuhanó Euro-Mirre már csak ketten vállalkoztunk felülni, amit kis híján én is megbántam, úgy felforgatta a gyomromat.  

Ebédig még három különféle "hullámvasút" volt terítéken (közvetlenül étkezés után nem ajánlott egyik sem!): a görög részen helyet kapó Poseidon, egy sebes vízű csónakkirándulás az Akropolis templom, a Trójai faló és egyéb ókori nevezetességek körül, hatalmas fröccs hideg víz kíséretében, a szintén vizes mókák közé tartozó Fjord-rafting Skandináviában, ahol egy hatalmas gumikeréken csorogtunk lefelé egy szilaj vízű patakon vízeséseken és barlangokon át, valamint személyes kedvencem, az izlandi Wodan, a park egyetlen faszerkezetes hullámvasútja, mely a skandináv mitológia témakörére épült (Wodan az északi főisten, Odin névváltozata). A 40 méteres magasságból lezúduló vasút 100 km/h sebességgel száguld végig az 1050 méter hosszúságú pályán, mely során helyenként 3,5 G erő hat a benne utazókra. 

Az Europa Park számos étteremmel, kávézóval és egyéb vendéglátóegységgel rendelkezik, az egyik legérdekesebb azonban a Food-Loop, egy igazi hullámvasút restaurant, ahol a kiválasztott ételek aprócska hullámpályákon érkeznek a megéhezett vendégek elé. Legyen szó spagettiről, desszertről, vagy éppen levesekről, gondosan lezárt tányérokon, edényekben kerülnek terítékre. Bár az ételek minőségre, ízvilágra is kitűnőek, azt hiszem, amiért a vendégek első sorban a Food Loopot választják, az ételek leszánkázása a hullámvasúton. Ebéd után pihenés képpen felültünk a park egyik monorail vasútjára, hogy kicsit szemügyre vegyük a még nem megismert látványosságokat, melyek azok, amiket feltétlenül ki kell még próbálnunk, és egyáltalán, merrefelé nem jártunk még. A nyitott kisvasút az Europa Park egy nagyobb része felett halad keresztül, míg a teljes területet, 2,5 km hosszan a zárt vasút kerüli körbe, ami 3 megállóval rendelkezik.

Élmény volt átvonatozni a különböző nemzetiséget sugalló részek felett, melyek már-már élethűen adták vissza az adott országok jellegzetes hangulatát. Míg az orosz részen hagymakupolás, ikonokkal ékített színes épületek, rönkfából épült, díszes ablakú dácsák és persze a MIR űrállomás mása láthatók, addig az olasz részen a Keresztapa zenéjének aláfestésével velencei lagúna a piros-fehér csíkos kikötő póznákkal és a Volo da Vinci nevezetű látványossággal, amely a híres polihisztor repülő masináin alapuló, felfüggesztett, és pedállal hajtható repülő szerkentyű. Személyes kedvencem a skandináv rész volt, ahol egy jellegzetes északi halászfalu színes házikói sorakoztak (gyönyörűen kifaragott oromdíszeikkel és az ajtókban őrt álló skandináv istenekkel), de megtaláljuk itt Norvégia hírneves rönkfából rakott templomát, a XII. századi borgundi kegyhelyet is. 

Másnapra sajnos elpárolgott az előző napi adrenalin-túltengésem és bátorságom. Az egész egy ártatlannak tűnő látványosságnak, a gomba formájú körhintának volt köszönhető. Az árnyas lombok alatt megbúvó körhinta nem is olyan magas, nem is olyan gyors, mint a park hírneves hullámvasútjai, leginkább kisgyerekek álltak sorba, kicsit még feszengtem is, hogy milyen idétlenül mutathatunk az izgalomtól visongó gyerekek között, de aztán úgy voltam vele, mégis csak most vagyunk itt, most kell kihasználni minden lehetőséget. Felültünk hát ketten a csoportból. A hinta lassú kőrözéssel egyre magasabbra és egyre szélesebb ívben repített minket, nekem pedig egy pillanat alatt bevillant, ha most véletlenül elszakadna a lánc (ami kizárt dolog, hiszen biztonsági megoldású), talán hazáig repülnék. Így aztán a nap hátra lévő részében már csak kényelmesen, kicsit "öregesen" válogattam az élmények között, és nemet mondtam a Blue Fire-re is (ma már bánom!). De legalább egy megingathatatlan ok biztosan van, amiért még vissza kell térnem az Europa Parkba.

Akár osztálykirándulások úti célja is lehet az Europa Park, mert a négy tematikus szálloda (Hotel Bell Rock, Hotel Colosseo, Hotel Santa Isabel, Hotel El Andaluz, valamint ez utóbbi kiegészítése, egy középkori vár stílusában épült Hotel Castillo Alcazar) mellett kemping is várja a fiatalabb, vállalkozó kedvű utazókat. A vadnyugati stílust képviselő kempingben indiánsátrakban, ekhós szekerekben, illetve rönkházakban is találunk szállást (6, 8, 10 ágyas megoldással). A westernfaluban szalonétterem, egészségügyi helyiségek, sportlétesítmények, sőt még tűzrakóhely is a vendégek szolgálatára áll. S hogy a vadnyugati illúzió még hitelesebb legyen, a kemping területén szabadon szaladgálnak a nyulak, persze azért ne akarjunk egyet sem hazavinni. 

Köszönet a képekért Márkus Krisztinának, Palik Petrának és Aszódi Gergelynek.