Egy őrült gondolat a kávé mellett, amivel körbeutazom a világot

Másfél éve Karácsony napján egy londoni Starbucksban született az ötlet, hogy elinduljak a világ körül.

Vagyis addig csak egy távoli álomnak tűnt, de Starbucks coffee erős latteja ezt a távoli gondolatot egy közeljövőben megvalósítandó célponttá alakította. Valóra akkor fog válni, amikor 2015 szeptember 9-én repülőre ülök, és egy napos repülőút után landolok Katmanduban.

Katmandu nyüzsgő őrült káosza hiányzik már nagyon. Alig várom, hogy ezúttal nem csak utazóként térjek vissza, hanem jótékonysági céllal is. Katmandu volt az egyetlen város a világban, ahol jártam és éjjel/nappal biztonságban éreztem magam, pedig mindig jól eltévedtem, ahogy én szeretem felfedezni a városokat meg a világot.

Már egy ideje éreztem, hogy valami változásra van szükségem, a munkámat mar jó pár éve csináltam, és többé nem jelentett kihívást. Mindamellett az összes barát- es barátnőmnek gyereke született, megházasodtak, én meg mindig csak egyedülálló voltam, és nem a családalapításról gondolkodtam. Úgy éreztem az életem megragadt, és kicsit elkényelmesedtem. Persze nem panaszkodom, mert egy évben legálabb egyszer elmentem a tengerentúlra, nagyon sokat túráztam, másztam, buliztam, úgyhogy soha nem volt egy szabad percem. Valahogy mégis úgy éreztem, valami nagyon nagy változásra van szükségem, nem csak munkahelyváltásra. Valami, ami teljesen kihoz a komfort zónámból, de nem tudtam, mi. Amikor 10 éve kiköltöztem Angliába, hasonló érzésem volt, és soha nem bántam meg a döntésemet. Akkor is kellett valami változás, ami kizökkent, mert szerintem csak így fejlődünk. Ha csak hátradőlünk a székben, akkor a napok, évek csak elszállnak anélkül, hogy bármi érdemlegeset felmutathatnánk. Szóval tudtam, lépnem kell.

Egy ugrás a komfort zónán kívülre Ausztráliában a dzsungel felett. Rövidebb, hosszabb időre néha ki kell tolnunk magunkat a komfort zónán kívülre. Igaz ez csak pár másodperc volt, de éveknek tűnt minden egyes másodperc.

Na de ne vágjunk a történet közepébe, hanem kezdjük az elejéről. Angliába pár fonttal és egy táskával érkeztem, angol tudás nélkül. Addig meg nem utaztam Európán kívűl, de tudtam, odakint van egy nagy csodálatos világ, ahova szeretnék eljutni, és gyönyörű helyeket látni, különböző kultúrákat, embereket megismerni. London tökéletes célpontnak bizonyult, mert az egy hatalmas olvasztótégely, és megismerhettem megannyi kultúrát anélkül, hogy repülőre kellett volna ülnöm, es sok pénzt elköltenem. Azért utazni is akartam és elkezdtem gyűjteni pénzt, majd utazgatni. Már eljutottam 6 kontinensre a 7-ből és alig várom, hogy az Antarktiszra  is eljussak.

Londont otthagyom több, mint 10 csodálatos év után. London akkor is itt lesz, amikor visszatérek, sőt Budapest is, úgyhogy nincs miért bánkódni.

Na de térjünk vissza ahhoz a híres kávéhoz. Egy nap egy angol haverom emailezett akivel a Himalájában találkoztam, hogy fél éves ázsiai hátizsákolás után jön vissza Londonba és van egy szabad órája mielőtt vonatra száll, úgyhogy fussunk össze. Én persze igent mondtam, mert tudtam, hogy lesz pár érdekes sztorija. Akkor még nem is sejtettem, hogy az életem teljesen meg fog változni attól a „médium lattetól”. Eddig nagyon eszembe sem jutott, hogy hátizsákoljak a világ körul, mert gondoltam soha nem lennék képes ilyen nagy dolgokra. De a Starbuckos latte-t szürcsölgetve ez megváltozott.

Ahogy a haverom elkezdte mesélni az útját, úgy gondoltam, igen én is képes vagyok, sőt én is utazni szeretnék egy hátizsákkal. Bár én úgy gondoltam, hogy féléves hátizsákolás miatt nem hagynám ott a jó munkahelyemet. Úgyhogy megszületett az őrült ötlet az agyamban, hogy elinduljak a világ körül tervek nélkül. Szegény haverom csak mondta a sztorijait, én meg közben csendben megváltoztattam a jövőmet. Nem igazán figyeltem rá, csak bólogattam, mint egy eminens tanuló az iskolában. Amint kiléptem a kávézóból megcsapott a londoni tél hideg szele és jól betekertem magamat a hatalmas piros sálammal. Úgy döntöttem, nem buszozok haza, hanem hazasétálok a hidegben, mert nem akartam megbontani az őrült gondolatmenetemet. Este egy nagy karácsonyi vacsora volt a haveromnál, ahol elmondtam az ötletemet, és mindenki támogatott. Ettől kezdve tudtam, hamarosan meg fogok venni egy egyirányú repülőjegyet valahova nagyon messzire. Igen ez mar másfél éve volt, de a lelkesedésem és gondolataim azóta sem lankadtak. Sőt 1 másodperc kételkedés sem volt bennem. Tudtam, nagyon sok dologra és információra lesz szükségem. Mindenekelőtt pénzre volt szükségem, úgyhogy elkezdtem gyűjteni és kutattam a netet, milyen dolgokra is van szükségem az útra. Azon is járt az agyam, hogyan tudnám ezt mind megosztani a világgal, mert az álmok igen is valóra tudnak válni, és szeretném ezt megosztani annyi emberrel, amennyivel csak tudom, és remélhetőleg ösztönözni másokat is, hogy kövesse az álmait, bármi is legyen az.

Ez a cikk a Noivilag.hu-n is megjelent.