Cotopaxi, ecuadori túra a ködben és annak levezetése

Ecuador, Dél Amerika egyik legszebb helye. Utazni, kalandozni és hegyet mászni is lehet itt, utóbbi tevékenység révén a Cotopaxin eljuthatunk az ország második legmagasabb pontját képező tűzhányó csúcsáig. Maria és Attila elmesélik, milyen is ezt át és túlélni.

A Quilotoa egy kihunyt tűzhányó Ecuador közepén. Az jellemzi, hogy nagyon mutatós, aranyos, ha nő lenne csinosnak mondanánk, dehát a tűzhányók már csak ilyenek. Mutatósak és aranyosak. A közepén három kilométer széles krátertó víztükre feszül, amelyet szinte szabályos kaldera övez. Ez a lagúna élénk smaragdzöld színét nem algáktól, hanem a benne található ásványoktól nyeri. Helyenként meg most is buzog: a gázok 250 méter mélységből törnek fel es késztetik csodálkozásra a szemlélődőt. A Quilotoahoz Latacunga városától a beszédes nevű Vulkánok Útján át lehet eljutni: és ahogyan az nagyon helyesen kikövetkeztethető, a buszút nem egy unalmas, eseménytelen sivatagon vezet keresztül. A látványosan gyűrt vonulatok egy-egy kiszögellésén magányos házak, szigorúan csak földszintes, masszívnak szánt kőépítmények állnak. Mellettük, alattuk minden zöldül. Garantáltan nem késztet senkit ásítozásra a táj. A Quilotoa látványáról még a helyiek is elragadtatással beszélnek: ne csodálkozzunk hát azon, hogy a turisták is nehezen tudnak betelni vele. A kráter a peremén könnyedén körbesétálható, ez nem kihívás a bakancsosoknak. A vulkántúra egyetlen kényelmetlensége a Nemzeti Park ezen részét kizárólagos családi birtoknak tekintő pásztorlánykával folytatott jogértelmezési vita, mivel itt az ellenérték nélkül történő természetfotózást valamilyen ősi törvény alapján lopásnak tekintik, amely igazságért kiált. Nem titkolhatjuk el a továbbiakban, hogy a Chimborazos bulit és a Quilotoa körbejárását a Cotopaxi előszobájának tekintettük. Egyfajta tréning volt ez és ráhangolódás. A Cotopaxi közel 5900 méter magas, még ma is aktív vulkánja egyáltalán nem lebecsülendő tét: a Kilimanjaróval nagyjából egyforma magas vonulat, azonban lényegesen meredekebb úton mászható annál. Tehát kihívás számunkra. A Cotopaxit nem lehet csak úgy, véletlenül megmászni. Tudjuk jól, hogy utazásunk egyik legkeményebb éjszakája következik, a csúcsra feljutás élményét nem adják majd ingyen. Megfelelő akklimatizáció és fizikai felkészültség a siker egyik kulcsa. A magasságot, az oxigénhiányt szokni kell, de a felvázolt előzmények után már nekivághattunk. Hegyi vezetővel, valamint a szükséges túra-felszerelésekkel ellátva kora délután gyalogolunk fel a négyezer-kilencszáz méter magasan levő menedékházba, ahol már gyülekeznek a számos égtájról idesereglett vállalkozó kedvű hegymászók. Az egyszerű vacsora után korai lefekvés vár ránk: katonás fegyelemben pontban éjfélkor lesz ébresztő az emeletes ágyakkal ellátott közös helységben, a pihenés tehát rövidre szabott. Néhány órás alvást követően csendes készülődés, szerény reggeli, ráhangolódás a feladatra. A csúcstámadásra egymás után induló kisebb-nagyobb csoportokat mi hajnali egy órakor követjük, a fejlámpák imbolygó fénye jelzi előttünk a felfele vezető utat. Közel háromszáz méter szintemelkedést követően elérjük a gleccser szélet, itt húzódik a hóhatár. (A globális felmelegedés fenyegető veszélye miatt nem merném az "örök hó birodalma" kifejezést használni.) Ebben a magasságban már hágóvas, jégcsákány, valamint biztosítókötél használata szükséges. Hat-hét órát kell mindössze kibírni libasorban menetelve. Sajnos, a hóhatártól egyre erősödő havas szél támad, a jég ráfagy ruháinkra. Már szinte úgy nézünk ki, mint a Deltából az a hóban trappolós pali. A magassággal járó tünetek közül az émelygéssel birkózik a szervezetünk, a gyomrunkban végbemenő folyamatokról én itt most nem beszélnék, csak finoman célzok arra, hogy ötezer-akárhányszáz méteren, fagyos szélben még a társasházi közös képviselőnkkel sem kívánnánk megismertetni a hasmenés kínzó érzetét. Az közismert tény, hogy a magashegységekben az időjárás rendkívül szeszélyes, ahogy jön egy vihar, úgy el is megy: mi már csak ebben bízunk. Talán feljebb az ég kitisztul, a felhők eltűnnek. Az égiek azonban nem voltak kegyesek, az idő nem javult a vulkán tetején sem, így reggel hétkor odafent pontosan ugyanannyit láttunk, mint lent: hát semmit.

Ráadásul irdatlan hideg volt, így igazán semmilyen késztetést nem éreztünk arra, hogy tovább gyönyörködjünk a ködben, vagy a többiekkel kanasztázzunk délig a kráter szélén. Irány a menedékház. Megmásztuk hát a hegyet, csak ezt még mi sem láttuk. Ilyen érzés lehet mondjuk zárt kapus meccsen legyőzni a Verhetetlen Tizenegyet: egy kicsit olyan nem teljesen felhőtlen valami, már hogy totális legyen a képzavar. De azért jó. Annyi minden sikerült már nagyszerűen, hogy egy cseppet sem haragszunk a Cotopaxira. Azért M. három elfagyott ujjbegye még sokáig emlékeztet arra, hogy egy vulkánról ne mindig a forróság jusson eszünkbe. Hat nem tudom, hogy egy átfagyoskodott és kellően megszenvedett csúcstámadás után el lehet-e képzelni ideálisabb pihenést egy forró fürdőnél. Jól elrendezte ezt a dolgot a természet: a Cotopaxi után csak Baños jöhet. A népszerű fürdőiről híres város - hogy-hogynem - egy ma is működő tűzhányó tövében épült.

 A Tungurahua vulkán hője biztosítja a közel negyven Celsius fokos termálvizet a fürdőnek, ezáltal a megélhetést is a város lakóinak; ugyanakkor egy évvel korábbi aktivitásának köszönhetően megrongálta a település másik szabadtéri strandját. A bañosi hőfürdő mindössze három medencéből áll a szabad ég alatt. Közvetlenül a hegy oldalában épült, egy vízesés tövében: ez biztosítja a hideg vizes tust: a hely tehát ügyesen aknázza ki a természet nyújtotta lehetőségeket. Az otthon is egyre divatosabb élményfürdő-jelleg azonban teljesen hiányzik: nincs csúszda, nincs hullám, sőt, nincsenek büfék sem lángossal, sült hallal. Ettől még azonban a tökéletes kikapcsolódás érzése uralkodik a zsúfolt tömeg lelkén. A vizes medencében ázás hosszúra nyújtott ideje alatt egyetlen percet sem sütött ránk a Nap, mindvégig felhős, de fülledt idő volt. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy ennek ellenére a fürdőruha mentén mégis szénné égtünk. Az ecuadori nap emlékeztetett rá, hogy azért az Egyenlítő vonalában vagyunk.

Baños megfelelő hely a feltöltődésre. Lehet a környéken barangolni, lovagolni vagy akár quadot bérelni is, ha a gondtalan semmittevés helyett valaki erősebb impulzusokra vágyik. A szállások egymással versengnek, minden utcában több hotel is hirdeti magát, az erős konkurencia-harc nyertese pedig a vendég. A szórakozóhelyeket jóízlésű belsőépítészek tervezték, és egyáltalán nem mellékesen, a világ ételeit képesek felszolgálni mérsékelt áron: a helyi konyha többé-kevésbé ismert ízei mellett arab shawarma, görög gyros, mexikói tacos, vagy olasz pizza közül is lehet válogatni. A lecsónak azonban még távoli hasonmását sem leljük. Átélte, lefotózta és lejegyezte: Maria és Attila További élmények...