Bolívia-Apolobamba hegység

Kovács Attila

Maria és Attila elhatározták, hogy nekivágnak eddigi életük legnagyobb kalandjának. A kényelmet és a biztonságot hátrahagyva vágnak neki az Útnak Dél-Amerikába. Chile, Bolívia, Brazília, Peru, Ecuador, Kolumbia, Venezuela, Guyana, Suriname és Francia Guyana lesznek utuk tervezett állomásai. .

Izgalommal vegyes kíváncsisággal olvassuk majd soraikat, amit a hatizsakos.blogspot.com-on megosztanak a nagyérdeművel.

Az első utazom.com-on is megjelent írásuk az Apolobamaba hegységről, Bolívia egyik legszebb tájáról szól.

Az Apolobamba Trek eddigi utazásunk legnagyszerűbb kalandja. Bolívia számos túraútvonala közül azért esett éppen erre a választásunk, mert a hegység valóban mentes minden civilizációtól és turizmustól. Az a relative kevés útleírás, amit erről a térségről találni, hangsúlyozza azt a szépséget, amivel mi is találkoztunk. A Cordillera Apolobamba hegység a bolíviai-perui határ közelében található, az Andok La Paztol északra lévő nyúlványa. Földrajzi sajátossága, hogy az igen közeli Amazónia hatása miatti bőséges csapadék a már 5000-es csúcsokat is hóval fedi be, egyedülálló kontrasztot teremt ezzel a két egészen eltérő geológiai egység között. Emellett a kallawaya indiánoknak ad otthont, akik Bolívia legkisebb és legmisztikusabb népcsoportját alkotják.

Maga a terület annyira ismeretlen, hogy a legfrissebb térképet a Királyi Földrajzi Társaság 1911-es expedíciója során készítette. Ezenkívül említést érdemel, hogy a kolonizáció ideje alatt a hegységben addig feltáratlan aranylelőhelyek vonták magukra a kincsvadászok figyelmét.

Túránk Pelechucoból indult, a hozzávetőlegesen 80 km távot négy nap alatt teljesítettük. A falu megközelítése meglehetősen kalandos: a közel 300 km-es, 12 órás út során a Titicaca-tó mentén, majd hegyoldalba vájt szűk szerpentinen jutunk el a völgyben elterülő településre.

Pelechuco a külvilágtól szinte teljesen elzárt falu. Az infrastruktúra teljes hiánya jellemzi. Alapvető élelmiszerek (például tej, kenyér) nem kaphatóak, a nem létező gyógyszertár okán jobb nem megbetegedni, a buszok csak hellyel-közzel járnak. Az igazi érdekesség a falu határától kezdődik: évszázados kőfalak és kikövezett utak árulkodnak egy ősi élet nyomairol. Helyi vezetővel és két öszvérével vágtunk neki az Apolobamba hegységnek. Négy órán át emelkedett az út egy 4800 m magas hágóig, majd a Keansani folyó völgyébe leereszkedve értük el délután Illo Illo-t. Az apró kommuna amúgy eseménytelen életet ottjártunkor éppen egy szerencsétlen baleset bolygatta fel: a közeli hegyekben a település egyik lakója autójával a mélybe zuhant.

Másnap Piedra Grande láma- és alpakatartó kommunája mellett elhaladva meredeken felfelé vezetett utunk, egészen az 5100 m-es Cuchillo hágóig. Tengerszemek, patakok és zúgok feledtették velünk a magassággal járó nehézségeket.

A hágó közelében, 5000 méter magasságban az ösvényen - a lábunk alatt - bukkantunk ra erre a kőbe vésett, ősi irásjeleket tartalmazó töredékre. A területet beláthatatlan távolságokban inka romok tarkítják. Ki tudja, hogy mennyi feltáratlan emlék, régészeti lelet mellett haladunk el az utunk során?

Egy újabb, 4800 méteres magasságot magának tudható, ködben fürdő hágón átkelve értük el a Sunchuli aranybányákat. Tábort vertünk Viscachani alatt egy patakparton, ahonnan még alkonyat előtt pompás panoráma nyílt a kallawaya indiánok szent hegyére, az Akhamanira. Ebben a magasságban nagyon gyorsan lehűl a levegő naplemente után és cudar hidegek jönnek. Egy ilyen kemény napot követően, a sötétedéssel járó fagy megérkezésével maga a megtestesült Gundel étterem volt számunkra a porleves és a frissen főzött krumplis rántotta.

Harmadnap meglehetősen csípős reggelre ébredtünk, a sátor megszárítása másfél órát vett igénybe. Reggeli teánk és (tejporos) müzlink elfogyasztása után nem sokkal az "Ezer Kanyar" elnevezésű meredek hegyoldalon gyalogoltunk le egészen az Incachanca vízesésig, hogy onnan újra felmásszunk a következő hágóig. Az ebben a magasságban jellemző hőmérsekletingadózás miatt nem volt túlzottan melegünk, gyorsra szabott pikniket követően értük el a jóval lejjebb, 4200 méteren húzódó Jatunpampa falucskáját. Az itt élő indián őslakosság egyébként nem kifejezetten barátságos (de nem is ellenséges) a számukra idegen turistákkal szemben. A földjükön történő sátorhelyet a helyiek hangulatuktol függően készpénz fejében engedélyezik, illetve kézműves termékeik megvásárlásával lehet kiváltani.

Vezetőnktől Curvában búcsúztunk el, amely a kallawaya indiánok központja. Ők a Tiwanaku kultúra leszármazottjai és híres gyógyítók. Növények, állatok és ásványok ismerőiként olyan tudományos gyógyászati ismeretekkel rendelkeznek, amelyeket apárol fiúra örökítve adnak át. Tapasztalataikat, módszereiket az Egyesült Államok egyetemein tanulmányozzák, rendkívüli tudásanyagukat többek között az aids elleni küzdelemben kívánják alkalmazni.

Mivel csak a kora déli órákban értünk Curvába, így sajnos józan emberrel már nem találkozhattunk a település főterén.

Curvából csak másnap indult busz Charazaniba, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább gyalog megyünk odáig, mit nekünk négy óra távolság, guide nélkül is megtesszük. A teherhordó öszvérek nélkül azonban, súlyos hátizsákkal terhelten már megéreztük a különbséget a hegynek felfelé tartó ösvényeken. Azokon a pontokon, ahol az út többfelé ágazott, a jószerencse mindig mellénk szegődött egy-egy indián képében, akik éppen a megfelelő pillanatban igazítottak útba és irányítottak a helyes irányba. Charazaniba megérkezve jólesett kibújni átizzadt ruháinkból, s ha hideg vízben is, de megmosakodtunk végre, majd a helyiekkel együtt kosztoltunk a társasági élet központjában: a település főterén. (Lángos és zöldséges tészta csípős aji-szósszal, mellé a megérdemelt Paceñával - helyi sörrel.)

A fővárosba tartó buszokra napokkal előre elfogynak a jegyek, így annak is örültünk, hogy másnap reggel a negyven férőhelyes járgányra még jutott (álló)helyünk hetvenedikként. Szeretjük a jó társaságot.

Az ismeretlen Apolobamba a legnagyobb durranás számunkra egész Bolíviában. Szépsége vetekszik Patagóniával, érintetlensége meghaladja azt. Sajátossága az őslakos indian környezet, inka ösvenyek, amelyeken garantáltan nem találkozunk más túrázókkal.

Az általunk bejárt útvonal ugyan nem nevezhető könnyű rehabilitációs sétának - egyik nap végén sem vágytunk feszültséglevezető esti tornára,- azonban megfelelő kondícióval teljesíthető.

A világon rengeteg csodálatos hely létezik, amelyeket az ember általában csak egyszer keres fel az életeben. Az Apolobambát azonban reményeink szerint még viszontlátjuk. Az Inkák Kincsét ugyan nem találtuk meg, de már van egy tippünk, merre érdemes keresni.

Irta: Maria

Fotók: Maria és Attila