Az ismeretlen Szíria - Történet Maloulából

Ha Szíriában már jártunk, egy közhellyel egészen biztosan le fogunk számolni. A „magyaros vendéglátás” kifejezést örökre töröljük majd szókapcsolatainkból. Mert olyan így, együtt nem létezik. Mária és Attila szír élménybeszámolóját osztja meg velünk.

Valami talán foltokban még emlékeztet rá vidéki disznóölések erőszakos pálinkatukmálása során, de a városi létben már nincs élő ember, aki emlékezhetne a fogalom valódi tartalmára, legalábbis, amióta a rovásírásról áttértünk a latin betűkre. Szíriában, egyáltalán az egész arab világban azonban a szókapcsolat második tagja igazi értelmet nyer. Járhatsz Damaszkuszban vagy bármelyik vidéki településen, egyszerűen tapasztalod , ahogy a tőled kizárólag pénztárcájuk tekintetében szegényebbek magától értetődő természetességgel kínálnak meg teájukkal. Csak úgy. Mert éppen arra jártál. Vannak pillanatok, amik kitörölhetetlenül vésődnek az agyba.

Maloula nevű kisvárosban járunk, negyven kilométerre Damaszkusztól. Az útikönyvek szerint Szíria azon kevés helyeinek egyike, ahol még beszélik Jézus eredeti, arámi nyelvét. Negyven kilométer, ugyanennyi fok. A déli hőségben egyetlen idős ember az utcán, éppen egy templomból jön ki, fején hagyományos kockás fejkendő. Bólintunk felé, mire magához int, kövessük. Tipikus, fehérre meszelt falú házába invitál, egészen elképedünk, de a kíváncsiságunk erős, hát vele tartunk. Itt most nem térnék ki arra, hogy az arab-félszigeten miért és milyen evidenciák miatt hívhat otthonába és láthat vendégül bárki önzetlenül hátizsákos idegeneket. A kételkedőknek legyen elég annyi, hogy semmilyen portékát nem akart nekünk eladni, fizetést nem fogadott el, és távozáskor sem kért tőlünk szívességet. Jean lakásának higiéniai állapota a bölcsészegyetemisták kollégiumi szobáját idézi. A rendetlenség egészen elképesztő még férfiszemmel is, a koleszhangulatot a szanaszét szórt maghéjjak biztosítják, próbáljuk meg behelyettesíteni képzeletünkben kreatívan söröskupakokkal. Jeant láthatóan nem frusztrálja a porszívó hiánya, én kifejezetten hangulatosnak tartottam a szotyolával teleszórt Szűz Mária képet a kanapén. Merthogy Jean katolikus. És arámi, naná. A lakásában teával, keksszel, édessüteménnyel, sósmogyoróval, pitával, humusszal kínál. Iszunk pálinkát is. Itt álljunk meg egy pillanatra. Tornásztassuk meg a memóriánkat közösen, mikor is hívtuk át utoljára a szomszédunkat egy kávéra? Kézzel-lábbal kommunikálunk, megtudjuk, Jean nős, felesége Damaszkuszba ment bevásárolni, másnap érkezik. (Egyikük 70 éves, sosem derül már ki, melyikük.) Jean tehát egy görbe este elé néz, nógat, maradjunk, aludhatunk nála, azért ezt már elutasítjuk. A társalgás legvidámabb pillanata, amikor Jean két keze nyolc ujjának segítségével gyermekeit próbálja felsorolni, azonban angol nyelvű kísérlete többször is elakad a „seven”-nél. A hangulat végig kitűnő, cseppet sem korlátoz, hogy szókészletünknek nincsenek közös metszéspontjai, ez a tény nem megy a beszélgetés rovására. Gördülékenyen mutogatunk, feltevésünkre Jean tiltakozik, hogy ő nem arab, hanem arámi, innen tehát Jézus, hát persze. Búcsúzáskor közös fotó, pózolás a szakszerűen felrakott fejkendőben. Egyetlen kérése, hogy küldjünk el neki egy képet. De hát hová küldjük, mi a cím, a cím?! – kérdezzük. -Mi lenne? Jean, Maloula! – feleli, karját széttárva. És ennyi elég lesz? Elég lesz.