Az Elbrusz nyugati csúcsa

A Kaukázus a hófehér hegycsúcsok, vadul hömpölygő gleccserfolyók, és számtalan, örökké mozgó gleccser birodalma Európa és Ázsia, Oroszország és Grúzia határán, a Fekete tengertől a Kaszpi tengerig. Ide indultunk, az Elbrusz kettős csúcsa közül az 5 642 m. magas nyugatira.  Csapatunk egy része vonattal indul Budapestről, hogy három nap utazás után érkezzen meg Minyeralnie Vodiba (magyarul – ásványvíz) városba. Többiek a gyorsabb repülős utat választják moszkvai átszállással. A vonatos utazás hosszú, fürdési lehetőség nincs, legnépszerűbb szórakozási lehetőség a vodkás és a sörösüvegek emelgetése, ismerkedés a helyiekkel, így érkezésig szépen összecsiszolódik a csapat. Éjjel háromra Min. Vodiba, a Kabard-Balkár köztársaság síkvidéki, kabardok lakta részre érkezünk. Itt már vár helyi emberünk, aki kisbusszal kb. négy óra alatt elvisz minket a köztársaságnak a Kaukázus hegyeivel borított részére.

Útközben megállunk egy éjszakai piacon, pár dinnyét, és némi zöldséget venni. Lassan beérünk a hegyek közé ahol a balkárok élnek, akik a kabardoktól eltérően alapvetően állattartással foglalkoznak, és más nyelvet beszélnek, de az orosz természetesen mindenhol működik. A Bakszán völgy végében található Terszkol falu, ahol megszállunk. Balra a Cseget 3 404 m magas csúcsa, jobbra 3-4 ezer méter magas csúcsok, és elöl a völgy végében, Azau faluból indul az út az Elbrusz csúcsára. Este érkeznek csapatunk repülővel utazó tagjai, majd másnap indulunk vízumügyintézni egy közeli kisvárosba, ugyanis a vízumot még regisztrálni is kell. Oroszországban a papír, az a legfontosabb, elképesztő a bürokrácia, így sajna kihagyhatatlan ez a program (egy külföldi turistának nem elég az útlevél a vízummal, kell még három papír, vagy kötözködhet a rendőr), de emberünknek köszönhetően egy-két óra alatt lezajlik az ügyintézés. Amíg tart a papírtologatás, körülnézünk a szocreál épületekből álló kisvárosban, ahol a völgyet határoló fantasztikus hegygerincek, erdővel borított hegyoldalakon kívül gyakorlatilag semmi látnivaló. Egy hatalmas Lenin fej a parkban és egy wolfram bánya maradványai az egyik hegyoldalban, nagyjából ennyi. Megnézzük a piacot, bevásárolunk egy élelmiszerboltban. Választék mint bárhol Európában, jól feltankolunk. Megvan a papírmunka, indulás vissza, átöltözés, és irány a Cseget csúcsa. Szállásunktól gyalog negyedórányira startol ez a nem túl bonyolult túra, de amely tökéletes ahhoz, hogy elkezdjük szokni a magasságot. Székes felvonókkal megyünk kb. 3 000 m. magasra, majd sziklás, jól kitaposott ösvényen gyalogolunk tovább. Itt már jelentkezhet a fejfájás, de az alacsony légnyomást garantáltan mindenki megérzi. Nem ugrálunk olyan vidáman mint lent, egyre lassabb, megfontolt lépésekkel haladunk, amíg mindenki megtalálja tempóját, amellyel eléri a csúcsot. Jó az idő, tiszta az ég, az egyik oldalra nézve jól látható az Elbrusz kialudt vulkánjának kettős kúpja, az odavezető útvonalakkal együtt, a másik oldalon pedig gleccserek szabdalta meredek hegyoldalak, a gerincen húzódó grúz-orosz határral. Egyszer a Csegetről nem a mentünk vissza a kijelölt úton, hanem sziklákon bukdácsolva lementünk a völgybe, melynek a másik oldala a határ. Lent virágok borította füves patakparton lovak legelésztek, és a távolban két ember közeledett. Először pásztoroknak néztünk őket, de ahogy közeledtünk egymáshoz, kezdtünk gyanakodni, majd észleltük vállukon a kalasnyikovokat. Határőrök. Kiderült, hogy a völgy le van zárva, ami ki is van írva az ösvényre, csak mi ugye nem ott közlekedtünk. Szerencsére fogékonyak voltak a magyarázkodásra - és nem angolul kommunikáltam, hanem oroszul - így sikerült kibeszélnem magunkat a helyzetből. A 2008 ban lezajlott hatnapos orosz-grúz háború után még jobban odafigyelnek a határra, vannak völgyek, amiket teljesen lezártak. Akkor, 2008-ban is itt voltam, csak egy másik (azóta lezárt) határ menti völgyben, ahol akkor szaladgáltak a katonák, röpködtek fölöttünk a vadászgépek, de szerencsére csak ennyit éreztünk akkor a háborúból. Nem tartom valószínűnek, hogy lenne hadsereg, amelyik támadást indítana egy 3-4 ezer m. magas, 50 fokos jeges sziklafalak határolta pengeéles hegygerincen keresztül, de én nem vagyok katona, biztos tévedek, vagy más megfontolások is vannak. Mindegy, szigorúan a kijelölt útvonalon visszaereszkedünk a tisztásra, ahonnan a felvonó indul. Itt körben szállodák, árusok, éttermek kavalkádja, fogy a saslik, amit vagy helyi sörrel, vagy alkohollal turbózott energiaitallal öblítünk le, ki mit kedvel. Üdítő és bódító italokból (főleg az utóbbiakból) elképesztő a választék, hiszen Oroszországban vagyunk, igaz, a muzulmánok lakta balkárföldön, de mégis Oroszországban. Allah ide vagy oda, a helyi lakosság általában nem zavartatja magát, ha némi alkoholfogyasztásról van szó, de nem nyomják annyira, mint például Szibériában. Másnap a Terszkolból induló dózerúton indulunk gyalog, a völgy Csegettel szembeni oldalán 3 200 m. magasan található Terszkol csillagvizsgálóhoz. A falunak ebben a részében korhadt kinézetű, szürke deszkákból összetákolt házak, istállók. Tehenek és birkák indulnak a legelőkre. Idős férfiak, asszonyok dolgoznak a házakon, kertekben. A fákat lassan magunk mögött hagyjuk, majd ritkás fű, kisebb-nagyobb kövek, sziklák között haladunk fölfelé. A csillagvizsgálóhoz az út le van zárva, de egy ösvényen tovább tudunk menni mellette, amíg ismét megpillantjuk utunk hóborította célját. Fényképezzük az alattunk elterülő gleccsert, csoki, pihenés, és indulás vissza. Szállásunk mellet több kisebb-nagyobb étterem között választhatunk, rövid pihenés, és vacsora után sétára indulunk a völgyben. Egy szikár pasas, kerekeken guruló rövid síléceken, botokkal lökve magát elszáguld mellettünk, emelkedőnek fölfelé. Egy kissrác szőrén ülve meg a lovát elnyargal a házak közé. Az egyik boltban lehet biciklit, sílécet, hódeszkát bérelni. Találunk két ágyút (talán légvédelmi ütegek), lehet mozgatni a csövüket jobbra-balra, föl-le, jó játék férfiaknak:). Lehet, hogy vészhelyzet esetén be lehet üzemelni, élesíteni, fene tudja. Közel a határ, jószomszédi viszonyról nem beszélhetünk, és a Kaukázusban mindig is sűrűn váltották egymást a békés és a feszült időszakok. Szocsi, a 2014-es téli olimpia helyszíne pár száz kilométerre található innen, télen rengeteg turista jön síelni a Csegetre, Elbruszra, a kiépített felvonóknak, szállásoknak köszönhetően, így az orosz hatóságok fokozottan figyelnek a régióra. Reggel indulás, most már az Elbrusz nyugati csúcsa a cél. Először besétálok a szállásunktól pár száz méternyire lévő katasztrófavédelmisekhez. Ez a rendkívüli helyzetek minisztériumának egysége, ők foglalkoznak többek között hegyi mentéssel is. Megadom a nevem, a mobilom számát, hányan vagyunk, honnan, az útvonaltervet, és mikor fogunk lejönni. Ha nem jelentkezem be a megbeszélt időben, akkor indulnak, és keresnek. Jön a kisbusz, teljes cuccal a pár kilométernyire fekvő Azau faluba indulunk. Innen startol a felvonó, fel a Mir állomásig. Ugyanaz a neve mint annak, amelyik az űrben volt, de a hasonlóság ennyi. Nagy kőépület, kávézóval, fémhulladék hegyekkel, és pottyantós, összerondított vécével a hegyoldalban. Itt van a két felvonó fogadóállomása, és innen lehet tovább indulni egy székes felvonóval a Bochki (hordók) állomásig. Azauban szállodák, fogadók sorakoznak, a felvonók induló állomásánál szuvenírárusok, saslikosok nyüzsögnek. Az egyik felvonó már pár évtizede üzemel, hatalmas, kb. 15 fős ütött-kopott, nyikorgó kabinok viszik fel az utasokat. A másik felvonó építését nemrég fejezték be, ezüstszínű, modern, négyszemélyes kabinok szállítanak, mint bárhol az Alpokban. Megvesszük az Elbrusz Nemzeti Park belépőt, majd a kabinból nézzük a távolodó Bakszán völgyet, a hófödte csúcsokat, és alattunk a télen sípálya, most dózerúton felfelé cammogó Kamaz teherautót. Folyt köv.:) Eljuthatsz ide az Eupolisszal