Aladaglar hegység-Törökország

Törökország középső részének egyik eldugott szegletében bújik meg ez az apró kis hegység. Az általunk megszokott, alpesi túrákhoz képest meglepő viszonyokkal találkozunk itt: sem jelzett ösvények, sem turistaházak, sem más túrázók nem jellemzőek.

A mészkőből álló hegység a leginkább a Júliai Alpokra hasonlít, szintén találhatók benne mély völgyek, kis tengerszemek és hatalmas egybefüggő falak: csupán annyi a különbség, hogy itt egyáltalán nem jár senki a nyájukat legeltető nomád pásztorokon kívül. A hegységről rendes térkép sem kapható, és mivel szállás sincs, érdemes a peremvidékén található Demirkazik falucskában megszállni, és onnan csillagtúrákat tenni a környéken. A faluban épült Kayak Merkezi(síközpont) valójában egy úttörőtáborokat idéző szálláshely, emeletes ágyakkal, közös zuhanyzóval, de nagyon hangulatos. Figyeljünk arra is, hogy a falucskában csak nagyon apró bolt kínálja szerény portékáit, így hát a több napos maradáshoz készüljünk előre élelmiszerrel.

Az igazán bátrak és jó tájékozódási képességgel megáldottak több napos, sátras kalandot is vállalhatnak, aminek útvonala összefűzi a jégkorszakban gleccserek által kikoptatott meredek falú völgyeket és szurdokokat, illetve két, 3700 méter fölé emelkedő csúcsra, az Emlerre és a Demirkazikra is felkapaszkodik, de ez minimum 3-4 nap időtartamú kirándulás lesz. A rendes térkép híján használjuk útmutatásul Nagy Balázs: Magashegyi túrák a Balkántól Perzsiáig című könyvét. Az élelmiszer és a sátor mellett készüljünk kellő mennyiségű ivóvízzel is, mert e karsztvidéken ez ritka kincsnek számít. Szerencsére a nomádok ismerik az eldugott forrásokat(törökül-pinar) és meg is mutatják kérésünkre. A hegységben számtalan ritka növény és madárfaj él, ezek nyugalmát igyekezzük minél kisebb mértékben megzavarni, hiszen a táj legnagyobb értéke épp érintetlensége. A falvak között kanyargó kis patak igazi oázis-hangulatot varázsol a száraz tájba. A vízfolyás mentén erdők zöldellnek, friss füvű legelőkön legelésznek birkanyájak. A patak friss és tiszta vízében pisztrángokat tenyésztenek: egy semmivel sem jelzett, de a helyiek útmutatása alapján mégis könnyen megtalálható patak fölé épült étteremben meg is kóstolhatók az ízletes halacskák. Étlap nincs is, hiszen csak grillezett pisztrángot és némi salátát lehet kapni, viszont ezekből nagyon kiváló adagokat. A tradicionális Efes sörrel úsztathatjuk meg a halakat vacsora után, és ha szerencsénk van, a helyi halász és szakácslegényekből verbuválódott kórus török örökzöldekkel szórakoztat, ami megfelelő mennyiségű Efes és raki elfogyasztása után egész magas élvezeti értékkel bír. Talán sosem felejtem el az egyik ilyen este után a hazafelé sétát: ragyogóan tiszta égbolt, fényszennyezéstől mentes horizont és egy-egy pislákoló villanykörtés kis falvak felett ragyogott a telihold. Ahogy a magas hegyek erős fényének útjában álltak éjjeli árnyékot rajzoltak a völgybe, megkettőzve a csúcsok csipkéit a lapályon. Szinte nappali világosban, fejlámpa nélkül poroszkáltunk vissza a szállásra, két-három pisztránggal kibélelt gyomorral, nagy nyugalomban és tökéletes csendben. Ennek a világvégi kis helynek a  zavartalansága örökké csendes kis zug marad-emlékmenedék  hétköznapjaim zajában.