A vörös óriások földje - Dél Namíbia

Egy utazáson szerzett első benyomások, tapasztalatok meghatározhatják az út további részét. Namíbiai kirándulásunk kezdeti élményei sejteni engedték, hogy nem fogunk itt unatkozni, de a hazaérkezésig átélt extrém kalandokkal teli csapatépítő tréningre messze nem számítottunk.

Port Elizabethet zimankós, szemerkélő esőben hagytuk el, ami nagyon hamar valami elképesztő felhőszakadásba ment át. Nagy nehezen magunk mögött hagytuk a partot. Ennél a kanyarnál mondta be képzeletbeli GPS-ünk, hogy a következő 923 km-en ne térjünk le az N10 útról. Átmásztunk az első hegyeken, ahogy közeledtünk a belső terültek felé, egyre kevesebb lett a felhő, melegedett az idő, és kezdtünk magunkat tényleg Afrikában érezni.

Tekintettel az előttünk álló távolságra, a két tankoláson, sebtében letolt kávén kívül csak néhány gyors fotó miatt álltunk meg. Egyik kedvencünk, a méltán híres fokföldi fürtös seregély fészke, ami olyan, mintha a szél a villanyoszlopra, fára, vagy bármi másra libbentett volna fel egy jókora szénakazlat.

Szerettünk volna még világosban megérkezni a namíb határ mellé Upingtonba, vagy Augrabiesba. A világosban érkezést mindig megcélozzuk, de az esetek 95 %-ban nem sikerül teljesíteni. Upingtonba fél 6 körül értünk be. Elintézendő ügyeinkkel nem sikerült előrébb lépni, a városka egyetlen backpackerse is tele volt munkásokkal, a többi szállás drága, így aztán haladtunk tovább Augrabies-ba.

Augrabies az Orange folyó 60 méteres vízesésének büszke gazdája, ha már úgyis ezen a környéken kell aludnunk, bevettük az útitervbe. Upingtonból még vagy 100 km, a naplemente természetesen útközben ért bennünket. A célhoz vezető mellékút tele bennszülöttekkel, erősen sötétedett, keményen koncentráltunk a meglehetősen kátyús úton maradásraés az áldozatok számának minimalizálására… végül csak egyetlen táblát nem vettünk észre. Azt láttuk, hogy a vízesés már csak 10 km-re van. 20 km után kezdtünk gyanút fogni, ez már afrikai léptékkel is túlzás, de sehol egy tábla, az aszfaltnak vége (ugyan ez teljesen normális)… így elindultunk visszafelé. Aztán újra megfordultunk, mert hátha az előző kereszteződésben –bár ezt semmi nem jelezte– kell elfordulni, újabb 10 km a mellékút mellékén, semmi….újabb visszafordulás, és láááám, eccercsak megtaláltuk az elveszettnek hitt táblát, vízesés jobbra 4,5 km. Szupppper!!!!

Bár messze záróra után érkeztünk a parkba, simán beengedtek. Gyors piknik-vacsi után elindultunk megkeresni a belépéskor ajánlott bárt. Persze már minden zárva volt, de ha már ott voltunk, és megláttuk a vízesés balra táblát, elindultunk megnézni. Bár a házirend ezt tiltja, de azt a sötétben saaaajnos nem tudtuk elolvasni. Mivel még az út elején voltunk, kellően bizalmatlanok voltunk ahhoz, hogy a kocsiban bármi értéket hagyjunk, így –ugyan sörözni indultunk– nálunk voltak a fényképezőgépek. Szerencsére. Éppen telihold volt, a hatalmas sziklák, a fák, a vízesés… egészen sejtelmes fényben úsztak, gyönyörű volt. Zolitól sebtében éjszakai fényképezős kiképzést kaptam, a tanultakat azóta is bőszen gyakorlom, gyűlnek az éjszakai fotók.

Reggel viszonylag korán keltünk, megnéztük világosban is a vízesést. Rendhagyó módon nem a kijelölt ösvényen indultunk el, a sátrazós helyek mellett kimentünk a szakadék szikláira nézelődni, onnan baktattunk át a publikus helyekre és másztunk át a kerítésen a szabadon bejárható területre. A kerítésnél mintha valami napozott volna a kövön… először közönséges macskának néztük, de aztán láttuk, hogy a Table mountainról, Tsitsikammából ismert mountain dassie az (még mindig az elefánt legközelebbi rokona).

Aztán az ott köröző, néha leszálló sast cserkésztük be. Majd a virágokat, sziklákat, bokrokat… legkevésbé a vízesést. Szép, szép, sőt kimondottan gyönyörű, csak hát az elérhető helyekről nem igazán fotogén.

Mire visszaértünk a sátrat lebontani, összepakolni, a vervetmajmok megszállták a terepet. A kocsi mellett nézegettem a térképet, de még így is bemászott egy a hátsó ülésre, és megkezdte a küzdelmet a hűtőtáska kinyitása jelentette kihívással. Szerencsére nem páviánok voltak, így viszonylag egyszerű volt elzavarni.

A nap hátralévő része a nagy visszafordulások miatt került be a világtörténelembe. Egy gyors kávé után elindultunk Namíbia felé. A rövidebb úton. Ami földút. Ez nem baj, sőt, szeretjük, főleg, ha rögtön az elején kitesznek egy 100 km/óra-s (!!!!) sebességkorlátozó táblát.

Mentünk, mentünk, egyre kisebb utakon, egyre mélyebb homokcsapdákkal…. egyre kihaltabb minden… aztán az utat lezárta egy nagy kapu. Itt derült ki, hogy Zoli észrevette ugyan a kereszteződést, de azt hitte, az csak a városba vezet be, így nem szólt. Sebaj, időnk tenger, Afrikában vagyunk, benyánk van bőven, visszafordultunk, vagy 40 km-rel visszább meglett a kereszteződés. Robogtunk tovább, immár a jó irányban. Az utolsó 50 km-re Dél-Afrika az innen kezdve luxusnak tekinthető aszfaltozott úttal búcsúzott tőlünk. 2 óra körül megérkeztünk a namib határra.

Kitöltöttük az összes papírt, lepecsételték a kilépésünket, az átkutató helyen csak kihallgattak, aztán továbbengedtek a namib oldalra. El is indultunk, majd 5 km után visszafordultunk. Valamit biztosan elbénáztunk, még egy másik ajtón is be kellett volna mennünk, ahol tuttira ott ülnek a namib határőrök. Ennyire nem lehet messze a másik oldal. A határon elég furán néztek ránk, de megnyugtattak, hogy nem, nem rontottunk el semmit, menjünk csak tovább, meg fogjuk találni a másik oldalt. Mondtuk, hogy mi már 5 km-t mentünk, de nem találtuk sehol. De ott van az, menjünk csak, de legyünk kitartóbbak, a másik határoldal 17 km-rel odébb van. Ott is letudtunk mindent, befizettük az úthasználati díjat, megválaszoltunk néhány keresztkérdést, köztük azt, hogy hány kereke is van egy Kia Picantonak, és tepertünk tovább a Fish River Canyon irányába.

A Fish River Canyon olyan, mint a Grand Canyon, csak kicsit kisebb. Ez a kivételes eset, tavaly ugyanis megtanultuk, hogy „Afrikában minden nagyobb”. Szállásként az Ais-Ais resortot néztem ki, ez kanyon alsó részén lévő wellness telep, forróvízű forrással, mindenféle egyéb lehetőségekkel. Ide sem érkeztünk korán, de még nem volt vége a napnak, ugyanis kiderült, hogy a helyet átépítik, teljen szét van verve minden. Azért bementünk kicsit körülnézni. A forrás tényleg nagyon meleg. Zoli talált benne egy kavicsot, amibe rögtön beleszeretett, természetesen ki kellett bányásznia. Persze puszta kézzel nem ment, végül a kerítés egy letört darabjával sikerült megkaparintania.

Ezek után ismét visszafordultunk, megtettük a 25 km-t a kanyonhoz vezető útelágazásig, és a még hátralévő 56-ot kempingig, és természetesen ismét korom sötétben érkeztünk meg.

A sátorverésnél kicsit elszöszmögtünk, ugyanis amikor a kiválasztott helyen nekiálltunk volna felállítani, egy lány odajött szólni, hogy előző éjjel páviánok buliztak a helyünkhöz tartozó kukánál, nem kis hangerővel. Próbáltunk kukamentes helyet találni, de esélytelen volt, kénytelenek voltunk vállalni a pávián-buli kockázatát….

Reggel a már megszokott földúton robogtunk ki a kanyon peremére. A korareggeli fények-árnyékok rátettek egy lapáttal az amúgy is elképesztő látványra. Néhány panoráma fotó próbálkozás után megláttunk egy bucka tetején vakaródzó mókust. Először még a csak teleobjektívvel próbálkoztunk, de apránként ő is, mi is sokkal bátrabbak lettünk. Lépésenként közelítettük meg egymást, a végén a kanyon szélén lábat lóbálva együtt reggeliztünk.

A kirándulás egyik fő attrakciójáig –Sesriemig, a homok Himalájáig– vagy 700 km volt hátra, sietnünk kellett. Főleg, hogy röpke 2×45 km kitérőt kellett beiktatnunk, hátha egy majdnem útba eső városkában találunk internetet, néhány leadandó anyagot elküldeni. Meg is találtuk a várost, volt netkávézó, nagy örömünkre vasárnap délben is nyitva volt. Csak éppen nem működött a hálózat, sem itt, sem a városban máshol. Sem egész Dél-Namíbiában. Sőt a mobil hálózatok sem működtek már több mint egy napja, az ország fele off-line volt.

Napi luxusként ismét volt vagy 100 km-ünk aszfaltúton a kiszemelt benzinkútig. Nincs belőlük túl sok, az útvonal tervezésnél komoly szempont volt a tankolási lehetőség. A kút megvolt, nyitva is volt, csak éppen elfogyott a benya… hmmmm ez egy ilyen nap. Néhány telefonhívással kiderítették, hogy a térképen „bizonytalanként” jelölt kút megvan, működik, és van nekik ólommentesük… szuper, vissza a kereszteződésig, földút, és erősen rali tempóban haladtunk, még rengeteg km-t kellett leküzdenünk. Zoli szerint Collin McRae stílusában nyomultam, amihez kisautónk női mivolta (minden helyzetben erősen riszálja a fenekét) jelentősen hozzájárult. A benzinkút meglett, tankoltunk, és Zoli régi álma, a sült kolbász is valóra vált a szomszéd étteremben… indulás tovább, meglehetősen sietősen. Aztán megállás, kerékcsere, nyomás vissza a benzinkúthoz, kereket javíttatni. Sikerült egy jókora követ eltalálnom, szerencsére a gumi nem sérült, de a felnin jókora hupli lett. A benzinkutas mosolyogva fogadott, mondtuk, hogy a jó kuncsaft gyakran visszajön… pár kalapácsütés után kerék fel, virslikerék le, újabb próbálkozás, most már kicsit óvatosabban.

Meseszép helyeken mentünk, meg-megálltunk fotózni, táblagyűjteményem is szépen bővül: strucc, zebra, zsiráf crossing... komolyan kell őket venni, a zebrás tábla után 50 m-rel át is ballagott előttünk két zebra.

Idei alaprekordként este fél 10-kor érkeztünk meg Sesriembe. A műsor a szokásos, sátorverés, indulás a bárt megkeresni, fotózás… most a bezárt kocsmaajtóban találkoztunk pár sráccal, akik túrákat vezetnek Dél- és Kelet-Afrikában. Velük dumcsiztunk egyet, és éjfél körül mentünk aludni. Ez azért volt kissé fájdalmas, mert reggel 4-kor kellett kelnünk, hogy a dűnékről nézhessük a napfelkeltét.

Jelentem, ebben a sivatagban tényleg hideg van éjjel. Annó a nevadai sivatagra is ezt mondták. Tényleg lehűlt ott is levegő, úgy 30 fokig. Plusszban. Na itt olyan vacogással másztam ki a sátorból, hogy az öltözés szó szerint öltözés volt, az éjszakai cuccból levenni semmit nem voltam hajlandó, csak ráöltözni. A kemping kapujában aztán leparkoltunk, és szunyókáltunk további egy órát. A reggeli kelés időpontját a a túravezető srácok elmesélése alapján időzítettük. Csak az maradt ki a történetből, hogy ők azért kelnek ennyire korán, mert reggelit készítenek a csapatnak....

Fél óra autózás ki a dűnékhez, még mindig teljes sötétségben, majd rohanás fel a környék legmagasabb,  D45 jelű buckájára. Másik 50 turistával együtt. A második „szakaszt” én vezettem. Kicsit kevésbé szerényen úgy is mondhatnám, én tartottam fel a sort. Ritka mód rosszul esett a hajnali rohanás. Olyan fújtatást rendeztem, mint talán soha, de mindenestre nagyon régen. A dűne tetején aztán jól esett megszusszanni. A napfelkelte tényleg nagyon szép volt, sokkal látványosabb, mint amire számítottam. Időnként a tüzijátékoknál megszokott hangos hűházásban tört ki a tömeg.

Utána még egy darabig fent maradtunk a dűne tetején, nézelődni, fotózni. Amikor megláttunk egy srácot a dűne oldalában leszaladni (mindenki más a dűne gerincén közlekedett) Zolinak bevillantak a tavalyi emlékek, és lebukfencezett a tetőről. Óriási sikere volt.

A napfelkelte után kimentünk Sussuvlei-be, a környék oázisába. Illetve attól 5km-re álltunk meg, onnan ugyanis csak 4×4 autókkal lehet közlekedni. Brekusz sajnos nem tartozott ebbe a kategóriába… szóval gyalog tettük meg a süppedős homokban, 40 fokos melegben az 5 km-t. Utólag sem szívesen cserélném el a terepjárós lehetőségre.

Már-már a célnál jártunk, mikor megláttuk, hogy az emberek, mint a rendes hangyák, másznak fel az egyik dűnére. Átvágva mindenen utánuk vetettük magunkat. Persze mi nem értük be a „a szokásos teljesítménnyel”, míg a tömeg az adott dűnét mászta, nekünk egy másik, sokkal magasabbat is be kellett vállalnunk (ezt részben önkéntes büntiként vállaltam a reggel bénázás után), aminek a közelébe már senki nem ment el.

Aztán a második dűnére felment egyszercsak elfogyott a gerinc, így kénytelenek voltunk lejönni, és a Mount Everest 2/3-nál feladni a küzdelmet. Lent aztán a Dead Valley várt minket. Minden Namíbiás útikönyvben szerepelnek képek a fehér talajról (kiszáradt tó), feketére mumifikálódott fákról, vörös dűnékkel és szikrázó kék éggel a háttérben. Elképesztően szép hely. Nem kellett sokat gondolkodni, hogy mindenféle karaktereket lássunk bele a fákba, volt ott durcás páros, kendőtáncot lejtő lányka, egymással régóta nem találkozó barátnők, elvált szülők gyermeke vagy az "anyúúúúú, vegyél fel!!!" ikerpár.

Bár még bőszen fotózgattunk, fél szemmel azt lestük, a felettünk köröző keselyűkön kívül van-e még valaki a környéken. A visszaútra megjutalmaztuk magunkat a shuttle busszal. A kemping felé menet még egy röpke fotózásra megálltunk a D45-nél… Egy csoport megkért minket, hogy csináljunk róluk képet… Hát persze. Igen ám, de nem egy fényképezőgéppel, hanem mindenkiével :-)

Nagyon elégedettek voltak a teljesítményünkkel, türelmünkkel. Egy kivétellel. Míg Zolinak asszisztáltam, megkérdeztem őket, megtarthatnám-e a nálam lévő harmincvalahány gépből a legszimpibbet, egy jófajta Canont hatalmas teleobjektívvel. Egy lány kivételével harsány igen volt a válasz. Az akció végeztével aztán lassanként jelentkeztek nálam a géptulajdonsok, kivéve az ominózus leányzót, az ő sprintjét érdemes lett volna mérni. Szegényke komolyan gondolhatta, hogy megtartom a gépét.

A kempingbe visszaérve aztán gyors sátorbontás és pakolás után rohantunk Swakopmund felé. Bár a távolság nem túl nagy, szokás szerint későn indultunk, nagyon halvány esélyünk maradt csak az emberi időben érkezésre, szálláskeresésre. Menet közben átléptük a Baktérítőt és utunk 3000. kilométerét.