Magaslati élmények: a Mont Blanc megmászása

A kóbor életmódnak, számos kellemes, de rengeteg kellemetlen mellékhatása is van. Többek között előfordulhat, hogy egyik reggel még egy hangulatos toszkán teraszon kevergeted a café lattet, másnap pedig csípős hideg ébreszt a sátradban. A cipzárt elhúzva azonban egészen a Mont Blanc csúcsáig látsz a hálózsákból. Lehet jobban tennéd, ha visszaaludnál, mert egy rémálom is kezdődhet szépen.

Azt hittük, a szép idő köszönt ránk a másfél hetes viharos hózivatarok elvonulása után. Lazán bedőltünk a napsütéses reggeleknek, és nem igazán zavart az az apróbetűs rész az időjárásjelentésben, hogy a mínusz 10 fokos izoterma 4800 méteren van, pedig ez csípős viszonyokat feltételez. Mosolyogva vágtunk neki a túrának, amit az első nap ködös délutánja sem tudott elhomályosítani: alig láttunk valamit a környező tájból, ahogy 3200 méterre másztuk. Ott a Tete Rousse menedékházban gyönyörű naplemente szolgáltatta a kellő alapot a következő napok sikerében reménykedők számára.

A hegyen másfél hétig esett a hó: ez a friss réteg fedte be a Nagy Lépcsőháznak nevezett szakasz, ami a hírhedt Kuloár keresztezésével kezdtünk. A majd méteres hóban nyugodtan álltak a kövek, nem hullottak alá, ahogy ezt itt megszokott, így kényelmesen átsétáltunk a túloldalra, és a hóval kitöltött ösvényen, a hágóvas segítségével feljutottunk a Gouter menedékházba, ahol kiderült, hogy simán kiadták az előre lefoglalt helyünket egy francia csapatnak, így ebédlőben alvás színesítette az esti programot-negyvenedmagunkkal.

A másnapi terv az volt, hogy a hajnali hideget kihasználva korán elérjük a csúcsot, és még a nagy meleg előtt visszaereszkedünk 3200 méterre, hiszen ha ez a sok hó hirtelen olvadni kezd, az nagyon veszélyes körülményeket teremthet. Akkor még nem sejtettük, hogy melegről szó sem lesz.

Hajnalban(már amennyire a fél 3-as indulást nem lenne helyesebb éjjelinek nevezni) a ház előtt már rengeteg mászó gyülekezett, hogy átjuthasson a nagy hó miatt a hófalba ásott alagúton, ami a gerincre vezetett. Némileg csökkentette az élményt ez a tumultus, de ezt eredményezte a hosszan tartó rossz idő: aki eddig kivárt, most már indulni akart a hőn áhított csúcsra: bármi áron. Húsz méter után a csillagos ég és a lenyugvó, sötétvörös színű Hold által bevilágított Hegy látványa fogadott. A vörös Hold pedig szelet jelent, méghozzá erőset...

A Dome du Gouter 4300 méter magas csúcsán már tomboltak az elemek: 3o-4o kilométeres szél néhány erősebb taszítással ontotta az arcunkba a fagyott firnkristályokat, és olyan hideg volt, hogy befagyott a zoomobjektív is. Ha a szél sebessége elér egy kritikus szintet, nagyon kockázatossá válik a csúcs megmászása, hiszen a legmagasabb pontra egy keskeny gerinc vezet, amiről simán lefúj egy erősebb széllökés. Szerencsére a széllökések ereje épp ezen a szinten alul maradt, de a jégkristályok, amik szúrták, tépték bőrünk egyébként is összefagyott felső hámrétegét, arcunkra fagyasztották az erőltetett vigyort, amiből hamarosan vicsorgás lett...

A csúcsról elénk táruló panorámát most nem nagyon szemléltük, csak találomra fotózgattunk, és megbeszéltük, hogy majd lent érzékenyülünk el, csak jussuk le innen egyben. A csodás táj nézegetésének indoka mögé bujtattunk vánszorgásunkat, és a menedékházban elfogyasztott sajtos-sonkás omlettel próbálunk visszapótolni valamit az elveszett energiából, majd a hideg egyetlen áldásos hatása miatt elfogadható állapotú havas-sziklás ösvényen ereszkedtünk vissza a Tete Rousse ház most már luxuskörülménynek érzett melegébe.

Innen már másnap ereszkedtünk le a kisvonatig, hogy Chamonixban egy kis fondue savoyarddal gyógyítgassuk az elmúlt napokban szerzett hiánytüneteinket. A teraszon üldögéléshez már csak tájképi elemként hátteret szolgáltató, napfényben ragyogó csúcs nekünk már egy életre többet jelent, mit fotótéma a főutcán lődörgő turisták számára. Ott fent szembenézett velünk a Hegy igazi ereje, megmutatta mire képes egy mozdulattal, majd nagy kegyesen felengedett a csúcsára-de örök leckét adott alázatból és próbára tette a kitartásunkat.