Első túrám az utazommal - Ausztria szépségei

Rengeteget agyaltam, hogyan tudnék két karakternél többet írni arról, hogy a túra jó volt. Aztán eszembe jutott, hogy erre az égvilágon senki sem kért. Azt sem kérték, hogy elmenjek, azt sem, hogy videót készítsek, szóval úgy döntöttem, inkább leírom milyen volt, mint azt, hogy jó. Arra van a prospektus, meg a weboldalon az ajánlat, ott le van írva, hogy jó. Egyébként jó, de kezdjük az elején.

Az elhatározás

Úgy kezdődött, ahogy a dolgok kezdődni szoktak nálam. Elhatároztam, hogy természetjáró leszek, vásároltam is hozzá mindenfélét, jó drágán. Így nem volt visszaút. Annyi tapasztalatom van a túrázásban, hogy Nagykovácsiban lakom, amit körbevesznek az erdők, én meg szeretem a kutyámat, úgyhogy együtt szoktunk sétálni. Kutya nélkül talán még nem is voltam az erdőben.

Nulladik nehézség: A dolgok sosem úgy alakulnak.

Befizettem az utat, közösen a testvéremmel. Neki egyébként nem voltak ilyen ambíciói, még dolgokat sem vett drágán. Teljesen felkészületlenül vágott volna neki a különösen kegyetlen 12 kilométeres távnak. Valami felsőbb erő, nyilván a Decathlon istene nem akarta, hogy így vágjon neki élete első túrájának, úgyhogy jól megbetegedett az indulás előtti napon. Hála az égnek, gyorsan sikerült találnom társat a túrához, aki nem csak szebb, mint az öcsém, de felkészültebb is, ráadásul lány. Bingo!

Első nehézség: Ébredés, odaérés.

Az ébredésnél a születés fájdalmát éltem át. 4:45-kor van a találkozó a Városligetben. Ez azt jelenti, hogy 3:30-kor kell felébredni. Éjjel. Én akkor szoktam lefeküdni. Este 11-kor gyorsan megnéztem egy youtube tutorialt arról, hogyan kell beállítani 3:30-ra az ébresztőt, aztán feküdtem a sötétben hajnali 2-ig. Ellentétben az ébresztővel, a bioritmust nem lehet egy pillanat alatt átállítani. A taxiban még olyan kómás voltam, hogy meg se kérdeztem, hogy a Móriczról miért Hódmezővásárhely érintésével megyünk a Hősök terére. Egyébként időben odaértünk, az a 4 ezer Forint plusz meg kit érdekel, amikor megyünk magunkat jól érezni.

Második nehézség: Az előítéletek legyőzése.

Nincs is szebb annál, mint amikor negyven nyugdíjas sóhajtozása veri fel az erdő csendjét – gondoltam. Az már a Városligetben kiderült, hogy ettől feleslegesen féltem. Nagyon vegyes volt a társaság korban, nemben, felkészültségben. A velünk egykorú harmincasok is ugyanúgy eljárnak az egynapos osztrák túrákra, mint az idősebbek. Igazából mindegy is, hogy ki, hány éves, egy követ fújunk, szeretjük egymást. Az út meglepően rövid volt, főleg, mert végig aludtam. Ezt bátran ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan másfél órát töltött pihenéssel az éjjel. A cél előtt pár perccel ébredtem, amikor Ákos már javában mesélt Dürnstein érdekességeiről. Dürnstein érdekes.

Első megkönnyebbülés: Ákos.

Ákosnak, aki a túravezetőnk, már a látványa is megnyugtató. Ő az az ember, aki akkor is hegymászónak néz ki, amikor leugrik a boltba hat zsemléért. Egyébként a személyisége is hasonló. Látszik rajta, hogy tudja mit csinál, és hogy a hátán fog lehozni, ha bármi baj történne. Ez pedig jó érzéssel tud eltölteni, ha egyébként olyan vagy az erdőben, mint egy óvodás, aki zavartan majszolja a balkezes ollót egy autós szönyegen. Végtelenül türelmes, segít, ahol kell, technikákat mutat, amitől könnyebb lesz felkaptatni a hegyre, kis izéket eszik a fákról és közben elmondja azt is, hogy mik azok. Nekem még a levesemet és a sörömet is állta, mert nem tudtam kártyával fizetni a hüttében. Oké, csak kölcsönbe, de akkor is.

Túráztunk is.

Maga a túra a városból indul, amit gyorsan el is hagy. Ezután jön a második szakasz, ami egy kis ösvényen való kaptatás, szerintem aki életében volt már túrázni, vagy nincs nagyon ellustulva, annak nem lesz különösebben megerőltető. Egyébként bármikor megállhatunk 1-2 percre, hogy kifújjuk magunkat, ez a túra inkább kirándulás, nem a csúcstámadásról szól, hanem arról, hogy nézelődjünk, élvezzük a természetet, beszélgessünk, közben pedig mozogjunk. Ebben a sorrendben, nem fordítva. Azért így kezdőként voltak nehézségek: Az egyik szakaszon például konkrétan egy szakadék tátong alattunk, mellettünk pedig egy kötél, hogy jobban érezzük magunkat. Persze megkérdezték, hogy kinek van tériszonya, de ilyet férfiember nem vall be, szóval mélyen hallgattam. Ahogy a mondás is tartja: Jobb félni, mint beszarinak tünni. Ezután felértünk a csúcsra – ahol a hütte is van – ahonnan már csak lefelé vezet az út, az sem különösebben nehéz, sok helyen megálltunk, mindig bevártuk a lassabban jövőket. Kilátókat, várromokat, tájat néztünk, mondanom sem kell, Ákos mindegyikről tudott mesélni valamit. A végén szabadfoglalkozás, ahogy a napköziben hívják: mindenki azt csinál, amit akar, csak érjen vissza időben a buszhoz. Mi például elkezdtünk várost nézni, amit gyorsan abba is hagytunk, mert elkezdett esni az eső. Az igazán kemény arcokat ez nem zavarta, ők akkor is megnézték volna a várost, ha kiönt a Duna a medréből és úszva kell folytatniuk. Nekünk, puhányoknak nem maradt más választásunk, mint nyomni egy wiener schnitzelt egy korsó sörrel. Jó buli volt, be is iratkoztam a következő túrára az Alpokba. Arról majd igyekszem szakmailag korrektebb írást publikálni.