Bálnavadászat Indonéziában

Sokan álmodoznak arról, hogy életünkben egyszer kifogják a nagy halat. Na, de egy bálnát! Az már igen! Mivel ebben a szerencsében csak kevés embernek lehet része –vállalva a kényelmetlen utazás minden nyűgét– útra keltünk, hogy részesei lehessünk a nagy kapásnak.


Indonéziai utazásunk egyik állomása volt Flores. Baliról repülővel (lélekvesztő) érkeztünk a virágos, ám kevésbé látogatott szigetre. Buszunkkal már egy hete úton voltunk Flores egyetlen főútvonalán s éppen a megszokott helyemet (egy műbőrborítású hokedli fele) készültem felcserélni társammal, amikor egy elfeledettnek vélt mozdulatra figyeltünk fel. Sofőrünk 4-esbe tette a sebváltót!

Igen, 70 km/óra sebességgel értük el azt az egyetlen egyenes szakaszt, ahor a motor kitombolhatja magát, vezetőnk pedig karizmait megpihentetheti. Száguldunk!!! Tapsvihar és ováció körülöttem! Szédítő örömünk csupán néhány kilométerig tartott, aztán következtek a lassú kanyarok. A hosszú, fáradságos utazást a hegyoldalból leszakadt szikladarabok szakították meg néhány órára. Várakozás közben összegeztem eddig szerzett tapasztalataimat a sziget közlekedéséről. Itt egy sofőr nem sofőr. Minimum két ember kell a vezetéshez. Az egyik tud vezetni, a másik meg ismeri az utat. (Azt viszont nem értem, hogy ha cserélnek, miért törlődik az agyukban a helyismereti információ?)
A kisbuszok itt mozgó graffitik. Tulajdonosaik színes egyéniségüket igyekeztek kifejezni járművükön nemcsak vizuálisan, hanem akusztikusan is. (Az utak mellett sok a gyalogos –nincs pénz efféle gépesített luxusra– így nem csoda, ha a sofőrök között szinte versengés folyik, kinek van a legklasszabb, és nem kis bánatunkra, a leghangosabb dallamkürtje.)

Nehezen, de megérkeztünk a sziget utolsó városába, Larantukába. Boldogan és egyben megrémülve szálltunk ki guruló „ékszerdobozunkból”. Közel 800 kilométerre vagyunk Balitól. Ez már a világ vége, vagy van még tovább? Az alig kivilágított utcákon késő estig nyitva tartó üzletek előtt, sok helyi tartott a város közepén lévő füves tér felé, mely nappal focipálya, este sátrakkal, bódékkal tarkított kifőzdék labirintusa. Vacsoraidő volt, így mi is csatlakoztunk. A helyiek kíváncsian néztek ránk. „Gazdag” turista mit keres itt? Utólag már én is bántam bátorságomat, jó magyar házi pálinka, ettől a „kulináris élménytől” már te sem bírtál megvédeni!

Másnap reggel a helyiekkel együtt felpréseltük magunkat a Lembata felé tartó hajóra. Elsők között „kényelmesen” foglaltuk el helyünket, de mikor a táskáinkat is az ölünkben tartottuk, hogy helyet szorítsunk további utasoknak, felmerült bennem, szólnom kellene a kapitánynak, nincs már több hely! Esélyem se volt rá, mivel mozdulni sem tudtam. Látva, hogy dobozok tömkelege, asszonyok gyermekeikkel, apácák, kecskék és motorbiciklik is a hajón kaptak helyet, csak abban bíztam, nem most evakuálják a szigetet. Súlyos terhétől hatalmas, fekete füstfelhőt okádó hajónk elindult végre. Ha eddig elkísért szerencsecsillagunk, reméltem, nem most fog visszafordulni.
Pár óra múlva feltűnt Lembata kikötője. Hurrá! Gondoltam, ezután az a néhány kilométernyi szárazföldi út Lamarela faluig nem számít. Számított. Ugyanis egy hatalmas teherautó platóján ültük és krumplis zsákként dülöngéltük végig a kb. 50 km-es utat 4 óra alatt. Az egy nyomtávnyi, köves úton, így a tüdőnkig hatolt a por.
A falu nem a turistákból él. Ide csak a nagyon elszántak jutnak el. Bennünket is az vezérelt, hogy betekinthessünk a helyiek mindennapjaiba és részesei lehessünk egy bálnavadászatnak.


Feltételezések szerint a lamarelaiak egy pusztító földrengés következtében menekültek ide. Ekkor még a szigonyos halászat technikáját ismerték és a későbbiek során kezdtek el bálnára is vadászni. Ámbrás cetet –mely szigorúan védett– egyedül e falu lakosai halászhatnak, ez határozza meg életüket a mai napig is.
Első közös sétánk a falu vezetőjéhez, azaz a legöregebbjéhez vezetett. A lakosok körében már nem okoztunk nagy meglepetést, mivel a „fehér ember” híre gyorsan terjedt.
A gyerekek kezüket kinyújtva mind közelebb jöttek hozzánk, miközben Hello, Mr. Gula! –így szóltak fiú társainkhoz. Ki az a Gula? –kérdeztem túravezetőnket. Gula nem ki, hanem mi! Helyi nyelven cukrot jelent. „Cukros bácsi” téged minden gyerek ismer?!
A csoportunk látogatása némi problémát okozott a szállás és az étkezés tekintetében a falusiaknak. Különböző családokhoz lettünk szétosztva. Miután egyeseknek a földre fektetett ajtólapra helyezett polifoam szolgált ideiglenes ágyként, mások pedig a szobájukat a denevérekkel is kénytelenek voltak megosztani, én még hálás is voltam a deszkákból összetákolt ágyunk feletti giccses csipkebaldachinért.

Reggel a kikötőhöz érve, meglepődve láttuk, hogy a megbeszélt két hajó nincs a vízen. Pontosabban egyetlen egy hajó sem volt, se a miénk, se másé. Ekkor tudtuk meg, itt a hajók nem maradhatnak kikötve, mivel annyira erős az apály-dagály jelenség. „Csónakházba” kell húzni minden használatbavétel előtt és után, homokba rakott fatörzseken görgetve, persze kézi erővel.
Sajnos a nagy fogás már itt is ritkaság, melyet méltón feljegyeznek és megörökítenek az utódok számára. Ekkor vált világossá számomra, hogy nagy csodának kell történnie, ha éppen most fogunk egy bálnát becserkészni. Figyelmemet indulásunkat követően a személyzet tevékenysége kötötte le. 7 utasra 7 fős legénység jutott. Egy kormányos, 4 evezős és 2 fő, aki a vizet merte ki a hajónk aljából egész út alatt. Leginkább e két legény kitartó lapátolásában bíztam, miközben azon gondolkodtam, hoztam-e magammal bármit is, amivel, ha szükséges én is segíthetnék nekik.

Kényelmesnek egyáltalán nem mondható helyemen (ezen már egyáltalán nem csodálkozom, ez az út itt nem erről szól…) egyszer csak egy utastársam boldog kiáltására figyeltem fel. Bálna, bálna! Hol? Ott jobbra! Nézzétek! Mivel a legénység nyugodt volt, gyanítottam nem a hőn állított állatot látjuk. Delfinek voltak. Izgatottságom nem csökkent, hiszen számomra ez is nagy élményt jelentett. Még nem voltam ilyen közel nyílt vízen hozzájuk. Fantasztikus látvány, ahogy a csoportokban úszó kedves állatok, játszi könnyedséggel ugrálgattak a hullámok felett.
Visszafelé a kormányos elmesélte, hogy a bálnavadászok, mint általában a halászok és vadászok, hajnalban dolgoznak. A sikeres kapást a parton dolgozzák fel és szinte minden részét hasznosítják. Húsát cserekereskedelem révén „értékesítik”.

Áram nincs a faluban, hűtőszekrény hiányában pedig a napon
szárítják ki a húst. (Vigyázat! 30-35 fokon penetráns szag terjeng!) A bálna további részét is hasznosítják, csontjából például remek kerítést készítenek. A halász utánpótlás reményében a testnevelő tanár, a parton a gyerekekkel szigonyhajítást gyakoroltat. Itt valóban az életre nevelnek! Sajnos sokan a jobb élet reményében nem maradnak a falvakban, hanem a fejlettebb városokba költöznek. Ki tudja, meddig őrzi meg védettségét és elszigeteltségét ez a település? Annak ellenére, hogy a zárt közösség igyekszik –érthető módon– beengedni a fejlettebb technikát, bízom benne, a hagyományaikat még sokáig megőrzik.

Bár bálnával csak szárított, feldarabolt formában találkoztunk, azonban nem mindennapi élményekkel lettünk gazdagabbak.

http://www.indomania.hu/baleo/balnavadaszfalu.html
A lamaleraiak eredetileg nem idevalósiak, egy pusztító földrengés miatt menekültek a szigetre. Már érkezésük előtt ismerték a szigonyos halászatot, bálnára - főleg ámbrás cetre - azonban csak itt kezdtek vadászni.

Az ámbrás cet központi szerepet játszik a lamaleraiak életében. Ámbrás cet díszíti az iskolások tornaruháját, és van ahol az ábrás cet bordáiból készül a kerítés.

Áram csupán néhány házban van, ott is csak esténként, amikor bekapcsolják a benzinüzemű generátort. A vizet a nők hordják a környező kutakból a faluba. Vásárolni csak néhány apró vegyesboltban lehet, a helyiek inkább a pénzkímélő cserekereskedelmet részesítik előnyben a közeli piacon. Egy szelet szárított bálnahúsért például 12 banánt adnak már nemzedékek óta.

A falu közepén, a tengerparton találhatók a csónakházak, ahová a vadászat végén betolják a hajókat. A parton dolgozzák fel a bálnákat, a húst rudakon lógatva szárítják. Veszendőbe semmi nem megy, még a lecsöpögő bálnazsírt is hasznosítják: lámpába töltve ezzel világítanak esténként a legtöbb háznál.
Noha a bálnák száma nem csökken, sokan költöznek el a faluból a kényelmesebb élet és a nagyobb jövedelem reményében. Lamalera jövője bizonytalan. Most még összeáll a kellő számú legénység néhány hajóra, a régi időket azonban, amikor hosszú kötelékben vitorláztak a tengeren, már nem lehet visszahozni. Lehet, hogy néhány év múlva már nem lesz bálnavadászat a faluban.

 


 

pl. Ciprus, Bécs, Balaton stb...
Indulás ideje:
Naptár

Utazási ajánlatok

» Trópusi szigetelés - Bali, Lombok, Gili - 14 nap
» Indonézia: Celebesz-Jáva-Bali, Kuala Lumpur - 18 nap
» Körutazás Indonéziában - pihenés az óceánparton - 14 nap
» Malajzia, Borneó és Szingapúr -
» Borneó felfedezése - 4 nap, 3 éj

Szállás ajánlatok

» Indonézia - Sol Beach House **** - Benoa 199.500 Ft/főtől - Ázsia / Indonézia / Bali / Benoa
» Hotel Wina Holiday Villa *** Kuta 234.900 Ft/főtől - Ázsia / Indonézia / Bali / Kuta
» Hotel Melasti Beach Resort & Spa *** Legian 239.900 Ft/főtől - Ázsia / Indonézia / Bali / Legian
» Hotel Grand WHIZ **** Nusa Dua 259.900 Ft/főtől - Ázsia / Indonézia / Bali / Nusa Dua
» The Grand Bali Hotel **** Nusa Dua 259.900 Ft/főtől - Indonézia / Bali / Nusa Dua

Információs oldalak

» Egzotikus utazások nyaralások

Cikkeink

» Bali látnivalói - Kovács Attila
» Egy indonéz utazás képei - Kovács Attila
» Hajóval Indonézia szigetvilágában - Kovács Attila
» Vihar a szigeten, Lombok, Indonézia - Kovács Attila
» Rózsaszín tengerpart, Komodó, Indonézia - Kovács Attila
Feliratkozás kategória értesítésreBezár

Iratkozz fel kategória értesítő listánkra és értesülj az általad választott kategória legújabb indulásairól, akcióiról!

Segíthetünk?Bezár
Kérjen ajánlatot!
Megkeressük Önnek a legjobb árat.
Kollégáink segítenek munkaidőben.
+36 1 5013490
Küldjön magának emlékeztetőt
e-mailben!