Mi a via ferrata?

Szikrázó napsütésben állok, az égbolt, már ami kirajzolódik előttem a fölém tornyosuló sziklafal miatt, gyönyörű kék, pár felhőpamacs teszi még giccsesebbé a tájat és az alattam elterülő völgyben Cortina d’Ampezzo házai rajzolódnak ki. A lábaim alatt 150-200 méter, fölöttem még kb. kétszer ennyi közel függőleges sziklafal. Várom a társaimat, akik mögöttem vannak valahol és közben gondolataim messze járnak. Pontosabban csak időben messze, térben ugyanitt. Tíz éve volt, hogy először jártam erre, a Dolomitokban, a via ferraták paradicsomában. Akkor nem sokat tudtam még ezekről a furcsa turista- és sziklautakról. Szerelem volt az első látásra. Mindenkinek az, aki ellátogat ide. A sziklák furcsa világa és a mód, ahogyan elérjük a csúcsokat ezeken a földi halandók számára is járható mászóösvényeken, az a megtestesült kihívás a magunkfajta sík vidéken születetteknek. A Dolomitok egyedülálló hegység, nemcsak, mert itt található a legtöbb via ferrata útvonal világviszonylatban, hanem szépsége, formavilága, történelme és kultúrája is páratlan az Alpokban és Európában.

Ha érdekel a ferrátázás, vegyél részt egynapos kalandukon, ahol megismerkedhetsz ezzel a sporttal. Részletekért kattints ide.

Mi a via ferrata?

A via ferrata kifejezés (az olasz kifejezés magyar jelentése: vasalt út, németül: klettersteig, jelentése mászóösvény) olyan hegyi utat jelöl, ahol fixen beszerelt fém kábelek, létrák, hidak és lépcsőfokok segítik az előrehaladást. Jellemző ezekre a hegyi útvonalakra, hogy a kiépített részek nélkül csak képzett sziklamászók számára járhatók. A via ferratázás igényel némi gyakorlatot, (szédülésmentességet és lépésbiztonságot), megfelelő fizikumot és felszerelést. Az utak gyakran kitett helyeken, nagy magasságokban vezetnek, ezért a tériszonymentesség alapvető feltétel. A via ferrata lényege a folyamatos biztosítás, amit az ösvény mentén végigfutó drótkötél ad, amire a megfelelő felszereléssel tudunk rácsatlakozni.

Via ferrata útvonalak találhatók az Alpok országaiban: a legtöbb Olaszországban és Ausztriában, Svájcban, Németországban, Franciaországban, Szlovéniában és Spanyolországban. Néhány út fellelhető az Egyesült Államokban és Kanadában is. A via ferraták a 19. század közepén születtek, 1843-ban ausztriában hozták létre az elsőt. A koncepció az volt, hogy bárki számára elérhetővé tegyék az addig csak hegymászóknak elérhető csúcsokat. Furcsa mód a via ferraták fellendülésüket az első világháborúnak köszönhetik. Az olaszok hadba lépése után egy meglehetősen furcsa helyszínen jött létre egy frontvonal és ez az Alpok csúcsai és hágói voltak. A front ezeken a helyeken gyorsan megszilárdult és állóháború alakult ki, így vált szükségessé a hegyi terephez nem szokott katonák mozgását segítő ösvények kiépítése. Ezek az ösvények voltak a mai modern via ferraták elődei a Dolomitokban. Később a háború után az olaszok felismerték a ferratákban rejlő turisztikai potenciált és gőzerővel kezdték kiépíteni őket. A legnagyobb lökést az 1956-os cortinai téli olimpia adott, ekkor születtek az olyan nagyszerű via ferraták, mint a Lipella vagy a Tomaselli. A 70-es években kezdték helyreállítani az első világháborús katonai utakat, majd miután ezekkel végeztek, egyre nehezebb útvonalvezetésű ferratákat építettek. Közben Ausztriában is folyt a klettersteigek kiépítése, a franciák a 90-es években építettek számos ferratát. A via ferrata és a ferratázás népszerű és elismert szabadidős sporttá vált Nyugat-Európában.

 Felszerelés:

 A via ferratázáshoz speciális felszerelés szükséges, ami a klasszikus hegymászó felszerelésre épül. Alapvető funkciója, hogy ez esetlegesen bekövetkező eséskor megóvja a mászót mélybe zuhanástól és csökkentse a mászó testét ért terhelést. Fontos, hogy jó minőségű és megfelelően karbantartott eszközöket használjunk, hiszen a saját biztonságunk múlik rajtuk. A legfontosabb eszköz a ferratázó felszerelésében a via ferrata szett vagy kantár. A szett három fő részből áll: fékből, karabinerekből és hevederből vagy kötélből. Ilyen szetteket kereskedelmi forgalomban lehet együtt lehet kapni.

Fék: Függőleges falon egy esés esetén néha csak méterekkel alattunk állít meg egy drótkötelet a sziklához rögzítő szög. Ilyen eséskor hatalmas erők lépnek fel, amik többek között a testünket is érik. Ennek a hatalmas erőhatásnak a csökkentésére szolgál a fék. A fék dinamikusan lassítja az esést és így rengeteg energiát elnyel, csökkentve ezzel a szervezetünket ért erőhatásokat.

Karabiner: Nagy nyílású, automatikusan záródó karabinerek, hogy könnyen lehessen ki- illetve beakasztani őket a drótkötélbe.

Heveder vagy kötél: Ez köti össze a karabinereket a fékkel.

Beülő: Alapvető része a felszerelésnek a sziklamászásból jól ismert beülő. Ez egy heveder, ami a derekunk és a combunk fogja közre. Tulajdonképpen a beülő a közvetlen kapcsolat a biztosítási lánc többi eleme és a testünk között. Ehhez kapcsoljuk a felszerelés többi részét, a via ferrata szettet.

Sisak: A sziklás környezetben az apróbb lehulló kövektől véd, a barlangokban, alagutakban is jó szolgálatot tehet. Akkor hatásos, ha a fejünkön van, tehát a szikla közelébe érve mindenkinek kötelező felvenni. Nem várunk vele, míg a mászás elkezdődik, sokszor már a via ferratát megközelítő ösvényen érdemes felvenni.

Kesztyű: Lehet kapni speciális via ferrata kesztyűket túraboltokban, de egy biciklis kesztyű is jó lehet. Védi a tenyerünket, kezünket a kábelből kiálló drótszálaktól is. Hasznos lehet hideg, nedves időben, egyéni preferencia, hogy ki és mikor használja.

Fejlámpa: alagútban, barlangban szükséges, vagy ha estébe nyúlik a túra.

Biztosítási technika, néhány alapszabály:

„Kábel etikett”: Sok via ferratázó, magát a via ferratákat, olyan mászóutaknak tekinti, ahol történetesen van biztosítás. Így ők a drótkötelet nem fogják meg, azt csupán saját maguk biztosítására használják és csak a karabinerüket akasztják bele. Mások a drótkötelet, kapaszkodáshoz, felhúzódzkodáshoz is használják, nem csak biztosításra. Mindenkinek meg kell találni az összhangot és kompromisszumot kell kötnie magával. A könnyebb helyeken lehet a drót segítsége nélkül mászni, de néhol belefogunk, hogy adjunk magunknak egy kis lendületet. Számos via ferrata meglehetősen zsúfolt, így sokszor találkozunk olyanokkal, akik gyorsabban haladnak, mint mi. Elég rosszul érezhetjük magunkat, ha valaki folyton a sarkunkban liheg, szinte letol minket a hegyről. Ilyenkor jobb megállni és elengedni a gyorsabban haladót, de semmiképpen sem úgy, hogy saját magunkat kockáztatjuk, mindig maradjunk a drótra csatolva, majd ő kikerül minket, ha annyira akar. Mindig legyen mindkét karabiner a drótkötélbe akasztva és csak amikor az egyik kötélszakaszról a másikra váltunk, akkor akasztjuk át sorra a karabinereket. Tartsunk távolságot a felettünk/alattunk mászóktól, mégpedig akkorát, hogy bármelyikünk kiesik, ne sodorja el a másikat. Általában figyeljünk arra, hogy ne legyünk társunkkal azonos drótkötélszakaszon. Pihenőket lehetőleg ne egy függőleges drótkötél közepén tartsunk, hanem közvetlenül egy szög felett vagy vízszintes részen. A via ferrata kantár alapesetben elbír minket, ha beleülünk, így nyugodtan pihenhetünk úgy is, hogy elengedjük a sziklát vagy a drótot. Ez a módszer fényképezéshez is kiváló. Ilyen esetben azonban mindig figyeljünk, hogy ezt csak a drótot a sziklához rögzítő szög felett tegyük meg, nehogy visszacsússzunk.

Nehézségi fokozatok

Többféle nehézségi besorolás létezik a via ferraták illetve a klettersteigek világában. Nehéz megfogalmazni, hogy melyik szint milyen nehéz, de egy két ferrata teljesítése után már mindenki meg tudja ítélni, milyen nehézségű utak a neki valók. Ausztriában az A-tól E-ig tartó besorolást használják, ahol az „A” a legkönyebb, az „E” pedig a legnehezebb fokozatot jelöli. Olaszországban még ennél is egyszerűbb a rendszer, van könnyű, közepes és nehéz ferrata. A franciák pedig a klasszikus alpin beosztást használják (F-től ED-ig). Szerintünk a legjobb skála az angol Smith és Fletcher-féle beosztás. Ők egy vegyes skálát alkalmaznak, ahol 1-től 5-ig terjedő számokkal jelzik az út technikai nehézségét, míg A-tól C-ig terjedő betűkkel az adott út komolyságát, amin azt értik, hogy mennyire könnyen megközelíthető, milyen menekülési lehetőségek adódnak, mennyi ideig tart a túra, illetve milyen messze mozog lakott területektől (falvaktól és menedékházaktól).