E vidék kincse a napfény és a termálvíz: Magyarországon itt a legmagasabb, kétezer feletti évente a napsütéses órák száma, és harminc percen belül a térség bármely pontjáról gépkocsival elérhető valamelyik termálfürdő.
A régió természeti képe változatos. Három nemzeti parkja (a Duna-Dráva, a Kiskunsági és a Körös-Maros Nemzeti Park) szigorúan védett, és szabadon vagy vezetővel látogatható értékeket vigyáz. Környezetükben vendégszerető falvak, lovastanyák várják hosszabb vendégeskedésre az ide érkezőket.
Természet, földrajz
A régió folyója, a Tisza három nagyobb térséget fog egybe: Bács-Kiskun, Békés, Csongrád megye településeit.
A szelek, a vizek és az ember változatos tájformákat alakított ki a Dél-Alföldön. Ez a Kárpát-medence közepe - Szarvason áll ennek emléke -, ezért, amikor évmilliók alatt a környező hegyek vizeit ide vezető folyók feltöltötték, legfinomabban szemcsézett hordalékukat rakták le itt. A Duna, a Tisza, a Körösök és a Maros terjedelmes hordalékkúpokat építettek lelassult folyásukkal; óriás kanyarjaikkal új és új medret mélyítve maguknak, az elhagyott vízjárásokban pedig változatos élővilágot hagytak hátra.
A szárazra került felszínekről az erős szelek a finom port messzire röpítették. Ott, ahol a dús fűtakaró megkötötte a kicsiny szemcséket, lösz alakult ki. Másutt a durvább törmelékből futóhomok jött létre. Az eltérő alapkőzeten különböző élőhelyek, lösz- és homokpuszták biztosítják a növény- és állatvilág életfeltételeit. A táj alakításába később beavatkozott az ember is. Falut épített már hétezer évvel ezelőtt, amiről Hódmezővásárhely határában Gorzsa, Kökénydomb, Kopáncs leletei vallanak. Talán temetkezési célra óriási halmokat emelt főként a Tiszántúlon - ma ezeket kunhalmoknak mondjuk. Ha belegondolunk, hogy egy-egy közepes méretű halom akár százezer köbméter földből épült, fel kell tételeznünk a szállítóeszközök, a társadalmi szervezettség jelentős fejlettségét négy-ötezer évvel ezelőtt. Az idő tájt, amikor a piramisokat is építették.
Amikor azt mondjuk: "történelem alakította táj", az ember beavatkozását minősítjük, vagy éppenséggel jelenlétét hiányoljuk. Az elnéptelenedés következménye például a török kiűzésének idejére, a XVII. századra bekövetkezett dél-alföldi pusztásodás. A természet visszavette birodalmát, vadvizek, mocsarak, nádasok, puszták és ingoványok fogadták az új honfoglalókat. Csaknem ott kellett kezdeniük, mint a honfoglalás idején - félig nomád állattenyésztéssel.
Az itt élő ember azonban bebizonyította, hogy képes az elkövetett hibák helyrehozatalára. A Duna-Tisza közi erdős-ligetes-homokos pusztaságon a XVIII-XIX. sz. fordulóján a mértéktelen erdőirtások következtében "megmozdult a homok". Összefogva a széllel, a tájalakító embertől újra visszavette birodalmát. Akkor az ember válaszul "hozott bele akácfát, nyárfát, erdőt, eperfát, gyümölcsfát és szőlőt. Rászorította a szelet, hogy úgy tegyen, mint a gátfutó: mire nekiszaladna igazán, át kell ugrania az eléje rakott akadályt. Ha meg nem is állítja a fa, a homokot nem viheti magával, mert az ereje gyöngül. s a gyökér nemcsak megkapaszkodik a homokban, magához is köti." (Horváth Dezső)
E táj arculatát a XIX. században változtatta meg leginkább az ember, amikor a folyókat - kanyarulataikat átvágva - gátak közé szorította, s felgyorsította folyásukat. Óriási területek váltak így gazdálkodásra alkalmassá. A panorámaútként is szolgáló töltéseken belül az "élő" ágak - ökológiai folyosót alkotva - megőrizték élővilágukat. A folyóvíztől gáttal elrekesztett holtágaik pedig öntözővízként, ivóvíztartalékként, halastavakként, partjaik üdülőterületekként szolgálják tovább a tájalakító embert.
A Duna-Tisza köze puszta maradt, ám nem tengersík vidék. Régióbeli legnagyobb területe a Kiskunság - nevét a történelem adta. A XIII. században betelepült és a magyarságba beolvadt kunok egyik szállásterülete volt. Szabad és hullámos futóhomok-felszínek váltakoznak itt homokpuszta-gyepekkel, borókás nyárligetekkel, az akácosok időszakosan vízzel borított, szikes tócsákkal, zsombékos tocsogókkal. Van itt persze Petőfi pusztájából is. Végtelen a róna Apajon, a Csongrád melletti Bokroson, s jutott belőle a Tiszántúlra is, például Kardoskút környékére.
Még változatosabbnak látja a pusztát, aki nem rest meghajlítani térdét, hogy érzékelhesse: az 5-10 centiméteres szintkülönbség, padkamagasság itt olyan különbség, mint a hegyekben 50-100 méter. Más a vegetáció fent és lent, s a hangyaleső tölcsérei olyan "kráterek", mint a víznyelő mélyedések a mészkőhegyek között. Nem is véletlen, hogy a pusztát tarkázó, színes gyümölcsöskerteket, bár alig emelkednek a sík fölé, "högyeknek" nevezik szerte a Kiskunságban.
A két folyó közén másfajta tájélmény a szinte asztallap simaságú, lösszel fedett, országhatáron túlnyúló, kiváló termőképességű, "beteg, boros, bús lomha Bácska" - ahogy Kosztolányi látta. A 30-40 kilométeresre is kiszélesedő, Duna menti sáv, a Solti-síkság és a Kalocsai-Sárköz a török hódoltság korában - lakóinak búvóhelyet nem kínálhatván - szinte teljesen lakatlanná, utána aztán soknemzetségűvé vált. S megint más Bugac, ahol a legtovább maradt meg a hajdani nomád pásztorkodás, a külterjes állattartás.
A tiszántúli Békés-Csanádi löszhát az ország egyik legtermékenyebb vidéke, kiváló agráradottságokkal és gazdaságokkal. A török kiűzése utáni puszta térség itt változott a leggyorsabban gazdag kultúrtájjá.
A Tiszántúl délkeleti szöge, a Körös-Maros köze északon a Körösök vidékével (a Kis- és a Nagy-Sárréttel ) szomszédos. A Viharsarok elnevezés elsősorban agrármozgalmaival kapcsolatban használatos. Itt jött létre a mezőhegyesi Királyi Ménesbirtok, s e tájon, a megszelídített folyók mentén született meg egyik hungarikumunk, a besztercei szilva. A Körösök partján, a páratelt levegőben nincs kényszerérés, a szilva zamata a tökéletest könnyen eléri, s utolérhetetlen ízharmónia létrehozását ígéri az ilyet aszalni, ebből lekvárt, pálinkát főzni.
Északon határos a régió területével az ország legszárazabb vidéke, a Nagykunság - a Tisza és a Hármas-Körös között. A kanyargó folyók, a lefűződött holtágak, morotvák, a galériaerdők szabdalta tiszántúli táj vízparti üdülőhelyeit, artézi meleg vízre települt fürdőit a júliusi 22 fokos átlaghőmérséklettel jellemezhető klíma is vonzóvá teszi.
Sokszínű népesség, sokszínű hagyományok
A Magyarország területének egyötödét kitevő régió 42 városában, 211 községében mintegy 1 millió 365 ezer ember él.
A Dél-Alföld települései közül már igen korán óriási előnyre tettek szert, amelyek nemcsak a legfontosabb árucikkekkel, hanem megfelelő közlekedési kapcsolatokkal, folyami átkelőhellyel is rendelkeztek. Ilyen árucikk volt a só mint királyi monopólium, a hal, a gabona, a jószág és a bor. Általuk vált e vidék legfontosabb városává e szerepkörét máig megőrizve Szeged.
A Dél-Alföld etnikai sokszínűsége a XVIII-XIX. században teljesedett ki. A magyarokhoz és a magyarságba akkorra már beolvadt kunokhoz újabb népcsoportok csatlakoztak. Előbb a szultáni városok által kibocsátott rajok, aztán a Duna mentén és Kelet-Békésben németek, Békéscsaba környékén szlovákok, Méhkeréken és Battonya környékén románok. Baja és Szeged vonzáskörzetében szerbek, bunyevácok, sokácok tarkázzák a régió sokszínű etnikai virágját.
E sokszínűség a településformákban is tükröződik. A telepes falvak általában mérnöki "alkotások", előre megrajzolt, kimért utcarendszerrel, szemben a magyar "ősfalvakkal", amelyek az adott természeti viszonyok között természetes módon növekedtek, a lélekszám gyarapodása és a lakosok igényei szerint. Ezekből a falvakból csak a Duna és a Tisza menti mocsarak-vizek között maradt néhány hírmondó.
A méretekben nem tér vissza a középkori kis falu. A nagy lélekszámú, később a falu tágas határába kirajzó, tanyákat alapító (a török kort is átvészelni képes) településforma lett e táj jellemzője. Erős, igyekvő faluközösségek alakultak, amelyek az urasághoz fűződő kapcsolatok lazításában, a piaci kapcsolatok építésében és a polgári fejlődésben érdekeltek. Várossá is válnak, többek között a magyar Orosháza, a sváb Bácsalmás, a vegyes lakosságú Mezőberény és Elek, a szlovák Tótkomlós, Szarvas és Kiskőrös. Várossá fejlődött az egykori tanyaközpontok közül is több, pl. Izsák, Kecel, Lajosmizse. Ez az ország legnagyobb tanyás térsége, ahol a lakó és munkahely egybeesésének eredménye az intenzív mezőgazdasági kultúra. A legtöbb ember azonban kétlaki. A "termelőüzem" mellett falusi, városi házat tart fenn. A lakosság kétharmada városban, a régi mezővárosok mai utódaiban él, így ez a régió az ország leginkább városiasodott része.
A táj népi építkezésében a leggyakoribbak a helyben hozzáférhető építőanyagok: a vályog, a sár, némi fa, a nád és a gyékény. A folyókhoz közelebb, ahova a nemesebb faanyagok könnyebben eljutottak, változatos deszka oromdíszek hirdették a gazda tehetősségét és igényességét. A sváb telepesek inkább a vakolatdíszes házvégekkel, és a tornácok megépítésével tették megkülönböztethetővé házaikat. A szlovákoknál a faoszlopos, olykor csipkeszerű, deszkadekorációs podsztyenya az utcafrontra, a végfalra kerül.
A deszkaoromzatok legnagyobb számban a "szögedi nemzet" (Bálint Sándor) területén maradtak fönn napsugárdíszítéssel. A kör alakú vagy négyszögletes szellőzőnyílás a házvég felső harmadában van, innen indulnak a szélesedő sugárdeszkák. Az alsó sáv gyakran zsalugáteres, rekeszes díszítést kap. A "szöbb lögyön, mint a szomszédéké" megrendelői óhaj e díszes oromzatok rendkívüli változatosságát hagyományozta az utókorra.
Kétféle törekvés él egyszerre e táj lakóiban. Az egyik saját jellegzetességeik minél harsányabb, minél megkülönböztetőbb jegyeinek kimunkálása. Erre a házvégeken, tornácokon, kerítéseken kívül a legalkalmasabbak a szintén sokak által látható ünnepi viseletek, a hímzések. A kalocsaiban és a szerb fémhímzésekben az egymás túllicitálásának szándéka is benne rejlik. Lakodalmakkor az újasszony bútorát (hozományát) lovas kocsin szállítva mintegy közszemlére tették. Talán ez is oka, hogy e táj festett bútorai nemcsak országosan tartoznak a legszebbek közé, hanem a legnagyobb európai gyűjteményekben is előkelő helyet kaptak.
"A tálas lelke tele van a mező és a virágoskertek virágaival és leveles száraival... csak a szép vezeti, csak a szépet keresi, s ha elkészül egy-egy edény, bírálva szemléli, forgatja egy ideig" - fogalmazza meg az alkotói lelkiállapotot Kiss Lajos néprajztudós.
A népi alkotókedv és az egymásra licitálás büszkesége tetten érhető a lószerszámok és karikás ostorok fonásaiban, sallangjaiban és bőrrózsáiban. Ott van a kovácsmesterek "bevert" díszítéseiben, a baltákon, sarlókon, a kocsivasalásokban. A fafaragók formagazdagsága nem vetekedhet ugyan a dunántúliakéval, mívességük azonban - ahogyan megmunkálják a napi használati tárgyakat, a kékfestők vagy mézeskalácsosok dúcait - igen. A vessző-, gyékény- és szalmamunkák a gazdag alapanyag-ellátás okán is máig éltetik a táj piacra is dolgozó népi kismestereit, többek között Tápén és Makón.
A táj lakóinak másik természetes törekvése a faluközösségben és a tágabb közösségben együtt élők tudatos vagy ösztönös egymásra hatása nyelvben és kultúrában egyaránt. Az anyanemzettől elzártság és a környezettel való intenzív, sokszínű kapcsolat ad sajátos hangulatot és nagy változatosságot a táj népi kultúrájának. Talán ezért oly gyakoriak itt a tájházak, ezért olyan nagy a megőrzésre érdemes alkotások, a hagyományápoló együttesek száma. A településképek persze lassan egymáshoz hasonultak. A különbségek napjainkra kiegyenlítődtek, s csak az emberi lelkekben, viselkedésben, kultúrákban élnek tovább.
Sajátos jegy maradt az "ő"-zés a Dél-Alföld két legnagyobb városában. "Hírös város az Aafődön Kecskemét" - írja Petőfi, s ugyanezt önti dallamokba a legnagyobb magyar nótaköltő, Dankó Pista a "Szöged hírös város"-ról szóló dalában. A kecskeméti és a szögedi "nemzethez" tartozók - éljenek bárhol a világban - sosem tévesztik, hogy a mekegő nyelvhasználatot miként színesíthetik az e-k ő-re váltásával. Egy példával szemléltetve: a tű - "högyös"; a vidék - "högyes". A köznyelvben mindkét jelző egyformán "hegyes".
Dél-Alföld térképDél-Alföld cikkek