Tengboche és Dingboche- Az Ama Dablam árnyékában

Ha van kedvenc falum az Everest túrán, akkor az ez a kettő. Miért? Mert ha van kedvencem a világ hegyei közül akkor a dobogó egyik helyét mindenképp az Ama Dablam viszi el. Ez a merész ívű csúcs mindkét településről csodás módon mutatja magát-más más perspektívából.

Rhododendron-erdők, kis patakok, zúgó folyók, a távolban 8000-es hegyek-ilyen a Khumbu völgy középső szakasza. A tengbochei kolostor híres és most már kivilágított(!) épülete minden errejáró fényképei között szerepel. Szemben vele a hegyek, előtte pedig egy csinos kis kávézó és pékség várja a látványtól telítődött vándort. Szeretem, ahogy reggel a szertatás trombita és dobszava ébreszt, szeretem, hogy ahogy kinézek az ablakon(épp a pékség felett) a Lhotse, a Nuptse és az Everest látszanak, jobbra természetesen az Ama Dablammal, ami megunhatatlan és elképesztő. A kolostorban éppen egy mandalát készítettek legutóbbi ottjártunkkor a szerzetesek, végtelen türelemmel, és azt is mormogva tűrik, hogy napi rutinjukba belefotózgassanak a turisták néha- azért a szertartás nyilvános részének végén egy angol nyelvű tábla feltartásával biztatnak gyors kitakarodásra mindenkit, akin Gore Tex van szerzetesi bordó takaró helyett-jogosan. Itt lehet áldást kérni az elkövetkező utunkra, amit a helyiek kata-szertartásnak neveznek az áldást jelképező sál neve után. Ezt a fehér sálat egy szerzetes köti az útra kelő nyakába, némi adomány fejében, és garantálja, hogy a Buddhával ápolt jó viszonyának minden befolyását latba veti a hithű utazó lépéseinek egyengetése céljából. Érdekesség, hogy ezt a sálat nem örökbe kapjuk ám(mint ahogy szinte semmit az életben) hanem nekünk is tovább kell adnunk: ha megérkeztünk oda, ahová az utunk vezetett, vagy egyszerűen csak túléltünk egy rázósabb helyzetet. Így hát, mivel régen, a még faháncsból font kötélből és lécekből tákolt függőhidak, meg a hágókban fújó fagyos szelek szedték a legtöbb áldozatot- a legtöbb ilyen felajánlott sálat a mostani hidakon vagy a hágókat jelző csorteneken találjuk. Dingboche felé már kopárabb a táj: igen magason járunk, 4342 méteren fekszik a falu legalacsonyabb pontja, szeles, fátlan pusztaságon, de a horizonton hatalmas hegyek fehérlenek. Innen egy nap alatt elérhető az egyik legnépszerűbb trekkingcsúcs, az Island Peak alaptábora, egy hét alatt pedig a nyolcezer méter fölé magasodó Makalu lábánál lehetünk, ha elég kitartóak vagyunk. Itt, ezen a két kis faluban összesűrítve megvan minden, amiért Nepálba jön az ember: láthatunk páfrányoktól terhes ágú fáktól a gleccserekig, a magashegyi pusztákon legelő jakoktól a buddhista kolostorokig mindent, amit ez a kis hegyi ország nyújtani tud. Áldást kaphatunk, és kicsit visszanézhetünk saját életünk és mindennapi küzdelmeink értelmetlenségére a szerzetesek nyugodt elégedettségének sima tükréből, inkább ők figyelnek meg minket, hogy lám, a sok suhogó színes kabát itt keresi azt a békét, amit otthon képtelen megteremteni. Pedig az élet végtelenül egyszerű: szép táj, meleg tejeskávé és édes csokitorta mindenütt van, csak azt a belső derűt és elfogadást kellene mellé megtalálni. Sokan eljönnek ide, mégis csak kevesen távoznak a titok végső nyitjával, amit a guru rimpocse nem mond el, csak mosolyog csendben. Menj haza, kereső, és végezd a dolgod: vezesd a villamost, hordd ki a levelet, neveld a gyermeked, és csodálkozz rá a világra. Itt nincs semmivel sem több misztikum sem spirituális erő, mint odahaza, ezek az emberek sem a középkor naivitásában élnek, egyszerűen csak tudják és teszik azt, amit szívük súg. A szabadságot nem váltják anyagi értékek hajszolásának aprópénzére, a másik támogatását őszintén és érdek nélkül teszik, és hisznek a sors ajándékozó kedvében folytonos borúlátás helyett. Aki ezt a saját közegében nem érti meg, nem éri el, ide is hiába zarándokol- a Földi Paradicsom itt sem magától hullik az ölünkbe. Na, ne moralizáljunk, a vérvalóság az, hogy itt bizony már megfekszik az, aki elhanyagolta az akklimatizációt, hiszen az Alpok legmagasabb régióival egyező szinten alszunk puritán berendezésű szobáinkban. Kiemelten fontos hát a kellő mennyiségű folyadékbevitel és a fokozatos magasságemelkedés. Érdemes egy napot Dingboche környékének felfedezésével tölteni, hiszen azzal, hogy napközben magasabbra kirándulunk, de estére lejjebb vackolunk be valahová, azzal szépen lassan szoktatjuk szervezetünket a tengerszint nyomás és oxigénkoncentráció feléhez, ami majd ötezer méter felett vár ránk. Hiába bírnánk szusszal még ezen a szinten: az egész túrát tönkretehetjük, ha nem fordítunk kellő figyelmet ezen magasság tökéletes megszokására. Innen ugyanis már csak egy ugrás és két nap választ el minket a túránk végcéljától: az Everest alaptábortól.