Utazzunk el!

Szomorú idők járnak. Ránk fér egy kis napsütés, valahol. Egy kis remény, egy kis csodavárás. Mert szorongásban, abban jók vagyunk. Van akit a napi gondjai nyomasztanak, van, aki sikeres, mégsem tiszta a lelkiismerete, van akit észre sem veszi a hétköznapi emberek gyarló kis gondjait: az istenek szabadsága után vágyakozik. Abban a világban, ahol a szerzett javak egyre ingatagabb hátteret kínálnak, az anyagiak egyre könnyebben válnak semmivé, felértékelődnek azok a dolgok, amit semmi nem vehet el tőlünk: az élményeinket és a jóba vetett hitünket. Az a miénk marad, bárki bármit tesz.

Soha nem felejtem el a következő történetet. Nepálban, a tengbochei kolostorban jártunk, megnéztük a gazdagon díszített szentélyt, hallgattuk a a szerzetesek mormogó kántálását, megnéztük, ahogy aprólékos munkával mandalát készítenek. Aztán a szertartás végeztével a nagy tiszteletű szerzetes elé járultunk, hogy megkapjuk a kata-áldást: az útnak indulók szerencsehozó sálját. Nagy tisztelettel meghajoltunk a szellemi vezető előtt, aki némi jó szó kíséretében utunkra bocsátott minket. Az egyik túrázó köszönettel vette a rá kiosztott égi támogatást, és így szólt a bordó lepelbe tekert, nyugodt, mégis sugárzó tekintetű kopasz buddhistához: köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem, hiszen messze földről érkeztem ide a Himalája lábához, hogy megtaláljam a nyugalmam és az életem értelmét. A szerzetes elüthette volna egy udvariassággal is a fehér ember megalázkodását, de nem így tett: halkan, de jól érthetően ennyit válaszolt: ha magadban nem találod, hiába utaztál ennyit. Nepál csak egy ország, a Himalája csak hatalmas hegyek, nincs itt semmi különös.

Persze, mi könnyen mosolygunk ezen. Pedig nem sokkal vagyunk különbek: itt éppen egy ország várja, hogy helyette valaki megoldja az életét. Elértünk a vetélkedő végére: megkérdeztük a közönséget, elfeleztük a lehetőségeinket, felhasználtuk a telefonos segítséget. Most ülünk, és várunk, hogy legyen végre valami. De nem lehet, hogy generációkon át ebben reménykedjünk, nem lehet, hogy nem tudjuk kinyitni a szemünket, és máshogy nézni a világot. Nem úgy, ahogy látni szeretnénk, hanem ahogy van. Azt hiszem, hogy az utazás erre jó: teljesen mindegy, milyen csomaggal jössz otthonról, senkit sem érdekel. Egy megrögzött szemléletű embert úgysem győz meg egy másik fanatikus: ezért nem fog itthon előrevinni egyik ideológia sem.  Azt, aki hinni akar bármilyen színű szólamokban, nem tudod jobb belátásra bírni, hiszen a hinni akarás reménye ad neki erőt a mindennapokhoz. A lottóötös. Hogy valami égi csoda- ahelyett, hogy kezébe venné saját élete irányítását- kirántja a szürke átlagosság mocsarából.

El kell menni, messzire. Meg kell nézni, máshol milyen. Nem elmenekülni, nem megfutamodni, csak hagyni, ahogy egy távoli táj rezgése, hangulata épp úgy átjárjon, mint egy bizsergető dallam ritmusa. Ahogy a zene ütemére kezd verni a szívünk, ahogy a ritmusra lép a lábunk, úgy áramlik át rajtunk a messzeföld illata, lüktetése: ha hagyjuk. Nemsokára együtt kávézgatunk az olasz bácsikkal a teraszon, közösen sziesztázunk a görögökkel az árnyékban hűsölve, és kémleljük a hegyek feletti felhőket a juhásszal a Kárpátokban, jön e majd eső délután.

Nem is kell külföldre utazni: elég felkeresni országunk legszebb tájait. Megízlelni a vidék nyugodt tempóját, ahogy lassan vánszorognak az évszakok a nagyvárosi rohanáshoz képest, ahol lassan azt is elfelejtjük, mikor van nappal és mikor éjszaka. Mesterséges fényekhez szokott szemünk hunyorog majd az erős napfényen, hazai középhegységeink kaptatóin kimelegszik a mozgólépcső-nemzedék, de jó szétnézni és élvezni a kilátást, az erdőpalásttal fedett hegyek látványát. Nem kellenek milliók, hogy jól érezzük magunkat: itthon is megtaláljuk az igényes és minőségi szálláshelyeket, kiváló helyi ételeket, csodálatos tájakat. Ha valaki bolondnak és különcnek tart majd azért, mert nem tudunk nyugton maradni, és nem törődünk bele a sorsunkba, csak mosolyogjunk. Mindig a mosolygó nyer.

Menjünk el, aztán jöjjünk haza, hogy másoknak is elmondhassunk, a legalább a szűk környezetünkkel tudassuk, hogy máshogyan is lehet. Azt a vizuális és környezeti kultúrát, amit máshol tapasztaltunk, próbáljuk meg mi is magunkévá tenni, és úgy alakítani a körülményeinket, hogy arról példát vehessen bárki: és elgondolkodjon, mielőtt legközelebb az utcán dob el egy csikket, vagy turistaösvényre szórná a háztartási hulladékát. Nem lesz könnyű dolgunk, egy felülről vezérléshez szokott országban elhinteni a személyes felelősség magját: azt, hogy igen is mi tehetünk a mindennapjaink minőségéről. Ha továbbadjuk azokat az értékeket, amivel mi többek lettünk egy utazás alatt, már nem éltünk hiába. 

Akkor mi sem hasztalanul írjuk e sorokat, és szervezzük ezeket a kalandokat... ha van, akinek ezek közül bármelyik életre szóló élményt jelent, ha sikerül megmutatni egy táj vagy egy nép rejtett titkait, közelebb vinni valódi hangulatához, és ha csak néhány szem kinyílik általunk: valóra válik az álmunk...